információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
Beszélgetés Lajos Tamással és Fazakas Péterrel
(az interjút Varga Bálint készítette az Agave gondozásában készülõ Para c. könyvhöz)
Hisztek ti a paranormális dolgokban?
Lajos Tamás: Én nem.
Fazakas Péter: Köznapi értelemben én sem.
Ezt gyorsan lezártuk. A színészekkel beszélve azt láttam, hogy mindenki nagyon lelkes volt.
L.T.: A színészek tényleg a legfoglalkoztatottabbak a maguk kategóriájában, és az egyik legnagyobb meglepetés az volt, hogy valami elképesztõ lelkesedéssel és akarással csinálták a filmet. Mindig ünnep egy magyar film, de azért ezt én nem sokszor tapasztaltam. Egészen hihetetlen színészi produkció és akarás jellemezte a szereplõket. Ez a tényleg mindent átható szeretet, ez állatira...
Nagyon érdekes, hogy mindenki ezt a szót emeli ki. Pálmai Anna konkrétan szeretetfilmrõl beszélt. Für Anikó is gyakorlatilag hasonló szavakat használt. Novák Balázs szinte szégyenkezve mondta, hogy õ nem dolgozni ment, amikor a Parát forgattátok, hanem jól érezni magát, mert annyira élvezte a munkát.
L. T.: Pedig a körülmények nem voltak valami élvezetesek. Reggel hatkor elkezdett suhogni a korbács a kezemben, mert azért a hajcsár én vagyok, és este hatig suhogott. Iszonytatóan hajtottunk. Néha azt sem tudtam, hogy melyik jelenetben vagyunk. Elképesztõ tempóban dolgoztunk. És akkor ott van még a stressz meg koncentráció. Ennek ellenére a forgatás valami egészen hihetetlen volt.
Hány nap alatt forgattátok le a filmet?
L. T.: Huszonnégy.
Többek szerint ez egy harminc-harminckét napos forgatás lett volna. Csuja Imre viszont azt mondta, hogy az õ szempontjából tulajdonképpen jó volt az õ tizenhét napos erõltetett menete, mert hihetetlenül élvezte, legfõképpen azt, hogy nem zökkent ki a szerepbõl, végig benne élhetett. Õ ezt a hajtást nagyon pozitív dologként élte meg, és annak ellenére élvezte, hogy nemegyszer felvétel után esténként színházban játszott, másnap meg mehetett reggel hatra forgatni.
F. P.:: Egy nagyon erõs "együttalkotási" hangulat jellemezte a forgatást.
Azt mondjátok meg, hogy miért? Mitõl? Ez a könyv ennyire jó?
F. P.: Ennyire. Hallatlanul olvasmányos. Jók a párbeszédek, forgó, pörgõ, az egészet tök jól el tudtad olvasni. Rögtön magába szippantott. Utána meg elkezdted újragondolni és újraolvasni, és közben, rájössz, hogy ez a könnyed és olvasmányos, nagyon jól fogyasztható elsõ réteg vagy felszín alatt nagyon-nagyon komoly építmény rejtezik. Olyan mint egy jégpálya, amin nagyon könnyû siklani és nem fenyeget az a veszély, hogy beroppan alattad a jég. Nagyon szórakoztató, könnyen élvezhetõ dolog, és nagyon-nagyon masszív lábakon áll az egész.
L. T.: Abszolút egyetértek. Az elmúlt idõszak primer röhögtetõ sikerei után nekem is ezek a mögöttes mondatok voltak azok, amik mássá tették ezt a könyvet. Nem csak arról szól, hogy csapkodod a térdedet, a hátadon pörögsz, úgy röhögsz, hanem mögötte ott vannak a mondatok, gondolkodásra késztetnek, vagy másfelé visznek. Szóval a könyv fantasztikus. Olyan szinten rántott be mindenkit, aki
olvasta, hogy az egészen hihetetlen. Én egyrészt saját jogon, operatõrként olvasgatok forgatókönyveket, és azért itt nálunk, a Film Positive-nál halomban állnak a könyvek. De szellemiségét, szakmai hozzáértését tekintve még csak megközelítõleg sem olvastunk ilyen színvonalú könyvet. Az elsõ körben rácuppantunk.
