információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
Benjamin Button Különös Élete
(The Curious Case of Benjamin Button)
"Nem mindennapi körülmények közt jöttem a világra."
Ezzel a mondattal kezdõdik Benjamin Button különös élete címû film, melynek alapcselekményét egy 1920-ban megjelent F. Scott Fitzgerald elbeszélés adja.
Már az eredeti történet is különös volt, mégpedig azért, mert egy olyan emberrõl szól, aki megszületésének pillanatában nyolcvan éves, aztán pedig az idõ múlásával egyre fiatalabb lesz. Mindazonáltal egy dologban nagyon hasonló a hétköznapi emberekhez: õ sem képes megállítani az idõt. 1918-ban születik New Orleansban, közvetlen az elsõ világháború befejezésének pillanatában, és hosszú élete egészen a 21. századig tart. Az irodalmi alkotásból készült film azt meséli el, hogy ez a nem mindennapi figura, aki élete során a világ számtalan helyén megfordul, miképpen fedezi fel és veszti el a szerelmet; valamint, hogy milyen módon tapasztalja meg a boldogságot, a szomorúságot, illetve mindazokat a dolgokat, melyek idõtlenek.
Egy fordított élettörténet emberi oldala
A Benjamin Button Különös Élete címû film létrejöttének hosszú története egy 1920-ban megjelent F. Scott Fitzgerald elbeszéléssel kezdõdött. Az irodalmi mû születését pedig bevallottan egy Mark Twain idézet inspirálta, mely a következõképpen hangzik: "az életünk határtalanul boldogabb lenne, ha nyolcvanévesen születnék, és fokozatosan közelednénk a 18. életévünk felé."
Fitzgerald története azonban túl fantasztikusnak, és fantáziadúsnak tûnt ahhoz, hogy valaha vászonra lehessen vinni. Nem csoda hát, hogy az adaptáció lehetõsége több, mint 40 évig kísértette a filmeseket, míg végül Kathleen Kennedy és Frank Marshall producerek elhatározták, hogy mégiscsak filmre viszik a történetet. A project elõkészítésének közel tízéves idõszaka alatt hozzájuk hasonlóan beleszeretett a történetbe Eric Roth, David Fincher és Brad Pitt is.
Annak a lehetõsége, hogy az élet visszafelé élhetõ le, látszólag óriási dolognak tûnik. "Ám ez mégsem olyan könnyû, mint amilyennek látszik - mondja Roth, a film forgatókönyvírója. - Mert itt nem a csoda a lényeges. Ez egyszerûen csak egy másfajta élet; és számomra pont ez a másság volt érdekes a történetben. Noha Benjamin visszafelé megy az idõben, az elsõ csók és az elsõ szerelem mégis ugyanolyan fontos és jelentõségteljes számára, mintha szokásos idõrendben zajlana az élete. E tekintetben nincsen különbség a filmbeli szereplõ és a normális földi halandók közt. A lényeges inkább az, hogy függetlenül az öregség és fiatalság idõbeli sorrendjétõl miképpen éljük egyáltalán az életünket."
Roth abban az idõben vesztette el szüleit, amikor a forgatókönyvön dolgozott. "A haláluk kétségtelenül hatalmas fájdalmat okozott nekem. De ugyanakkor ezek az elkerülhetetlen események arra kényszerítettek, hogy más perspektívában lássam az életet - mondja Roth. - A filmbeli történet szereplõinek pedig hasonló drámai veszteségeket kell megküzdeniük, mint amilyenekkel nekem is szembesülnöm kellett abban az idõszakban."
A Benjamin Button Különös Élete címû film azokat az emberi dolgokat helyezi elõtérbe, melyek függetlenek az idõtõl és a kortól; mint például az élet öröme, a szerelem, vagy mint a veszteség miatt érzett szomorúság. "David és én azt szerettük volna, hogyha a film egy hétköznapi ember történetét mutatja be. - folytatja Roth. - Vitathatatlan persze Benjamin egy nagyon különleges valaki. Másfelõl azonban ugyanúgy érez, mint bárki más a környezetében. Minden, ami az embereket lelkileg megérinti, ezt a furcsa figurát is ugyanúgy szíven üti, és hatalmába keríti."
