információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
A TÖRTÉNET RÉSZLETESEN
1967, június. Ulrike Meinhofot (Martina Gedeck), egy neves baloldali újságírót mélyen megrázzák egy erõszakba torkolló demonstrációról kapott jelentések Berlinbõl: egy diákot agyonlõtt egy rendõr. Amikor Meinhof ráébred, hogy a házassága tönkrement, a két gyermekével Berlinbe megy. Itt egyre aktívabban részt vesz a tekintélyuralom-ellenes és antikapitalista diákmegmozdulásokban. Egyre inkább erõsödik benne az érzés, hogy csupán az eseményekrõl készített jelentéseivel nem fog valós változásokat elõidézni.
Nem sokára lenyûgözi õt Gudrun Ensslin (Johanna Wokalek) elhatározása, aki a barátjával együtt, Andreas Baaderrel (Moritz Bleibtreu) felgyújtják egy áruház egyik osztályát a vietnami háború elleni tiltakozásukként. Baader letartóztatása után Meinhof segít neki kiszabadulni a börtönbõl, ami azt jelenti, hogy el kell vágnia minden kapcsolatot az addigi életével, ráadásul a gyermekeit is el kell hagynia. Baaderrel és Ensslinnel megalapítják a Vörös Hadsereg Frakció nevû szélsõbaloldali szervezetet (RAF). Szándékaik szerint egy fegyveres ellenállási harcot kívánnak vezetni a német politikai status quo-val szemben.
Jordániában, egy El Fatah táborban katonai kiképzést kapnak, majd a csoport bankokat rabol, illetve számtalan erõszakos és halálos támadást intéz különféle szállítmányok ellen.
A halálos áldozatok száma egyre emelkedik, akárcsak a sajtó velük kapcsolatos hisztériája. A német szövetségi rendõri erõk legfõbb vezetõje, Horst Herold (Bruno Ganz) egy meglehetõsen erõs apparátust állít össze ellenük. 1972-ben neki sikerül elfognia Baadert, Ensslint és Meinhofot, valamint további RAF tagokat.
A fogságban azonban az RAF vezetése tényleges politikai hatalmat épít ki. Egyre többen támogatják a szándékaikat, és a rengeteg RAF tagból sok újoncot toboroznak, köztük Petra Schelmet (Alexandra Maria Lara) és az új vezetõegyéniséget, Brigitte Mohnhauptot (Nadja Uhl). Éhségsztrájkokkal és további támadásokkal növeli az RAF a nyomást a kormányon, ily módon döngetik a német demokrácia alapjait. Ám amíg Meinhof, Baader és Ensslin radikális ikonokká emelkednek, a csoporton belüli feszültségek növekednek. 1976 májusában Meinhof öngyilkosságot követ el a cellájában.
Az erõszakos konfrontáció a német állam és az RAF között 1977 õszén a kontrol teljes elvesztéséhez vezetett. Hat héttel egy neves iparos elrablása után eltérítenek 86 német turistával egy repülõgépet.
Horst Herold õrjöng, mivel az iparos keresése eredménytelen marad, ám a repülõgépet végül visszafoglalja egy terrorista-ellenes osztag. A turisták kiszabadítása utáni reggelen Ensslint, Baadert és egy másik RAF tagot holtan találják a börtöncellájukban. Bosszúként az RAF kivégzi a keresett iparost.
INTERJÚ BERND EICHINGERREL
Mi késztetett arra, hogy adaptáld Stefan Aust "The Baader Meinhof Complex" mûvét játékfilmmé?
Már 1978-ban szerettem volna csinálni egy filmet Ulrike Meinhofról. Ám akkoriban a német terrorizmus témája nem volt éppen kutatható. Valamint 1978-ban nem éreztem magamat annyira a témához értõnek, hogy megbirkózzak ezzel a sokrétû feladattal.
Ezért csak mostanra állíthattam magamról nagy biztonsággal, hogy filmesként elég tapasztalatot gyûjtöttem a háború utáni Németország történetének eme fejezetéhez. De a film elkészítésének vágyát 1978 óta hordoztam magamban. A német terrorizmus és az RAF történelme számomra egy olyan téma, amely müncheni filmdiákként a 70-es évek óta bennem él.