F. P.: Az, ami miatt az emberek igazándiból beleszerettek, - azon kívül, hogy fölkeltette az érdeklõdésüket - az lehetett, hogy látták, hogyan kerülnek egymás mellé a szereplõk és a szerepek. Látták, hogy olyan szereplõk jönnek be, akikrõl kölcsönösen szakmailag sokat tartanak, és érzik, hogy nem azért választottuk õket, mert jaj, de híres emberek, nem az az elsõrendû szempont, hogy behozza majd a nézõket, hanem tényleg valamilyen elgondolás, szándék szerint válogattunk. Egyébként nagyon érdekes, hogy azt mondják, ez szeretetfilm vagy valami hasonló, mert én ezt így konkrétan soha nem is fogalmaztam meg. Az biztos, hogy most, így visszagondolva, olyan embereket próbáltam választani, akiknek érezhetõ, nagyon pozitív hozzáállása és kisugárzása van, még akkor is, hogyha nehéz emberek. Valószínûleg mindenki azt érezte a forgatáson, hogy senki nem akarja elkaszálni a másikat, nem akarja lenyomni, nem akarja túljátszani, lejátszani, hanem közösen, csapatszerûen tudnak együtt dolgozni.
A szeretetet két vonalon is többen kihangsúlyozták. Az egyik maga a forgatás, az hogy mindenki milyen szeretettel csinálta, a másik pedig maga a film, hiszen többek szerint ez a film a szeretetrõl szól.
L. T.: Tök jó. Nagyon jól esik, hogy õk így érezték. Meg kell, hogy mondjam, én istenigazából csak egy istentelen méretû hegyet láttam magam elõtt, amit át kell tolni huszonnégy nap alatt az A-ból a B-be. Azaz gondolati síkról materiális síkra kell terelni, egészen pontosan leforgatni huszonnégy nap alatt. És mindenki nagyon akarta a filmet. Megható volt ez az akarás és igyekezet. Én ott álltam a dzsuvában valami vegyvédelmi ruhában, és azt néztem, hogy mihez ne érjek hozzá. Õk meg csúsztak, másztak, estek, keltek, feküdtek le a vízbe, hogy vizesek legyenek. Scherer Péter, aki egy veszett jó vezetõ színésze az országnak azt mondja: látszom most? Nem, most nem látszol. Akkor jó, itt maradok, segítek a fiatal kollégának kamerán kívül - és ott feküdt tovább a vízben. Für Anikó vagy Bánsági Ildikó, akik az országnak enyhén szólva is megbecsült mûvészei, mögöttük van egy életmû, egy életpálya, olyan lelkesedéssel és szeretettel és tényleg az ügy iránti elkötelezettséggel dolgoztak, hogy az egészen lenyûgözött. A szeretet tényleg veszélyes szó, mert annyi mindenre használják. Számomra sokkal inkább az összetartozás filmje ez. Van ez a kis csapat, akik árkon-bokron, tûzön-vízen keresztül kitartanak egymás mellett és egymásért dolgoznak. Nekem ez a legmeghatóbb benne. Ez az egyik. A másik, amire kifut ez az egész film, hogy van két ember, Lajos meg Évike, akik nagyon messzirõl jönnek, és hogy nekik milyen sziklafalakat kell elmorzsolniuk meg ledönteniük magukban, hogy aztán a végén mégiscsak össze tudjanak kapcsolódni.
Akkor szerelmesfilm. Tõletek is megkérdezem, mert mindenkitõl megkérdeztem. Mi ez a film. Mi a mûfaja? Hogy lesz benne a mozimûsorban? Para, színes magyar film...
F. P.: Két irányból lehet közelíteni, hogy mi ez a film. Marketing szempontból az a kérdés, hogy hova pozícionálja a filmet az alkotógárda, vagy a forgalmazó, hogy a nézõ aszerint nézze. Én ebbõl a szempontból azt szoktam mondani, hogy ez egy izgalmas vígjáték. Az egésznek a szövete, amilyen szinten a film játszódik, egy vígjáték, de mivel rendkívül fordulatos, akció- és cselekménydús és feszültséggel teli, ezért izgalmas. Végsõ soron azonban - szoktam hozzátenni - ez egy szerelmes film. A szerelemrõl szól, az a végsõ mozgatója és motivációja az egésznek. Ezzel semmi újat nem mondtam, mert a legtöbb akciófilmben is van humor, és a fõnyeremény a végén a nagy zsozsó mellett a...