Jóllehet Benjaminnek nem mindennapi problémákkal kell szembe néznie, kalandos története mégis inkább azokat az érzelmi sorsfordulókat helyezi elõtérbe, melyek minden ember éltének középpontjában állnak. "Azokat a lelki történéseket mutatja be a film, melyek a mi életünket is meghatározzák - mondja Frank Marshall. - És éppen ezért elõre láthatóan nagyon különbözõ módon fognak majd a filmre reagálni a nézõi. Máshogy fogja értékelni a látottakat például egy hatvan, hetven éves ember, míg megint máshogy egy húsz éves fiatal."
David Finchert saját vesztesége is a film eseményeinek jobb megértéséhez vezették el. "Öt éve halt meg az apám, és emlékszem, ott voltam az ágya mellett, amikor kilehelte a lelkét - meséli a rendezõ. - Nagyon mélyen érintett a dolog. Amikor elveszítesz valakit, aki rengeteget segített az életedben, akkor olyan érzésed van, mintha eltûnt volna az életedbõl az iránytû, egyszóval az a mérõmûszer, amely addig minden lépted irányította. Többé már nem akarsz senkinek megfelelni, és bizonyos értelemben roppant egyedül maradsz a világon."
A film kivitelezése azonban nem csak dramaturgiai, hanem számos technikai kihívást is tartogatott a filmkészítõk számára. "Komoly fejtörést okozott ugyanis a kérdés, hogy miképpen tudjuk egyszerûen és tömören elmesélni egy ember egész életét születésétõl a haláláig egyetlen filmben - mondja Kennedy. - Az Eric által írt forgatókönyvben minden összefügg mindennel, és ezért nem lehetett csonkítani a történetet, vagy variálni az eseményeket. Jól tudtuk tehát, hogy nagyon sok gondunk lesz majd a történet sûrítésével."
Ezen belül az egyik legnagyobb kihívást például az jelentette, hogy Brad Pitt csakis úgy vállalta a szerepet, ha õ játszhatja Benjamint minden életkorban. "Bradet nem érdekelte máskép a dolog, csak ha õ alakíthatja a fõszereplõt egész végig a történetben. - magyarázza Fincher. - Kathy és Frank amikor meghallották ezt az õrült feltételt, döbbenten kérdezték tõlem, hogyan fogjuk ezt kivitelezni? Azt válaszoltam nekik: nem tudom, de ne aggódjanak, megoldjuk valahogy."
Mindazonáltal Pitt szinte beleszeretett Benjamin különös élettörténetébe. "Sok színész aszerint méri a szerepet, hogy az általa játszott figura mennyi mindent csinál a történetben - mondja Fincher. - Nos, Benjamin a szó szoros értelmében, nem sok mindent csinál önszántából a filmben. Ugyanakkor mégis nagyon sok dolog mintegy megtörténik vele különös élete során. Meggyõzõdésem, hogy Brad tökéletes volt erre a szerepre. Benjamin sokkal passzívabbá, és kevésbé kifejezõvé vált volna, ha nem a megfelelõ színész alakítja ezt a figurát."
Fincher a nõi fõszerepet Cate Blanchettre osztotta. Ennek ötlete akkor merült fel elõször a rendezõ fejében, amikor látta a színésznõ csodálatos alakítását az Elizabeth címû filmben. "Emlékszem, amikor megláttam, rögtön az jutott eszembe, te jó ég, micsoda erõ van ebben a figurában."
A Cate Blanchett által játszott karakter, Daisy és Benjamin kapcsolata akkor kezd igazán elmélyülni, amikor a lány rájön, hogy miképpen viszonyuljon a férfi nem mindennapi életéhez. "Cate egy olyan nõt testesít meg, akinek meg kell tanulnia elfogadni a tényt, hogy miközben õ egyre csak öregszik, a férfi, akit szeret, egyre fiatalabbá válik. - magyarázza Eric Roth. - Daisy az évek múlásával a szenvedélyes és impulzív táncosnõbõl lassan egy erõs, komoly nõvé érik."
Daisy azonban csak az egyik - jóllehet meghatározó - figura azok közül, akikkel Benjamin kalandos élete során találkozik. "Benjamin olyan, mint a fehér golyó a biliárdban, azzal a jelentõs különbséggel, hogy számára minden ütközés maradandó nyomokat hagy a lelkében. - mondja Fincher. - De hát, mi más is volna az élet, mint ütközések nyomainak és sérüléseinek a gyûjteménye? És éppen ezek a nyomok teszik õt azzá, ami, és egyúttal különbözõvé is minden más embertõl."
