információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
Rövid tartalom
Salomon Sorowitsch igaz története, aki bohém és különleges életû pénzhamisítóként vált ismertté. Miután a nácik elfogták és 1944-ben koncentrációs táborba zárták, megegyezett velük, hogy segít egy szervezett és nagyszabású pénzhamisító akció megtervezésében, amivel az egyre növekvõ háborús kiadásokat próbálták finanszírozni.
Ez volt minden idõk legnagyobb pénzhamisítási csalása. Több mint százharminc millió font sterlinget nyomtattak olyan körülmények között, melyek nem is lehettek volna tragikusabbak vagy különlegesebbek. A háború utolsó éve során, amikor a Német Birodalom már tisztában volt a vég közeledtével, úgy próbáltak meg javítani helyzetükön, hogy elkezdték az ellenséges országok hivatalos bankóit hamisítani annak reményében, hogy a piacra áramló túl sok pénztõl megroppanhat gazdaságuk. A sachsenhauseni koncentrációs tábor területén két barakkot elkülönítettek a többitõl valamint a világ többi részétõl, hogy egy tökéletesen felszerelt pénzhamisító mûhelyt rendezzenek ott be. Megszületett a “Bernhard hadmûvelet". Foglyokat szállítottak más koncentrációs táborokból a terv végrehajtására: szakképzett nyomdai munkásokat, pénzügyi szakembereket és egyszerû kézmûveseket, akik mind részei lettek a titkos pénzhamisító kommandónak. Mindannyian választhattak: vagy részt vesznek az akcióban elsõ osztályon “utazó" aranykalitkás foglyokká válva, akik kényelmes körülmények között hajthatják álomra fejüket és rendesen kapnak enni, vagy megpróbálhatják szabotálni azt, szembenézve a biztos halál tényével. A pénzhamisítók számára ez nem csak a saját életük megmentésérõl szólt, de mindannyiuknak szembe kellett néznie a saját lelkiismeretével is.
Bõvebb tartalom
Nem sokkal a háború befejezése után járunk. Egy férfi ül a csodálatos Monte Carlo tengerpartján, a szerencsejátékosok városában. Õ a 45 éves Salomon Sorowitsch, aki ugyan kopott és viseltes kabátot visel, ám a mellette lévõ táska csurig van készpénzzel. Láthatjuk a koncentrációs táborbéli számát, melyet a karjára tetoválva visel.
Visszaugrunk: Berlin, 1936. Sorowitsch, a pénzhamisítók királya a dzsigolók, csalók és könnyûvérû nõk között éli gondtalan életét. Számára az élet egy játék, amihez pénzre van szüksége, és ezt a pénzt legyártja saját magának. Egy cseppnyi pragmatizmus és annál több kreativitás segítségével mindig az élet napos (és biztonságos) oldalán lépked. Ez azonban csak a látszat... A csodálatos Aglaia egy mosolyáért cserébe egy éjszakával többet marad Berlinben a kelleténél, és a következõ reggelen máris letartóztatja õt Herzog nyomozó. A többi hasonló bûnözõ mintájára Sorowitsch is koncentrációs táborba kerül. Gyorsan ráeszmél, hogy Mauthausen nem nevezhetõ hagyományos börtönnek, mivel a foglyokat itt szisztematikusan és kegyetlenül gyilkolják le. A túlélési ösztönéri és mûvészi képességeire hagyatkozva Sorowitsch az SS alkalmazott mûvészévé válik. Ezután Sachsenhausenbe szállítják õt, ahol egy régi ismerõsével találkozik: Herzog, a letartóztatótisztje azóta egy speciális titkos kommandó vezetésével lett megbízva. Két leválasztott barakkban hamisított pénz nyomtatása folyik, méghozzá egészen elképesztõ méretekben. A náciknak készpénzre van szükségük! Figyelembe véve az itt folyó munkát, az élet az arany kalitkának nevezett két barakkban szinte mennyei: tiszta, jól felszerelt mûhelyek háttérzenével, puha ágyakkal és finom étellel. Herzog jó bánásmóddal próbálja motiválni dolgozóit, hogy kihozza belõlük a lehetõ legjobb teljesítményt. Egyet azonban mindnyájukkal tisztáznak: ha munkájuk nem vezet eredményre, mindannyian mehetnek a gázkamrába. “Micsoda szégyen lenne!" - mondja ilyenkor Herzog kacsintva egyet. A tábor borzalmai csak indirekt módon érik Sorowitschot és társait, például olyankor, amikor