Én nagyon pozitív élményként éltem meg a 60-as évekbeli diákmegmozdulásokat. A tekintélyuralmi rendszerek lerombolása, a fiatalok által újonnan megtalált szolidaritás, az élet lehetséges új útjainak a keresése mind összefüggésben álltak egymással
- s ezek közül mindegyik nagyon izgatott engem és mély benyomást hagytak bennem. Azonban akkoriban az emberek az erõszakról, mint politikai eszközrõl kezdtek beszélni, ezért nem éreztem, hogy eljött a megfelelõ idõ. Nem láttam, mikor jön el az a bizonyos pont. Aztán a megmozdulások egyre harciasabbá váltak, hasonlítottak a tekintélyuralmi megnyilvánulásokhoz és ez a számomra elfogadhatatlan volt. Amikor emberek szembeszállnak a saját jogaimmal, s korlátozzák azokat, nehéz ezekkel megbirkózni. Mindazonáltal sok olyan ember volt a baráti körömben, akik támogatták ezeket a harcias, barátságtalan tevékenységeket. Én igazából nem értettem az õ álláspontjukat. S mivel nem fogtam fel pontosan ezen viselkedésüket, továbbra is élénken figyeltem mindezt. Egyfelõl dühítettek ezek a tettek, másrészt nem tudtam ezeket a tényeket kiverni a fejembõl, s olyan rejtélynek tartottam mindezt, amit minden áron meg akartam fejteni. Tehát összegezve azt mondhatnám: ugyanaz motivált A Baader Meinhof csoport elkészítésében, mint ami A bukás esetében.
Miért Stefan Aust könyvét választottad a film alapjául?
Stefan Austtól a "The Baader Meinhof Complex“ alapmû. Az õ könyve igazi összefoglalása mindannak, ami 1967 és az 1977-es "Német Õsz" között történt, s rávilágít ennek a történetnek és az RAF-nak a kapcsolatára.
Miért döntöttél úgy, hogy Uli Edel irányítsa, rendezze A Baader Meinhof csoportot?
Elõször is szükségesnek tartottam, hogy egy olyan német rendezõm legyen, aki tökéletesen jártas a témában. Mindezek mellett már az elején tisztában voltam vele, hogy a film a kezdetektõl szakítani fog a szokványos elbeszélõ, valamint dramaturgiai szerkezet legszabványosabb formáitól: például nincsenek hõsei a filmnek, akikkel a közönség azonosulni tudna. Nem érzékeljük pontosan a cselekmény fonalát, nem lineáris az elbeszélés. Mindezek helyett az események szörnyûsége ragadja meg a közönséget, ez tartja fenn a figyelmet és ez viszi elõre a történetet. Tudtam, hogy a filmnek olyannak kell majd lennie, mint egy vadvízi folyónak, ami szinte ingerli a nézõket - ennél a folyónál a közönség mindvégig tudja, hogy a legvégén egy mennydörgõ vízesés várakozik, s ezzel beteljesedik az erõszakos végzet.
Ahhoz, hogy létrehozz egy ilyen filmhez egy megfelelõ örvénylést, szükség van egy olyan rendezõre, aki kellõen rátermett és kreatív ahhoz, hogy a filmkészítés folyamán végig biztosítsa a megfelelõ nyomást. Arra van szükség, hogy a forgatás közben minden nap fenntartsunk egy megfelelõ intenzitást, a lazítás pedig elfogadhatatlan.
Egy olyan rendezõre van szükség, aki alkalmas egy hatalmas filmes gépezet mûködtetésére - a színészekbõl és a mindenféle különleges dolgokból álló legénység vezetésére - mindezt nyaktörõ sebességgel, irányításvesztés nélkül. Világszerte mindössze csak egy maréknyi ilyen rendezõ található - Uli Edel szerencsére közülük való. Vele Münchenben, 1970-ben találkoztam elõször, az elsõ filmiskolás napunkon. Más szóval, mi már akkor, az elsõ pillanatban barátokká váltunk, s ez nagyon fontos volt abból a szempontból, hogy mindketten filmesek lettünk. Láttam a celluloidjainak minden hüvelykjét, amit Uli valaha exponált; ráadásul pont akkor volt az esküvõje és ismerem az otthoni filmjeit is. Emellett együtt készítettük a "CHRISTIANE F." and "LAST EXIT TO BROOKLYN" címû filmeket. Én filmkészítõként teljes bizalommal vagyok a képességeit illetõen és emberileg. Jól tudom, hogy mi az, ami õt mozgatja, és nagy biztonsággal állíthatom, hogy a jelenlegi filmrendezõk közül manapság Uli az egyik legjobb.
Akárcsak A bukásét, A Baader Meinhof csoport szövegkönyvét is te írtad. Melyek voltak azok a kihívások, amelyek szerepet játszottak az elkészítésében?
Elõször is szembe kellett néznem azzal a problémával, hogy miként lehet tíz év történelmét belesûríteni egy normál hosszúságú játékfilmbe.