"Tetszik ez a bevésés és ütközés metaforika - mondja Pitt. - Hiszen az emberek, akikkel találkozol, valóban hatással vannak rád, és különbözõ benyomásokat ébresztenek benned. Van valami nagyon költõi és mégis elfogadható ebben a gondolatban. Ám ez korántsem jelenti azt, hogy nem tudunk a sorsunkon változtatni, vagy hogy ne küzdhetnénk azért, amit igazán szeretnénk. Csak azt akarom mondani, hogy az élet elkerülhetetlen dolgait kell elfogadni. Emberek jönnek és mennek. Felbukkannak, aztán eltûnnek az életünkbõl; akár azért, mert így döntenek, akár azért, mert elragadja õket a halál. Az emberek egyszerûen elmennek, mint ahogy mi is elmegyünk majd egy nap. Ezek az élet elkerülhetetlen dolgai. És a nagy kérdés éppen az, hogy miképpen viszonyulunk az életnek ehhez, az általunk nem befolyásolható oldalához."
Brad Pittre komoly feladat hárult a fõszerep megformálásakor, hiszen Benjamin másokkal való találkozásai mindig belsõ változásokat idéznek elõ életében. És Bradnek éppen ezeket a láthatatlan változásokat kellett a filmvásznon valahogyan mégis láthatóvá tennie. "Benjamin Button utazása valójában egy lelki utazás - mondja Blanchett. - A szerep nyilvánvaló fizikai nehézségein túl ez komoly feladatot ró a színészre, hiszen, még ha nem is õ az, aki aktívan cselekszik, mégis az õ reakcióiból bomlik ki az egész történet."
"Megkockáztatom: talán ez a legvisszafogottabb és egyben legkifejezõbb szerep, amit valaha Brad Pittõl láthattunk" - teszi hozzá Fincher.
Benjamin Button találkozásai
Benjamin New Orleansban születik 1918-ban, éppen akkor, amikor az elsõ világháború véget ér. Anyja belehal a szülésbe, apja pedig, aki megrémül a csecsemõ nem mindennapi látványától, ott hagyja õt a Nolan Nyugdíjas Otthon küszöbén, ahol a gondnok, Queenie bukkan rá, és veszi magához, hogy felnevelje.
Queenie olyan munkát végez, amire nem sokan lennének alkalmasak. "Õ ugyanis tudja, hogyan kezelje a halált - mondja Taraji P. Henson, aki Queeniet alakítja a filmben. - Ezzel egy idõben pedig képes a feltétel nélküli szeretetre. Egy fehér kis gyermeket befogadni egy olyan idõszakban, amikor rasszizmus járja át a mindennapokat, enyhén szólva nem könnyû feladat. Nem is beszélve a csecsemõ születésének különös körülményeirõl. Ám õ mindezektõl nem hagyja magát befolyásolni, és az örökbefogadott gyermeket tiszta szívvel szereti."
Benjamin felnõtté válása során megtanulja békével tudomásul venni az emberi halandóságot. "Egy olyan közegben nõ fel ugyanis, ahol az emberek kiegyeztek a saját halálukkal, és ezért az õ tetteit a halálfélelem már nem bénítja - mondja Fincher. - Az emberek, akikkel találkozik, mind a halál küszöbén állnak. Bármelyik pillanat az utolsó lehet számukra. Ám ez korántsem teszi õket hisztérikussá. Egyszóval Benjamin már nagyon korán kénytelen megbarátkozni a halál gondolatával. És jóllehet valójában nekünk is ezt kellene tennünk, vagyis megbarátkozni az elkerülhetetlennel, mégis egész életünkben mást sem teszünk, mint eltereljük figyelmünket a lassan közelgõ halálról."
Daisy és Benjamin akkor találkoznak elõször, amikor még mindketten gyerekek, és a kislány a nagymamáját megy látogatni a Nolan Nyugdíjas Otthonba. Daisy egybõl meglátja a gyermeket az öreg test mögött. "Kettejük viszonya - elválásaik és újra összetalálkozásaik - az egyik legfontosabb mérföldköve a film által bemutatott élettörténetnek - mondja Roth. - Sõt, kapcsolatuk egyre mélyül, ahogy múlik az idõ, és ahogy õk is egyre komolyodnak."