megtalálják a meggyilkolt zsidók névjegykártyáit azoknak az öltönyöknek a zsebében, amiket azért kapnak, hogy elegánsan öltözhessenek odabent. Ezen kívül néha a palánkon túlról hallanak rémisztõ sikolyokat. Sorowitsch azt csinálja, amit mindig is szokott: olyankor is körbenéz, amikor úgy tûnik, nincs más út. Hála az ügyességének a németek tökéletesen hamisított bankjegyeket kapnak foglyaiktól. Jó munkájukért cserébe jutalmat is kapnak: egy pingpongasztalt. “Mi finanszírozzuk a nácik háborúját a hamis pénzünkkel" - mondja Sorowitsch barátja, Burger, és megpróbálja szabotálni a tevékenységüket. Az idealizmus összecsap a pragmatizmussal. Az egyik oldalon Sorowitsch, aki apró és jól idõzített lépésekkel próbál túlélni, és közben még gyógyszer szerzésén is fáradozik a tüdõbajban szenvedõ Kolya számára. A másik oldalon Burger a maga makacs szabotázsakciójával és lázadási terveivel. Amikor Kolyát az egyik õr kivégzi egy lövéssel, hõsünk kénytelen elgondolkodni azon, hogy talán idõszerû lenne változtatni eddigi hozzáállásán. A háború vége megmenti a bebörtönzött pénzhamisítók életét. A nácik az éjszaka leple alatt hagyják el a tábort. A szabadsághoz vezetõ kapu nyitva áll, de ez nemcsak jót hoz magával, hiszen a privilégiumokkal élõ foglyok kénytelenek szembesülni azzal, hogy milyen sors várt a többi táborban raboskodó zsidó társukra. A többi rab egyszerûen képtelen elhinni, hogy ilyen külsõvel õk hogyan járhatták meg a koncentrációs tábort. Sorowitschnak rá kell jönnie, hogy mindennek vége. Csupa megkínzott, éhezõ áldozatot lát, akiket nehéz lenne emberként felismerni, és akik a sokezres hullahegyek között vándorolnak céltalanul.
Monte Carlo. Sorowitsch még utoljára az életben leül a játékasztal mellé a pénzzel teli táskájával. Szándékosan elveszíti mindenét, és visszamegy a tengerpartra, ahol a film elején találkozhattunk vele. “Nincs ma szerencséd?" - kérdezi tõle a francia luxusprosti, amire Sorowitsch egyszerûen csak elmosolyodik.
Igaz és hamis
A “Bernhard hadmûvelet" filmen és a valóságban
Egy barakk pingpongasztallal, kabarészerû revükkel és a háttérben szóló operával. Az egész egyszerûen túl bizarr ahhoz, hogy pusztán egy forgatókönyvíró agyszüleménye legyen. Ezek a dolgok valóban megtörténtek a sachsenhauseni koncentrációs tábor egy eldugott zugában.
A hadmûvelet még 1942-ben vette kezdetét, és a megtervezõje épp az a Bernhard Krüger volt, aki a náci uralom idején mint pénzhamisítási ügyekben nyomozó rendõr aratott babérokat. Az alapötlet az volt, hogy nagy tömegben fogják gyártani Nagy-Britannia és az Egyesült Államok pénznemeit, hogy a bankókat a piacra dobva legyengítsék azok gazdaságát. Azt is beszélték, hogy a nácik ilyen pénzzel fizettek bizonyos harci eszközökért a nemzetközi piacon, de ezt mindmáig nem sikerült bizonyítani, és a történészek még mostanában is vitatkoznak róla.
A nácik a projekthez a koncentrációs táborokból szereztek munkaerõt. Bebörtönzött specialistákat, vagyis nyomdai szakembereket, grafikusokat, tipográfusokat toboroztak, akik mind zsidó polgárok és kiváló munkaerõk voltak, és mindnyájukat Sachsenhausenbe szállították. A 18-as és 19-es számú elkülönített és védett barakkokban a nácik szigorúan titkos hadmûveletének végrehajtói lettek.
A pénzhamisítás volt a fõ tevékenysége az Arany Kalitka (ahogyan õk maguk között hívták) lakóinak, de idõnként személyigazolványokat és útleveleket is készítettek a titkosszolgálat részére. Összességében 134 millió font sterlingnyi bankjegyet nyomtattak Sachsenhausenben, ami a háromszorosa volt Nagy-Britannia valutatartalékának. 1942 és 1945 között száznegyven fogoly szorgos munkájával elsõsorban 5, 10, 20 és 50 fontos bankjegyeket gyártottak. A “Bernhard hadmûvelet" során elõállított bankók olyan kivételes minõséget képviseltek, hogy alig lehetett õket megkülönböztetni az eredetiektõl.