Éppen ezért a hagyományos megközelítés szóba sem jöhetett. Ehelyett úgy döntöttem, hogy egy összefüggéstelennek tûnõ dramaturgiai formát használok, amit “Fetzendramaturgie-nek" ("szaggatott dramaturgiának") hívok. Egy szokásos lineáris elbeszélés helyett a film a közönség számára úgynevezett rejtvénydarabokból áll, amelyeket nekik kell összerakniuk, hogy megkapják az összképet. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a szereplõk viszonylag sokszor jelennek meg, ám az idõ nagy részében név nélkül, és amikor nem játszanak fontosabb szerepet a történetben, újra eltûnnek.
Senki sincs a történetben, akivel azonosulni tudna a nézõ, mert nem akartam érzelmileg egy karakterhez kötni a filmet. Egy kiemelt karakterrel, amely érzelmileg egy meghatározott oldalon áll, a film egyértelmûen utalt volna egy bizonyos értelmezésre - ezt pedig mindenképpen el akartam kerülni. Éppen ellenkezõleg: azt szerettem volna a filmtõl, hogy úgy tegyen fel kérdéseket, hogy azokra bármiféle válaszokat is adjon. Ezen két dolog közül egyiket sem szerettem volna megvalósítani, sem egy didaktikus filmet, sem egy erkölcsi játékot nem szerettem volna csinálni a modern német terrorizmusról. Nem készültem arra, hogy az embereket "harapás méretû" könnyû kérdésekkel és összetett válaszokkal tápláljam. Elvégre a címe a könyvnek "THE BAADER MEINHOF COMPLEX", nem "The Baader Meinhof Simplex“.
A szövegkönyv mennyi mûvészi lehetõséget biztosít?
Amikor olyan történelmi eseményekkel foglalkozol, ahol embereket öltek meg, mások pedig gyilkosokká váltak, filmkészítõként nagy felelõsséged van, hogy a rendelkezésre álló kutatások alapján a lehetõ legpontosabb legyél. Csak egyetlen egy kitalált karakter van a filmben ez pedig Horst Herold segéde. Amennyire lehetséges volt, eredeti dokumentumokra és szemtanúk vallomásaira alapoztam a dialógusokat. Szinte valamennyi politikai zsargont csökkentettem, amit a 70-es években használtak a Német Bal tagjai, hogy érthetõvé tegyem a párbeszédeket a mai nézõk számára.
Te és Uli miként választottátok ki a három fõszereplõt?
Csak nagyon kevés színész jöhetett szóba, aki eljátszhatta Ulrike Meinhof, Andreas Baader és Gudrun Ensslin sokrétû és összetett karakterét. Természetesen szükséges volt némi hasonlóság az eredeti személy és az õt eljátszó színész között. Továbbá kerestünk valami olyasféle különleges kapcsolatot is a három színész között, amit ha nem találtunk volna meg köztük, akkor Meinhof, Baader és Ensslin karakterének találkozása nagyon eltért volna ahhoz képest, ahogy az valójában az eredeti - valós - történetben létrejött.
A film nem annyira az RAF elvein alapul, mint inkább az említett csoport tettein. Miért?
Ez egy teljesen tudatos döntés volt. Elõször is osztom Stefan Aust, mint történész fõ aggodalmát: mi történt itt pontosan?
Másodszor pedig az RAF úgy döntött, hogy hátat fordít a politikai vitáknak, s csak az erõszakot hajlandók alkalmazni; ezért logikus, hogy a film nem arra koncentrál, hogy mi az, amit mondtak, hanem arra, hogy amit tettek az RAF tagjai. Ráadásul én is szilárdan hiszem, hogy emberként nem azáltal határozzuk meg magunkat, hogy mit mondunk, hanem, hogy mit teszünk.
INTERJÚ ULI EDELLEL
Mi vonzott téged A Baader Meinhof csoportban?
Amikor Bernd megkérdezte tõlem, szeretném-e rendezni A Baader Meinhof csoportot, az elsõ reakcióm ez volt: ki más? Ez a mi nemzedékünk története, egy olyan történet, ami annyira belénk ivódott, mint senki másba.
Én úgy látom, hogy ez az idõszak volt a háború utáni német történelem legnagyobb tragédiája.
Bernd és én 1970 óta ismerjük egymást, amióta mindketten a Müncheni Film Akadémia diákjai voltunk. Mivel én nála két évvel idõsebb vagyok, ezért már 1968-ban és 1969-ben is egyetemi diák voltam, és német irodalmat, illetve drámát tanultam a Müncheni Egyetemen mielõtt kikerültem volna a filmes iskolába. Az idõ alatt egy politikai színházi csoporthoz tartoztam és túl azon, hogy csatlakoztam volna mindegyik szervezõdéshez, szinte minden másnap politikai nagygyûlésen, találkozón, demonstráción voltunk.