...nõ.
F. P.: Persze, hiszen sok szinten kell jutalmazni a fõszereplõt. Inkább az a fontos ebben a filmben, hogy hogyan tudjuk elmondani ezeket a címkéket, azaz jól tudjuk-e felcímkézni, tehát ezek nem ráaggatott címkék, hanem valóban azonosak a filmmel. Pontosan az számít, hogy nem a meglévõ kategóriákhoz kell sztorit kitalálni, hanem hogy a sztoriból ténylegesen következnek ezek a kategóriák.
Valahogy azonban egységessé vált ez a dolog nekem. Egész végig az volt a filmmel, ahogy minden más filmmel is az alapállásom, hogy alulról és belülrõl építkezzen az, amirõl, meg ahogyan szól.
A színészek nagyon élvezték, hogy nagyon határozott elképzeléssel és profizmussal álltatok hozzá a forgatáshoz, ugyanakkor nem volt kõbe vésve semmi. Azaz hagytátok õket, hogy saját ötleteket emeljenek be a párbeszédekbe, jelenetekbe. Hogy nem a nagyhatalmú rendezõ, meg a nagyhatalmú operatõr voltatok, akik elmondták, hogy ezt tessék így eljátszani aztán jó napot kívánok. Tipikus munkamódszer nálatok, hogy ilyen interaktívan dolgoztok a színészekkel vagy most a csapat és a könyv miatt alakult ez így?
L. T.: Ez nem tipikus munkamódszer. Az nem szokatlan, hogy a színészt és a színészi jelenlétet fontosként kezeljük, itt viszont volt egy megállapodás, hogy az elsõ pillanattól kezdve abszolút prioritást élvez a színészi kvalitás. Nem is hoztunk kompromisszumot semmilyen színészi kérdésben. Akirõl Péterrel úgy éreztük, hogy fontos, azért tûzön-vízen át harcoltunk. Olyan egyeztetési problémák voltak, hogy több gyártási, asszisztensi vélemény szerint a filmet az adott idõszakban nem lehetett leforgatni. Nevezetesen ezek olyan elfoglalt mûvészek, hogy alig lehetett összehozni a forgatást, apró cserepenként rakták össze a kollégák, akik egészen fantasztikus, döbbenetes munkát és energiát tettek bele. De visszatérve a kérdésre, itt az elsõ pillanattól kezdve megegyezés volt, hogy a színész
az abszolút prioritást élvez, és minden másban meghozzuk a kompromisszumainkat. És meg is hoztuk. A film vizuális rendszere is úgy lett kitalálva, hogy ennyi idõ alatt le lehessen forgatni, és minden arról szóljon, hogy a színész, a színész, a színész. Ha voltak is egyéb kérdések, azok mind benyomultak a színészek mögé. És tényleg megpróbáltunk arra figyelni, hogy minél többet hozzunk ki egy adott jelenetbõl. Sajnos azért az idõ itt is szorító erõ volt. Volt, aki úgy érezte, hogy jobb lenne lassabban, de lehetetlen volt. Két variáció állt elõttünk: vagy fölvesszük délutánig, vagy nem vesszük föl. Na most, ha az az alternatíva, hogy fölvesszük vagy nem, akkor nincs mese. De amennyire lehetett, ezen belül színészi kérdésben nem hoztunk kompromisszumot.
F. P.: Annyit fûznék hozzá, hogy nekem szinte csak irányítani kellett, hogy ez már sok, ne a hiszti felé vidd, hanem az izgalom felé vidd, ne a sírás felé vidd, hanem az öröm felé vidd. Inkább csak terelgetni és kontrollálni kellett egy picit a színészeket, de éreztem, hogy pont ennyire volt szükségük. A munkamódszer ebben a filmben így alakult ki és azt hiszem, ez nagyon jót tett neki. És jó volt a partitúra, a forgatókönyv, a színészek meg élvezték a játékot.
És ti is élveztétek?