Miközben mindenki öregszik Benjamin az egyetlen, aki az idõ múlásával csak fiatalabb lesz. "Benjamin fiatalodása egyre inkább megerõsíti öt abban a hitében, hogy semmihez sem érdemes igazán ragaszkodni az életben - mondja Mahershalalhashbaz Ali, színész. - Jól tudja, hogy a földi világ dolgait nem birtokolhatjuk örökké, és ezért képeseknek kell lennünk, elengedni õket."
Benjamin olyan idõs emberek társaságában cseperedik fel, akik az életük javát már maguk mögött hagyták, és a Nolan Nyugdíjas Otthonban töltik hátralévõ alkonyi éveiket.
Tizzy Weathers, Queeni régi szerelme az elsõ apafigura Benjamin életében. "Tizzy az iránytû, a barométer felnõtté érése során - mondja Mahershalalhashbaz Ali, aki Tizzyt alakítja a filmben. - Õ az, aki segíti felnevelni, és elindítani õt az életben. Írni, olvasni tanítja, beszél neki Shakespeare-rõl, de ami, meglátásom szerint, mégis a legfontosabb, hogy megtanítja férfiként viselkedni. Egyszóval olyan alapokat kap Tizzytõl, melyek a lelki békéjének eléréséhez nagyon fontosak lesznek Benjamin számára."
Ám Tizzy is, mint mindenki más, csupán rövid ideig szereplõje Benjamin életének. Benjamin ugyanis egy nap maga mögött hagyja Queenit, Tizzyt, Daisyt valamint az összes barátait, hogy elinduljon megismerni a világot. Aki segítségére van e tervében, az nem más, mint Mike Kapitány és gõzhajójának különös és színes legénysége.
Jared Harris játssza az öreg tengeri medvét, akinek lelki világáról a testét gazdagon borító tetoválások árulkodnak. Harris úgy jellemzi a karaktert, mint "egy frusztrált, félre siklott, dühödt mûvészt. Valójában csak azért ûzi ezt a mesterséget - mondja Harris -, mert fiatal korában nem volt elég bátorsága, hogy szembeszálljon az apjával, aki elvárta tõle a családi vállalkozás folyatatását."
Annak ellenére, hogy saját viszonya nem volt túl rózsás az apjával, Mike Kapitány mégiscsak apafigurává válik Benjamin számára. "Egy apa iszonyatosan erõs figura az életünkben - mondja Harris. - Mike Kapitány az, aki megismerteti Benjaminnal a bûnt és az élet örömeit. Továbbá megtanítja a tengeri élet titkaira, és természetesen kalandos útjaik során feltárja számára a világ csodáit."
Egy nap Benjamin megérkezik az oroszországi Murmanszk kikötõjébe, ahol megismerkedik egy, az életét alapvetõen meghatározó másik emberrel, Elizabeth Abbottal. A magányos diplomata feleség, kinek nagy álma átúszni egyszer a La Manche csatornát, már csak azért is fontos lesz Benjamin számára, mert vele csókolózik elõször életében. "Mindketten rengeteget tanulnak egymástól - mondja Tilda Swinton, az Elizabethet alakító színésznõ. - Abbot egy nyitott, energikus és önkritikus hölgy, míg Benjamin türelmes, nyíltszívû és örökké optimista. Mondhatni nagyon is összeillenek. Nem utolsó sorban pedig Benjamin életigenlése, és bizakodó jövõbe tekintése nagyban hatással van Elizabeth önállósodási törekvéseire."
Amíg Benjamin a gõzösön járja a világot, addig Daisy egy New York-i táncszínházhoz szerzõdik, ahol nagy lelkesedéssel és odaadással veti magát a munkába. "Kettõjük viszonya semmiképpen sem egy ’nem tudok élni nélküled’ címû szomorú dráma, hanem két független individuum története - mondja Fincher. - Õk nem várnak egymásra, sõt, mindkettõjüknek számtalan szeretõje akad idõközben. Sokkal inkább olyan független partnerekként viselkednek, akik boldogan töltenek együtt néhány órát, néhány napot, még ha jól tudják is, hogy az elválás egyáltalán nem fájdalommentes számukra."