Ezeket a napokat rettenetes érzelmi töltöttséggel éltük meg, s ez az, amit megpróbáltam jól elkapni a film elsõ részében. Én romantikusan forradalminak éreztem saját magam - akárcsak sok más fiatal abban az idõben -, megrögzötten az voltam.
Nagy érdeklõdéssel követtem az RAF kezdeti lépéseit. Izgalmas volt látni azt, hogy az emberek, akik az utcákra mentek, milyen szélsõségesek mertek lenni.
Az igazi sokk és a nagy kiábrándultság egészen 1972-ig nem következett be, akkor robbantak fel az elsõ bombák és emberek sérültek, illetve haltak meg.
Hogyan közelítetted meg az anyagot?
Elõször is segítségül hívtam a saját emlékezetem. Aztán elolvastam mindent, ami a témával kapcsolatos lehetett. Emellett beszélgettem korabeli terroristákkal, akik részletesen meséltek nekem. Persze számításba kellett vennem, hogy azok a beszélgetések, amiket az akkori terroristákkal folytattam, sokszor megtréfálhatnak. 30-40 évvel a tényleges események után néhányuk oly módon emlékezett dolgokra, hogy a saját bûnösségüket és szerepük súlyát némileg csökkentették. Ezek a beszélgetések engem azokra a párbeszédekre emlékeztettek, amelyeket a szüleim nemzedékével folytattam. 15 évvel a második világháború után már nem emlékezhetnek pontosan a Harmadik Birodalombeli saját részvételükre. Azt gondolom, ezt nevezzük elnyomott memóriának - egy lehetséges eljárás, ami képessé teszi az embereket arra, hogy együtt éljenek a múltjukkal.
Miként közelítetted meg A Baader Meinhof csoportot vizuálisan? Milyen filmet szerettél volna készíteni?
Mindent el akartam kerülni, ami ezt az alkotást tipikus mûfajfilmmé formálja. Ehelyett a hitelességet választottam kulcsfontosságúnak. Ezt nevezik a franciák "cinéma vérité" stílusnak. Egyrészt ez azt jelenti, hogy amikor beállítjuk a világítást, csak annyit szeretnénk, hogy elérjük a maximális természetes fényhatást, s nem kívánunk hozzáadni drámai "filmfényeket". És elkerültük a követõfelvételeket és az elõre kiagyalt fényképezõszögeket. A film legnagyobb részét egy kézi kamerával forgattuk, ami a lehetõ legnagyobb szabadságot adta a színeszeknek. Nem nekik kellett követniük a kamerát, mert az követte õket. Amikor lehetséges volt, eredeti helyszíneknél forgattam - például az 1967. június 2.-i Berlini Deutsche Oper-nél lezajlott demonstrációnál, a Viatnámi Kongressusnál, a Berlini Mûszaki Egyetemnél és az RAF pernél az eredeti bírósági tárgyalóteremnél a Stammheim börtönben. Mindemellett megpróbáltam a CGI-t és egyéb vizuális hatásokat elkerülni.
Mindazonáltal a fegyverhasználat egy része rendkívül erõszakos, a játékfilm mûfajában nem az efféle bõséges fegyverropogást szoktuk meg...
A rendõri jelentésekre alapoztuk azoknak a lövedékeknek a számát, amit a forgatáskor használtunk a különbözõ helyszíneken. Például a Schleyer emberrablási ügyben a bûnügyi helyszínen a rendõrség 25 lövedék bemeneti nyílást talált a holttesteken. Az emberrablók hihetetlen brutalitással vitték véghez a tettüket. Összesen 119 lövedéket használtak el Schleyerék meggyilkolásakor. A Buback gyilkosságnál 15 lövést mutatunk meg a filmben.
Szintén megszámoltuk azokat a lövéseket, amelyek Andreas Baader letartóztatása alatt adtak le, és mi csupán ezt a mennyiséget mutatjuk be a rendõrségi jelentések alapján. Tehát nem túloztuk el a lövések számát; csupán azt a fegyverhasználatot mutattuk meg, ami valóban megtörtént.
Miként éreztétek mindezt a filmben az eredeti helyszíneken?