Elválasztva a többi rabtól, a 18-as és 19-es barakkok lakói sokkal jobb körülmények között éltek, mint bárki Sachsenhausenben, vagy akár bármelyik koncentrációs táborban Európa szerte. Eleget kaptak enni, mindegyikük rendelkezett saját ággyal és a táborparancsnok még pingpongasztalt is vett neki, sõt játszmákat szervezett a szórakoztatásukra, hogy ezzel is növelje a munkamoráljukat. Bár nem kellett rabruhát viselniük, azzal végig tisztában voltak, hogy más elgázosított zsidó foglyok ruháit kapták meg viseletül. A halál fenyegetésével nekik is végig együtt kellett élniük arra az esetre, ha a munkájukra nem lenne többé igény, netán szabotálni próbálnák azt. Sok résztvevõ úgy gondolta, hogy a tudomásuk a szigorúan titkos akcióról amúgy is megpecsételte sorsukat, és a nácik akkor is kivégzik majd õket, ha sikerrel járnak.
Bár az akaratuk ellenére mindnyájuknak részt kellett vennie a pénzhamisításban, sokan igyekeztek minél tovább halogatni a kész bankjegyek legyártását és igyekeztek annyi selejtet közéjük csempészni, amennyi csak lehetséges, még annak tudtában is, hogy örökké nem halogathatnak és a selejtkészítéssel a saját életükkel játszanak.
Miután tudásukat tökéletessé fejlesztették az angol font hamisításában, késõbb át kellett állniuk az amerikai dollár készítésére. A dollárcsoport erõsítésére Krüger 1944-ben a barakkokba szállíttatta Salomon Smolianoffot, akit mindenki csak Sallyként ismert. Ezt az orosz zsidó grafikusmûvészt korának egyik leghírhedtebb pénzhamisítójaként tartották számon. Az õ figurája alapján mintázták meg a Pénzhamisítók fõhõsét, Salomon Sorowitschot. Smolianoffot ugyanúgy kapták el a háború kitörése elõtt Berlinben, mint Sorowitschot a filmben, Friedrich Herzog parancsnok figuráját pedig természetesen Bernhard Krüger ihlette. Smolianoff 1939-ben a mauthauseni koncentrációs táborban úgy szerzett hírnevet, mint az SS tisztek portréfestõje és mûvésze. 1944-ben helyezték át Sachsenhausenbe, és mint ahogy barátja emlékezett rá, enyhén pocakosan érkezett meg a táborba.
Az év úgy ért véget, hogy Smolianoff egyetlen használható dollárt sem tett le az asztalra. A csoport igyekezett minél tovább halogatni a bonyolult nyomtatási metódus beindítását, és ezzel hónapokat nyertek. Smolianoff nem vett részt a szabotázsakciókban. Õ szerette volna bizonyítani rátermettségét és nagyon keményen dolgozott az ügyön. A kollégái ezt nem így gondoták, ezért együttes erõvel tönkretették a nyomtatáshoz szükséges zselatint. Örökké sajnos nem halogathatták, így 1945-ben lekerültek a futószalagról az elsõ hamis dollárok is. A pénzhamisítók azért elérték céljukat: a Szövetségesek már közel voltak, és a németek sem tudtak már elég alapanyagot szállítani nagyobb mennyiségû dollár hamisításához.
A “Bernhard hadmûvelet" vége
A Pénzhamisítókban Sorowitschot és társait Sachsenhausenben szabadítják fel. A valóságban a hamisító részleget még 1945 elején elköltöztették, amikor a keleti front végképp elbukott, és a szovjetek megindultak Németország irányába. Az új hely az Alpok osztrák szakaszán volt az Ebensee koncentrációs táborban, Salzkammergut mellett, ahol aztán az amerikai hadsereg katonái szabadították fel õket. A Szövetségesek közelsége megakadályozta a nácikat abban, hogy biztos helyre rejtsék a hamis pénzt, de néhány SS katona több ládányit beszórt belõlük a Toplitz tóba 1945 májusában.
A felszabadítás után minden nyom elveszett, ami a hamisító Smolianoff nyomára vezethetett volna. Azt beszélték, hogy a háború végeztével Monte Carloba ment, ahol rengeteg pénzt veszített a kaszinóban. Gyorsan felkerült a körözési listákra, mint pénzhamisító, és azzal is gyanúsították, hogy zsidóknak hamisított emigrációhoz szükséges papírokat Palesztinába. 1960-ban halt meg Argentínában, és azt beszélik, hogy élete utolsó éveiben nagy mesterek híres festményeinek “újragondolásából" élt.