F. P.: Igen.
L. T.: Azt gondolom, igen. Nem sajnáltatni akarom magam, de azért az a stressz, amikor huszonnégy napig úgy mész ki minden reggel, hogy nem tudod, be tudod-e fejezni az aznapi anyagot, nagyon megterhelõ. Ez két nagyon ellentétes érzés. Egyrészt van egy õrületes nyomás az emberen, hogy
tényleg a végére ér-e mindennek aznap, másrészt meg van egy eufórikus öröm, amikor egy jelenet úgy sikerül, ahogy kell. Ez két nagyon egymás ellen ható dolog. És ráadásul mindenféle financiális, finanszírozási problémák miatt akkor még úgy tûnt, hogy ami nincs, az már nem lesz meg. Nem tudunk visszamenni a helyszínre, nem tudjuk még egyszer fölvenni, nem tudunk még egy színésznapot kifizetni, kész. Most, hála a Magyar Mozgókép Közalapítványnak megoldódni látszik ez a kérdéskör.
F. P.: Én arra kérdésre térek vissza, hogy a színészi játékot élveztük-e. Élveztük. De az egész forgatás tényleg hihetetlenül koncentrált volt. Nekem is a legnagyobb ilyen tanulság, hogy hogyan kell annyit és nem többet mondani egy jelenethez a kameracsapatnak, és a színészeknek, hogy ne béklyózza meg õket, és azért meg tudják pontosan csinálni, amit kell, és ne legyen túl sok egyszerre. És el kellett tudni engedni a dolgokat, és mindezt ráadásul úgy, hogy ne azt érezzük, hogy na, ez nincs meg. Bennem is rengeteg kérdés maradt közben, hogy nem kellene-e másképp is megnézni egy jelenetet. De pontosan a feszített forgatási tempó miatt erre nem volt lehetõség. Az van, amit csinálunk, és körülbelül az van, amit elsõre csinálunk. Nincs újrázás. A szakadék szélén nem szabad, nem lehet rosszat lépni. Nincs az, hogy elindulok valamerre, és akkor jövök rá, hogy jaj, bocsánat, a másik úton kellett volna menni.
L. T.: Ráadásul ugye az ember elkezd rendszerben gondolkozni egy jelenetrõl, akár a színészi játékról, akár a színészrõl, akár a kameráról, akármirõl, és ilyen tempó mellett gyakorlatilag lehetetlen egyik pillanatról a másikra átlépni egy másik vágányra. Amikor valamit meg kell oldani, általában azt mondod, hogy tudod mit, most álljunk meg, igyunk egy kávét, vegyünk egy nagy levegõt és gondoljuk végig, hogyan is csináljuk. Itt nem volt ilyen, nem volt fél óra lauf, ami alatt az ember egy picit toporoghat, vagy elszívhat egy cigarettát vagy bármit csinálhat, hogy újragondolja és átálljon egy másik vágányra.
Péter, neked ez az elsõ nagyjátékfilmed. Eddig reklámfilmeket csináltál. Mennyire lehet összehasonlítani a kettõt?
F. P.: Nagyon sok szempontból más, de sok szempontból hasonló. Más elsõsorban azért, mert a reklámfilm egy nagyon-nagyon rövid és koncentrált mûfaj. A kettõt összehasonlítani olyasmi, mint mondjuk egy szendvicset megkenni vagy egy tizenkét fogásos vacsorát összeállítani és megfõzni. Másrészt a munkafolyamatok nagyon messze vannak egymástól. A forgatókönyv fejlesztése és a moziba kerülés között akár több év is eltelhet. Ilyen hosszú távra elõre elképzelni, vizionálni sokkal nagyobb ívû és másmilyen gondolkodást igényel, mint egy reklámfilm vagy egy rövidfilm. És ami nagyon fontos különbség a reklámfilmhez képest, hogy itt nincs megrendelõ, hanem te vagy saját magad megrendelõje, és nem egy külsõ elvárásnak vagy igénynek kell eleget tenni, hanem annak, amit te gondolsz, hiszen te akarsz a nézõkhöz szólni.
Mennyire van benned hiányérzet, mennyire vagy elégedett a munkával, most így a forgatás után, a vágás elõtt, anélkül, hogy láttad volna a kész végterméket?