Amikor Benno Ohnesorg halálát filmeztük a Berlini Deutsche Oper közelében, pontosan azon a helyen, ahol 1967. június 2-án lelõtték, a történtek tudata annyira feldúlt engem, hogy csak nagy nehézségek árán sikerült irányítanom a forgatást. Aztán amikor azon a helyszínen filmeztünk, ahol Rudi Dutschkét lelõtték, az egész csapatot olyan mértékben elragadták az érzelmek, hogy néhányuknak távoznia kellett. A Berlini Mûszaki egyetemnél, ahol a Vietnami Kongresszus zajlott és Rudi Dutschke elõadta a híres beszédét, 1500 fiatal berlini volt velünk az auditoriumban és egész nap kántálták: "Ho-Ho-Ho-Chi-Minh". Ilyen volt a lelkesedésük, ami azt gondolom, nem lebecsülendõ, hiszen úgy éreztük, ismét 1968 volt. Ez adta az igazai értelmet, hogy képesek legyünk forgatni az RAF perét a Stammheim börtön eredtei bírósági tárgyalótermében, a színészeknek és nekem is ez adta a magabiztosságot. Martina Gedeck, Johanna Wokalek, Moritz Bleibtreu és Niels Bruno Schmidt ültek ugyanazokon a padokon, amelyeken Ulrike Meinhof, Gudrun Ensslin, Andreas Baader és Jan-Carl Raspe ült harminc évvel ezelõtt. Érdekesség, hogy a filmezésünkkel megszakítottuk egy mostani, valódi terrorista perét: talán sokatmondó, hogy ez nem volt más, mint egy al-Kaida tag, akinek Stammheimben zajlik a pere...
Van valamilyen kapcsolat a Christiane F, Az utolsó kijárat Brooklyn felé és A Baader Meinhof csoport között?
Számomra A Baader Meinhof csoport egy triológia harmadik része az erõszakról. Az utolsó kijárat Brooklyn felé bemutatja a társadalmi erõszakot; A Baader Meinhof csoport a politikai erõszakot mutatja meg. És a Christiane F hozzálát annak az erõszaknak a bemutatásához, amelyet saját magunk ellen követünk el. Ha elég közelrõl nézed a Christiane F film megfelelõ részét, megfigyelhetsz egy egyszerû fényképet az ágy fölé akasztva a narkós lakásban. Ez a portré Ulrike Meinhofé! Akkor én ezt megjegyeztem magamban, anélkül, hogy pontosan tudtam volna, ez a kép miért Ulrikét mutatja minden embernek? Ma már tudom, miért!
INTERJÚ STEFAN AUSTTAL
Miként jött az ötlet, hogy megírd a "The Baader Meinhof Complex" könyvet?
1966 és 1969 között a "Konkret" magazin segédszerkesztõje voltam, tehát sok embert ismertem, akik közvetlen, vagy közvetett módon kapcsolatban álltak a Vörös Hadsereg Frakcióval, beleértve Ulrike Menihofot is. 1970-ben a német közszolgálati mûsorszolgáltatóhoz, az NDR-hez kerültem, ahol több riportot is készítettem a terrorizmusról. Egészen egyszerûen nagy elõnyöm volt a társújságíróimhoz képest abból az idõszakból, hozzájuk képest összetettebb dolgokról tudtam. Úgyhogy ez a téma éveken keresztül teljesen lekötött, amirõl végül eldöntöttem, hogy mélyíteni akarom az ismereteimet és részletes számlát szerettem volna adni arról, ami akkoriban történt.
Mi volt a reakciód, amikor Bernd Eichinger át akarta formálni a könyvedet filmmé?
Ez volt a reakcióm: "Eljött az idõ!" Húsz évet vártam Bernd Eichingerre, hogy közölje velem, eljött filmet készíteni a "The Baader Meinhof Complex" könyvbõl.
Véleményed szerint a film igazságot szolgáltat a könyvednek?
A célom szerint a könyvemnek nem volt szabad magyarázni az eseményeket, csak részletesen beszámolnia róluk, amennyire ez lehetséges. Ezért kutattam annyit és gyûjtöttem az elérhetõ anyagok egészét. Más szóval, megpróbáltam a lehetõ legközelebb hozni az emberekhez mindkét dolgot, az események tényleges történetét és az emberi bonyolultságot. Azt feltételeztem, hogy az ok, amiért a könyvem keltezett, semmit sem vesztett a fontosságából. A legelejétõl az volt az érzésem, hogy Bernd Eichinger és Uli Edel ugyanazt a célt kergették - "kedvelj engem!" -, ezt akarták sugallni a teljes történetben és ugyanezt próbálták elérni az egésznek a magjaként. Azt gondolom, nagyszerû munkát végeztek. Bernd Eichingernek megfelelõen sikerült összesûrítenie azokat az eseményeket, amelyek a szövegkönyvben tíz év alatt lezajlottak. Annyit tudok mondani, hogy nagyon jól elkapták az események folyamatát és megfogták az emberek karakterét. Mélyen lenyûgözött a film és nagyon megmozgatott ez a mozi.