A forgatókönyv forrásai: Adolf Burger szemtanú tapasztalatai
Adolf Burgert, a szlovákiai Velká Lomnice városából származó nyomdászt 1942-ben “politikai okokból" tartóztatták le a feleségével egyetemben. A fiatal feleségét Auschwitz-Birkenauban gyilkolták meg, õt pedig másfél év után átszállították Sachsenhausenbe sok más “szakemberrel" egyetemben, ahol a nácik titkos pénzhamisítási hadmûveletében dolgozott. 1945 május 5.-én szabadították fel az amerikai katonák az Ebensee koncentrációs táborban. Visszatért Csehszlovákiába, ahol nyomdászként kezdett el újra dolgozni. Emlékiratait Az ördög mûhelye - A sachsenhauseni koncentrációs tábor pénzhamisító mûhelye (Hentrich & Hentrich, Berlin, 2006) címen írta meg. Küldetésévé vált, hogy széles körben elterjessze az akkor történtek hírét. Most, a kilencvenes éveiben Burger fáradhatatlanul utazik, hogy elõadásokat tartson arról, hogy mi is történt valójában akkoriban.
Legendák a Toplitz tó kincsérõl - Hová lett a “Bernhard hadmûvelet" során gyártott pénz?
“Geld wie Hau" (Tonnányi pénz) címmel a Stern magazin 1959-ben egy cikket hozott le egy szenzációs felfedezésrõl a Toplitz tóban, ahol kilencládányi hamisított angol fontot találtak, és ezen felül még sok titkos SS dokumentumot. A cikk megjelenése után sok talágatás látott napvilágot a Harmadik Birodalom titkos aranytartalékainak és összelopkodott mûkincseinek hollétét illetõen, és a legtöbb pletyka arról szólt, hogy a nácik ezeket is a Toplitz tó mélyére süllyesztették. A helyi lakosok arról beszéltek, hogy a háború vége felé a katonák mindig kiparancsolták a csónakjaikat a tó vizébõl, és páran állítólag szemtanúi voltak óriási ládák vízbe süllyesztésének is. Ezek a sztorik késõbb legendává váltak és kincsvadászok egész seregeit vonzották a Toplitz tó környékére a világ minden részérõl.
A Toplitz tó két kilométer hosszúságú és 103 méter mélységû, és húsz méterrel a felszín alatt a vize már nem tartalmaz oxigént. Sok vízbe dobott/esett fatörzs tette a búvárok dolgát sokkal nehezebbé és veszélyesebbé, mivel ezek nem rohadtak meg odalent, de a legtöbbjüket az efféle megpróbáltatások nem tántorították el a céljuktól. 1963-ban jó néhány rejtélyes baleset és egy fiatal, engedély nélkül kutató búvár tragikus halála után az osztrák hatóságok betiltották a búvárkodást a tóban. Mivel szerettek volna végképp véget vetni az elsüllyedt náci aranyról szóló legendáknak és az ehhez kapcsolódó illegális merüléseknek, az osztrák Minisztérium saját maga szervezte meg a terület átfogó átkutatását. Az 1980-as években a hadsereg aknakeresõ búvárai nemcsak több ládányi hamis pénzt és a hozzájuk tartozó nyomólemezeket találtak, hanem több ládányi náci bombát, rakétát, aknát, robbanóanyagot és más fegyvert hoztak a felszínre, amiért a tó máig is viseli a “Harmadik Birodalom szemétlerakója" becenevet.
A film író/rendezõjérõl
Stefan Ruzowitzky 1961-ben született Bécsben. Színház és Történelem szakra járt, de látogatott filmes órákat is, ahol olyan szakmabeliektõl tanulhatott, mint Syd Field, Zdenek Mahler és Zsigmond Vilmos. A nyolcvanas évek elsõ felében színházban dolgozott és rádiójátékokat írt az ORF csatorna részére. 1987-tõl szabadúszó televíziós rendezõként dolgozott, és kipróbálta magát videoklipek és reklámok készítésében is. 1996-ig kellett várni mozis debütálására, amit a Tempo címû film hozott el neki, ami Max Ophüls-díjat kapott 1997-ben. Második munkáját, a The Inheritors-t a világ ötven országába sikerült eladni. Számos fesztiválon megmérettette magát és Rotterdamból haza is vitte a Tiger Award-ként ismert díjat. A filmet 1999-ben Ausztria Oscarra is nevezte. Azóta az Anatómia címû horror megrendezésével komoly közönségsikert aratott, melynek második részén kívül még egy All the Queen’s Men címû háborús vígjátékot is leforgatott.
Legújabb munkája, a Pénzhamisítók idén megnyerte a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-szobrot.
"time is not money"