A sorsuk tehát néha egymásmellé sodorja Benjamint és Daisyt, néha meg elszakítja õket egymástól. Mindez egészen addig tart, amíg el nem érkeznek addig a pontig, ahonnét többé már nincs szétválás. Ahonnét kezdve együtt kell élni az életüket. "Ez az a pont ahol valamiféle megkönnyebbülés lesz úrrá az emberen, mert úgy érzi, végre mindketten megértek arra, hogy megtörténjen velük, ami amúgy is mindvégig elkerülhetetlennek látszott."
Daisy és mindenki, akivel élete során Benjamin találkozik, külön világokat jelenítenek meg a történetben. Az eltérõ esemény-szálak egyben tartása azonban nem volt egyszerû feladat. "Meglátásom szerint, David kifejezetten tehetséges abban, hogy a dolgokat összefogja, és az ellenõrzése alatt tartsa. - mondja Swinton. - Iszonyatos a munkabírása, és kitûnõen ötvözi a hagyományos hollywoodi elbeszélésmódot az úttörõ és formabontó elképzelésekkel. Néha az az érzésem, hogy olyan kreatív és játékos, mint egy kisgyerek a homokozóban. És nem utolsó sorban a kollégáival együtt kigondolt invenciózus elképzeléseit szinte maradéktalanul képes a filmvászonra átvinni. Majdhogynem olyan könnyedén, mintha csak egy éjszakai álmát mesélné az ébredés után. Azt hiszem, amit mûvészileg véghezvisz, az már-már a csoda határait súrolja."
A forgatásról
A Benjamin Button Különös Élete címû filmet igencsak érdekes helyszíneken forgatták a stáb tagjai. Ezek között találhatjuk például Montrealt, a Karib-tenger vidékét, és New Orleanst. Az utóbbi városban nem sokkal azután kezdõdtek a felvételi munkálatok, hogy a Katerina hurrikán fél New Orleanst romba döntötte. "Már jóval a hurrikán kitörése elõtt eldöntöttük, hogy ott szeretnénk majd forgatni, de természetesen a jól ismert tragikus események után ebben már nem voltunk olyan biztosak - emlékszik vissza Kennedy. - Noha, két nappal a hurrikán után már felhívtak a városi vezetõk, és kifejezetten kértek bennünket, hogy ne álljunk el a korábbi terveinktõl."
Finchernek és látványtervezõ csapatának az volt a célja, hogy úgy nézzenek ki a forgatási helyszínek, mintha valaki egy padláson talált régi fotóalbumot lapozgatna, tele egyszerû emberek portréival. Szinte minden helyszínhez, ahol Benjamin megfordul, külön történelmet konstruáltak a filmkészítõk; és ez különösen igaz a Nolan Nyugdíjas otthonra és a murmanski Winter Place Hotelre, ahol Benjamin elõször találkozik Elizabethtel.
A produkció minden fázisának az volt tehát a célja, hogy olyan realista légkört teremtsen, amely táplálni tudja a történet alapvetõ valószerûségét. "Noha a történet alapötlete meseszerû, mégis azt szerettem volna, hogy olyan reális legyen a film, amennyire csak lehetséges - magyarázza Fincher. - Törekedtem arra, hogy ne egy sehol sem létezõ térben és idõben játszódjon a történet. Valamint azt sem akartam, hogy légüres térben lebegjenek a színészek, vagy hogy fogódzkodók nélkül maradjanak a nézõk. Mindennek korhoz kötöttnek kellett lennie: ahogy a helyek kinéznek, ahogy az emberek öltözködnek, sõt még a szemüvegnek és hallókészüléknek is az adott korszakot kell idéznie."
A ruhák is korhûek, jóllehet enyhén stilizáltak. A jelmeztervezõ, Jacqueline West mindenekelõtt a ’30-as világgazdasági válság fotográfusainak képeit tanulmányozta. E tevékenysége ugyanis nagy segítségére volt, hogy ihletet merítsen például Queenie, Benjamin nevelõanyjának ruhatárához. "Queenie egy szegény asszony, aki ugyanakkor nagyon határozott karakter. Szerettem volna, ha az öltözete reflektál ezekre a tulajdonságaira - mondja a jelmeztervezõ. - Azt gondoltam, hogy a ruhái leginkább kézzel varrottak, melyeket egy nyugdíjas otthonban elhunyt öreg hölgy hagyott rá valamikor. Queenie, meglátásom szerint, nem vásárolt már ruhát több mint húsz éve. Ebbõl következõen kicsit visszahelyeztem a ruhatárát a múltba."