Van a filmben bármilyen színhely vagy olyan pillanat, ami különösen megmozdított téged?
Engem nem könnyû megríkatni, de vannak bizonyos helyszínek a filmben, amelyek igazán hatottak rám. Néztem, ahogy Ulrike Meinhof beleveti magát a csüggedtségbe és kétségbeesésbe, ahogy képtelen meglátni, hogyan bogozza ki magát a pokoli káoszból, amibe keverte magát - ezek mozgattak meg engem a leginkább. Martina Gedecknek igazán jól sikerült megfognia Ulrike Meinhof karakterét. A film annyira hiteles ebben a részben, hogy úgy érzem, mintha egy valódi dokumentumfilmet látnánk. Újra és újra képeket látsz, amiket németként újságokban és a tévében láttál - olyan képeket, amelyek most ott lapulnak a német társadalom együttes öntudatában. Ugyanakkor a film olyan színhelyeket mutat meg, amiket egy dokumentumfilm sosem mutathatott volna meg, így új dimenziókat nyit meg a történetnek. Azt gondolom, ez rendkívül lenyûgözõ!
Milyen volt mindez, miközben saját karaktered látod a képernyõn?
Úgy gondolom, az életem egy pontjánál egy kicsit "sok voltam magamnak" (nevet). Nos, azt gondolom, engem nagyon jól mutattak be vizuálisan. Van egy színhely, ahol a karakterem interjút készít Gudrun Ensslin szüleivel. A valóságban ezt az interjút nem én készítettem, hanem egy másik újságíró. Ám mivel ez az eset nem hat a történet folyamatára, dramaturgiailag teljesen elfogadható. De természetesen a film olyan eseményeket mutat, amelyeknek szemtanúja voltam, s amelyek pontosan úgy történtek, ahogy bemutatják õket. Például az a demonstráció, ami az Axel Springer Group Publishing épületénél zajlott, nagyon hasonlított arra, amit saját magam tapasztaltam azon az éjszakán.
Sokan még most is azt hiszik, hogy Ulrike Meinhof, Andreas Baader, Gudrun Ensslin és Jan-Carl Raspe nem követett el öngyilkosságot, hanem megölték õket. Mit mondanál errõl?
A Berlini Fal ledöntése után felfedezték, hogy az RAF több ex-tagja bújt el Kelet-Németországban, ahol új személyazonosságot kaptak. Ezek a volt RAF tagok beszéltek az ottani rendõrségnek, így gondolom, hogy sok új információhoz jutottak viszonylag könnyen. A legfontosabb új információ egyike volt az a tény, hogy a Hanns Martin Schleyer gyilkosságot követõen egy nagyon õszinte beszélgetés zajlott az RAF tagjai között, ami megtisztította a kételyektõl a halálhírét Meinhofnak, Baadernek, Ensslinnek és Jan-Carl Raspe-nak, akik valóban öngyilkosságot követtek el. Nagyon alaposan kutattam az öngyilkosság-kérdést. Ha cinikus szeretnék lenni, akkor azt mondhatnám, hogy még jobb történettel szolgálhatott volna a könyvem, ha az RAF rabokat Stammheimben megölték volna. De a nyomok közül - amelyek közül ráadásul mindegyik külsõ beavatkozást sejtetett - egyik sem bizonyította, hogy az RAF rabokat megölték.
INTERJÚ MARTINA GEDECKKEL
Hogy érezted magad Ulrike Meinhof szerepében?
Ulrike Meinhof szerepe olyan volt a számomra, amirõl mindig is álmodtam. Éveken keresztül izgatott az õ karaktere. Tökéletes rejtély a számomra, hogy egy komoly, értelmes nõ, akinek példaképei voltak, és aki annyi emberhez eljutott a hirdetõoszlopokon keresztül, akinek ilyen erõs politikai befolyása volt, feláldozza a gyermekeit, a teljes életét, azért, hogy parancsra megváltoztassa a világot egy Kalasnyikovval.
Hogyan készültél a szerepre?
Elolvastam mindent, ami a kezembe került Ulrike Meinhofról. Beszélgettem olyanokkal, akik ismerték õt, interjúkat és filmeket néztem meg róla és tanulmányoztam a televíziós és rádiós munkáit. És tanulmányoztam azt az utat, amirõl beszélt, s ezen az úton folyamatosan változott a hangja, ahogy múltak az évek.