F. P.: Az utómunka során a vágással és a zenével nagyon sok minden változik egy filmben, lényegesen több minden, mint amit elsõre gondolna az ember. De ettõl függetlenül olyan a helyzet, mint amikor - és most megint egy ilyen fõzõs példával fogok élni, noha nem fõzõk -, az ember lemegy egy piacra, és bevásárol, mert van egy elképzelése, hogy nagyjából milyen ebédet fog csinálni, és meglátja, hogy éppen friss a zeller, de jól néz ki az a kacsacomb, és ez a mangó, és megvesz mindent. Most már nagyjából kiderült, hogy mit fõz az ember, de hogy lesz-e leves, lesz-e plusz mártás, lesz-e egy fõétel, az még kérdés. Bennem van egy kép, hogy milyen film lesz ez, hogy a meglévõ, leforgatott alapanyagból mi fog összeállni. Van egy elképzelésem a vágásról és a zenérõl. Ha elképzelem ezt a filmet, azt érzem, hogy nagyon-nagyon sok izgalmas dolgot forgattunk, de maradtak bennem kérdések. Az egyik konkrét kérdésem az, hogy a film elég könnyed tud-e majd lenni? Minden szempontból meg fog-e felelni egy izgalmas vígjátéknak, a vígjátéki könnyedségnek és könnyen élvezhetõségnek? Nem tudom. A vágásnál meg a zenénél fog kiderülni, hogy valóban olyan-e a hangulata, elég könnyed-e ilyen szempontból, miközben meg azért a Para egy véres akciófilm, amit viszonylag realista és dokumentarista feldolgozásban csináltunk meg. Kérdés, hogy nem túl elmélyült-e a színészi játék ehhez a vígjátéki könnyedséghez?
A másik nagyon fontos kérdés, hogy eléggé lélegzõ lesz-e a film és az anyaga. A nézõnek minden film közben kell tudni lélegzetet venni. A könyvet is le tudom tenni és ki tudok menni meginni egy teát, elszívni egy cigit, vagy sétálni egy kört a kertben, és pihenni egy kicsit. A filmben is vannak olyan részek, olyan pillanatok, olyan másodpercek, amikor a nézõ egy kicsit fel tud engedni, elõre dõl, eszik egy kis kukoricát, és egy picit leülepszik benne, amit addig látott. Ekkor tud felkészülni fiziológiailag, érzelmileg és gondolatilag a következõ jelenetekre, amikor figyelnie kell és nevetnie kell és izgulnia kell és el kell érzékenyülnie. Nem tudom, hogy ezek a lélegzetvételnyi idõk meglesznek-e a filmben. Ugyanis annyira sûrû volt a forgatás, hogy ezzel külön nem nagyon volt idõnk foglalkozni.
Péter, most, az elsõ nagyjátékfilmed befejezése után hogyan tekintesz a jövõre? Nagyjátékfilm-rendezõ leszel, vagy csak azokat a filmeket akarod megrendezni, amik tetszenek neked?
F. P.: Húsz éve készülök arra, hogy játékfilmet csináljak. Minden, amit eddig csináltam, szépen, apránként efelé mozdított. Rendezõ szeretnék maradni, szívesen csinálok érdekes, izgalmas reklámfilmeket, videoklipeket, kisfilmeket, de elsõsorban játékfilmet akarok csinálni. Mindenképpen
úgy szeretnék továbbra is filmezni, hogy tisztában vagyok a felelõsséggel. Felelõsek vagyunk a nézõkért, felelõsek vagyunk azért, hogy mit teszünk eléjük, felelõsek vagyunk azért, hogy ne rólunk szóljon ez a filmezés, hanem a nézõrõl szóljon, és felelõsek vagyunk azért, hogy egy olyan produktum jöjjön létre, egy olyan film, egy olyan alkotás, amit nézve azt érzi a közönség, hogy egy másodpercig sincsen megcsúsztatva, nincsen átverve, tisztelettel bántak vele a filmkészítõk. Azt szeretném, hogy ezzel a filmmel, meg a többivel is, ha lesznek, elõrefelé menjenek a dolgok, mert energiát raktunk bele, és az nem jó, ha amortizálódik minden. Olyan filmet szerettem volna csinálni, ami hozzáad a nagy egészhez. Annak az embernek az életéhez, aki megnézi, és annak az életéhez, aki csinálta. Azt szeretném, hogy amikor a Para bekerül az összes többi magyar film közé, hozzáadjon az egészhez és ne kivegyen belõle, és ne élje föl azokat a tartalékokat és energiákat és értékeket, amik bent vannak a nagy egészben, hanem adjon hozzá valamit.
"time is not money"