Daisy azonban éppen ellenkezõje Queenie-nek, hiszen õ mindig a legújabb divat szerint öltözik. Daisy ruháinak megtervezésekor West a korszak úttörõ koreográfusához, George Balanchie-hoz, valamint annak feleségéhez és egyben múzsájához, Tanaquil LeClercqhez fordult inspirációért. De pontosan ezt az utat választotta Blanchett is, aki a szerepének kidolgozásakor jutott el a híres házaspárhoz. "Olyan táncosokat kerestem, akik meghatározóak voltak Daisy idejében - magyarázza a színésznõ -, és így találtam rá George Balanchinere és Tanaquil LeClercqre, akik különösen fontossá váltak a számomra"
"Blanchett a korabeli balett ruhákban igazi balerinává változott - mondja west. - És mindemellett hihetetlen módon emlékeztet azokra a képekre, amelyek LeClercqet ábrázolják. Teljesen ugyanazok a manírjai, a mozdulatai és a belsõ kisugárzása."
Benjamin Button ruháinak tervezésekor West a huszadik század nagy mozi ikonjainak megjelenését vette alapul. "A ’40-es évekbeli Benjamin nagyon hasonlóan öltözködik, mint annak idején Gary Cooper; és ugyanígy: az ’50-es években Brandora, a ’60-as években pedig Steve McQueenre hasonlít a címszereplõ. Nagyon inspiráló volt az említett hírességekrõl készült felvételeket tanulmányozni - mondja West. - Mindemellett meggyõzõdésem, hogy Bradnek hasonló kisugárzása van, mint az imént felsoroltaknak, úgyhogy nem voltak kétségeim afelõl, hogy ezek a stílusok jól fognak neki állni."
Brad Pitt külsõ megjelenésével összefüggésben a másik nagy kihívást az jelentette, hogy miképpen tudják digitális megoldások segítségével alkalmassá tenni közel száz év élettörténetének az eljátszására. "David [a rendezõ] már az elejétõl fogva mondogatta nekem, hogy feltétlenül Bradnek kell alakítania Benjamin szerepét, fiatal korától egészen az öreg koráig." - meséli a vizuális effektekért felelõs szakember, Eric Barba. E munka kivitelezésében nagy segítségére volt az Oscar-díjas maszkmester, Greg Cannom, aki az öreg- és fiatalkori Benjamin megformálásának segédeszközeit és protéziseit készítette Brad Pitt számára.
A film atmoszférájának képi rögzítésekor a legfontosabb szempont a valószerûség érzetének a megteremtése volt. "Sok jelentben például a reálisabb hatás kedvéért nem világítottuk be a jelenetet, hanem hagytuk a vásznon amúgy is megjelenõ villanyégõt érvényesülni - mondja a film operatõre, Claudio Miranda. - Egy ilyen felvételt hagyományos módon úgy szoktuk csinálni, hogy a képkeretben látható villanyégõt lecsavarjuk, hogy ne legyen nagy az ellenfény. Ekkor az igazi fény a kereten kívülrõl, egy stúdiólámpából érkezik, és korántsem a látható villanykörtébõl. Ám a Benjamin Button különös élete címû film forgatásakor azt találtuk ki, hogy nagyban segítené a film valószerû hangulatának kialakítását, ha nem használnánk mesterséges megvilágítást."
"A megvilágítási módok persze az idõvel is változnak - teszi hozzá magyarázólag Fincher. - A technikai fejlõdés következtében a gyertyát fokozatosan leváltja a gázlámpa, majd végül az utóbbit az elektromos izzó. A filmet többek közt azért forgattuk digitálisan, hogy a mesterséges megvilágítás hiányában is szép képet kapjunk, valamint, hogy a természetes fényforrások megidézésével az adott kor hangulatát még inkább megragadhassuk."
Talán az imént idézett világítástechnikai részleteknek az alapos kidolgozása is azt bizonyítja, hogy Fincher mennyire elkötelezett Benjamin történetének igazsága és valószerûsége mellett. "Ha figyelembe veszem a történet epikus és érzelmi oldalát, akkor bátran kijelenthetem, hogy Fincher minden döntése tökéletes volt. Egyszóval hálás vagyok a sorsnak, hogy vele dolgozhattam" - összegzi véleményét Kathleen Kennedy.
"time is not money"