Mi a személyes véleményed Ulrike Meinhofról és az RAF "háborújáról"?
Az RAF hisztériát váltott ki, és önként vállalta magára azt, hogy megváltoztassa a világot és küzdjön az igazságért. Meggyõzõdésük volt, hogy a küldetésük szükséges, ezért hajlandóak voltak az utolsó csepp vérig harcolni teljes fanatizmussal, ami szintén a hisztéria egyfajta kifejezése. Az RAF egy eszement keresztes hadjáratba kezdett egy fiatal demokrácia ellen, ami erre ugyanilyen hisztérikusan reagált. Az RAF küzdelme valami olyasmi volt, aminek negyven évvel korábban kellet volna történnie, amikor Hitler készülõdött háborúra. Akkor kellett volna az embereket felkelteni és hadba hívni. Azonban az 1970-es években ez a vérontás és az ártatlan emberek gyilkolása nem csak kegyetlen és borzalmas volt, hanem politikailag is hibás.
Rátermettnek érzed magad "Ulrike Meinhof rejtélyét" megoldani önmagad számára?
Számomra még mindig rengeteg megválaszolatlan kérdésem van Ulrike Meinhoffal kapcsolatban. Ha õ még most is élne, megkérdezném tõle, hogy miként érezne az RAF-rõl jelenleg, hogy az RAF megvalósított-e valamit azonkívül, hogy embereket sebesített és ölt meg a rendõrségi megfigyelés alatt tartott vezetõ apparátus. Szeretném tudni, hogy foglalkozott-e azzal a ténnyel, hogy ártatlan emberek haláláért felelõs - igaz harcolt õ a nukleáris holokauszt és az igazságtalanság ellen is.
Ez a film milyen szerepet játszhat az RAF történelmének megértésében?
Németországban ez a film nyújtja a lehetõséget, hogy újragondoljunk néhány sztereotípiát és legendát, amelyek az RAF-et körül veszik. A film felajánlja azt a lehetõséget, hogy valószerûbben lássuk az RAF történelmét. Legvégül persze lehet, hogy veszélyesebbnek tûnik majd a nemzeti múltunk innen a mából nézve, de legalább pontosabban látjuk a dolgokat.
Milyen érzés volt a számodra a forgatás a Stammheim börtönben?
Egy ilyen környezetben egy színész egy vékony választóvonalon érzi magát a valóság és a képzelet között. A Baader Meinhof csoport forgatása alatt ez a vékony határvonal annyira elmosódott, hogy érzékelhetetlenné vált. Ilyenkor abbahagytuk a “színészkedést." Azoknak az embereknek, akiket ott alakítottunk élet-halál kérdése volt az a helyszín, színészként megpróbáltuk a legtöbbet kihozni abból az attitûdbõl, amit ott érezhettek. Ezért a forgatás a Stammheim börtönben meglepett engem - a múlt rendkívül közelinek tûnt.
INTERJÚ MORITZ BLEIBTREU-VAL
Ki volt Andreas Baader a véleményed szerint?
Nem számít, hogy Andreas Baadert milyen erkölcsi korszakában látod, tagadhatatlan, hogy õ egy ritka legenda. És mint ilyen ember, még mindig kísérti a német társadalom együttes tudatalattiját. Az emberek kiterjesztik a vágyaikat, ellenségeskedéseiket és aggodalmaikat az õ személyiségére. Ezért mindenkinek - ideértve azokat is, akik személyesen ismerték õt - van személyes véleménye arról, hogy ki volt Andreas Baader, s mindenki védeni fogja az álláspontját, hogy márpedig neki van igaza vele kapcsolatban.
Mégis, hogyan voltál képes rá, hogy eljátszd Andreas Baadert?
Nekem össze kellett gyûjtenem mindazt, amit Baaderrõl tanultam és mindezt valahol a fejem legmélyén elrejteni, és elfelejteni, aztán eljátszani a saját Baaderem. Véleményem szerint õt mindig hajtotta valami azért, hogy figyeljenek rá. Kevés bizonyíték van arról, hogy õ a kezdetekben intellektuálisan motivált lett volna. Rendben, természetesen nagyjából tisztában volt az általános politikai helyzettel, ám õ elsõsorban hatalomellenes volt, de a politikai intelligenciája csak késõbb, szükségletbõl született. Ez csak akkor következett be, amikor rájött, hogy nem fog könnyen szabadulni a Stammheim börtönbõl, ekkor kezdett intellektuálisan elõrehaladni, s politikai vezetõjévé válni az RAF-fel szimpatizálóknak.
Andreas Baader nagyon sok ember haláláért felelõs. Érezted úgy bármikor is, hogy az õ alakja túl karizmatikus, netán túl pozitív?
Baadernek egy hihetetlenül karizmatikus és sármos embernek kellett lennie. Arra használta a sármját és az értelmét, hogy a saját oldalára állítson embereket. Különösen a kezdetekben õ neki kellett lennie annak az antihõs figurának, aki mágnesként vonzotta az embereket. Ezt kellett megírni valahogy a forgatókönyvben, s ezt kellett nekem valahogy eljátszanom. Anélkül, hogy bármilyen elmarasztaló erkölcsi ítéletet hoznál, fel kell keltened az igényeket a nézõkben, el kell csábítanod õket, hogy megértsék, miért követték olyan sokan ezt az embert. Nem lett volna képes annyi ember fejét elcsavarni, ha nem lett volna erõs karizmája.
Milyen volt együtt dolgozni Uli Edellel?
Uli Edellel fantasztikusan tudtunk együtt dolgozni. Uli olyan rendezõ, aki képes anélkül irányítani téged, hogy éreztetné veled, hogy parancsokat osztogat. Az pedig különösen fontos egy színésznek, amit Uli pontosan tud, hogy mikor és mire van szükséged - mikor kell bátorítani téged, s mikor kell magadra hagynia. Valamint képes volt arra, hogy meséljen nekünk azokról az idõkrõl, a baloldali diákmegmozdulásokról, hiszen ott volt akkoriban és ez részét képezte a forgatásnak. Sikerült neki egy olyan légkört teremtenie, amelyben mindannyian nagyon sok segítséget kaptunk, s így mélyen meg tudtuk formálni a személyes karakterünket.
INTERJÚ JOHANNA WOKALEKKEL
Miként közelítetted meg Gudrun Ensslin karakterét?
Számomra Gudrun Ensslin karakterének lényeges része volt az eltéríthetetlen logikája, az ellentmondást nem tûrõ gondolkodása. Erre koncentráltam, amikor õt alakítottam, és bizonyos szempontból teljesen át kellett formálnom és alakítanom magam. Amíg a filmet forgattuk, nem voltam képes elítélni õt, mert azt jelentette volna, hogy el kellett volna határolnom magam tõle. Természetesen azok a bûnök, amiket elkövetett és elkövettek a nevében, rettenetesek voltak - a gyilkosságokra semmilyen magyarázat sincs -, de színésznõként nem szabad megtalálnom minden kérdésre a választ a felmerülõ kérdések közül, amelyek Gudrun Ensslint érintik. Ideális esetben a közönség fogja megtalálni a kérdéseikre a válaszokat: "Vajon milyen messze merünk elmenni egy jobb világért folyó harcban?".
Mi vonzott erre a szerepre?
Belevetni magam ennek az embernek a különösségébe, akinek a tettei annyira idegenek tõlem és az, hogy megtaláljak valami igazságot - mindez színésznõként lenyûgözõ próbatételnek ígérkezett a számomra. Amikor elõször olvastam a forgatókönyvet, ez volt a reakcióm: "Nem tudom elhinni, hogy mindez Németországban történt!". Az RAF történelménél van sok csiszoltabb sztori is, mégis azt gondolom, hogy ez egy hangsúlyosan összetett téma.
Milyennek tapasztaltad a film készítését?
A film fontos részeként, a fõszereplõknek gépfegyvereket is beleértve kellett egy lõtérre, illetve egy vonatra menniük a fegyverekkel. Ez engem teljesen kikészített. Testközelben érezni egy fegyver erejét, az számomra rettenetes tapasztalat volt. A Stammheimi helyszínek szintén különösen stresszesek voltak, mert létrehoztunk a színészek számára egy erõs pszichológiai nyomást, ami rettenetesen fárasztó volt.
Sok más színésszel egyetemben neked is le kellett adnod egy kis súlyt a forgatás alatt. Milyen érzés volt?
Számomra segítséget jelentett, hogy sokunk "éhségsztrájk diétán" volt. A kóros soványságnak ez az érzése keményebbé tett engem; könnyebb volt belevetnem magam Ensslin rettenthetetlenségébe. Ez emlékeztetett arra, hogy az étel nem igazán játszott fontos szerepet a fiatalemberek körében akkoriban. Beszéltem az egyik öltöztetõ segéddel, aki Andreas Baaderhez és sok másik emberhez hasonlóan élt ugyanabban a kommunában akkoriban, mielõtt az RAF tagja lett volna. Õ elmondta, hogy akkortájt mindenki rendkívül vékony volt és szinte csak cigarettákon élt.
"time is not money"
