információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
Fülsüketítõ lövések majd pedig az azok következményeként keletkezõ halálesetek tagolják Christian Poveda filmjét. A rendezõ egy éven keresztül követte az M-18 banda egyik apró cellájának az életét, ott volt az ünnepeiken, a temetéseiken, elment a bírósági tárgyalásokra és a rendõrségre, sõt bekapcsolt kamerával jelen volt akkor is, amikor az egyik fiatal nõnek telefonon elmondták, hogy férje meghalt. A film legnagyobb érdeme, hogy végig megmarad azoknak az embereknek a világában és perspektívájában, akik ezt a szörnyûséget minden nap megélik. Akárcsak a bandának ezen alacsony rangú tagjai, mi sem tudjuk meg, hogy miért folyik a harc, mi a cél, pontosan ki van ki ellen, mikor és fõleg mitõl lesz ennek az egésznek vége, egyáltalán mi alapján beszélhetünk majd esetleg gyõzelemrõl vagy vereségrõl.
Ezen emberek számára ez nem egy meghatározott cél (területszerzés vagy meggazdagodás) érdekében racionális alapokon létrejött szervezõdés: számukra ez identitás kérdése, õk egy közösséghez való kvázi öncélú tartozás érdekében kötnek véd- és dacszövetséget. A banda minden tagját tetoválások borítják, sokuknak a fejükön és az arcukon is ott virít a 18-as szám. Ennek a célja egyrészt a bandához való tartozás véglegességének a jelzése, másrészt a társadalomból való kizáratás elfogadása is. Aki nem tartozik hozzájuk, semmiképpen sem akarja összeszûrni a levet egy bandataggal, ezért se állást nem kapnak, se arra nincs esélyük, hogy kikerüljenek ebbõl a közegbõl.
A bûnbandák története a nyolcvanas évekre nyúlik vissza, ezek a társaságok még a polgárháború elõl az Egyesült Államokba menekülõkbõl jöttek létre Los Angeles külvárosainak az utcáin. 1996-ban azonban Washington olyan törvényt hozott, amely lehetõvé tette, hogy a börtönökben raboskodó többszázezer bandatagot repatriálják, ezáltal teremtve meg a közép-amerikai országban máig tartó folyamatos terrort.
A La Vida Loca e kis közösség néhány tagjának az életébe pillant bele, váltogatva mutatva meg a velük történteket. Azonban az az érdekes, hogy - mivel annyira életszerû minden - ennek a történetnek nincs cselekménye: Poveda nem próbál dramaturgiai ívet találni, hanem megõrzi a mindennapok megélésének hullámzását öröm és bánat, remény és kiúttalanság között. A cella életét ebben az idõszakban leginkább az határozza meg, hogy egy civil szervezet a rendõri erõszak-intézkedésekkel szemben úgy próbálja ezt a lehetetlen helyzetet felszámolni, hogy egy pékség alapítása révén munkát és elfoglaltságot ad ezeknek az embereknek. Munkájukat azonban értelmetlen vagy éppen indokolt razziák, letartóztatások akadályozzák, míg végül a civil szervezet vezetõjét is letartóztatják és elítélik emberölésért. A leálló pékségben dolgozók valamelyest szomorúak, de nem élik meg igazi tragédiaként a történetet: valójában ez csupán egy a sok kudarcba fulladt próbálkozás közül, valószínûleg mikor még mûködött se igazán hittek az áttörésben.
Ezen kívül belepillanthatunk annak a lánynak az életébe, aki pont a forgatás idõszakában tudta meg, hogy nem édesanyja az, aki felnevelte, vagy követhetjük azt a 16 éves srácot, akit a bandától való megóvás érdekében a bírónõ három havonta újra és újra visszaküld a javítóintézetbe. Valamint együtt örülhetünk azzal a nõvel, akinek egyik szemét a robbanás elvitte, és most végre kapott egy protézist. Mikor a kórházból hazamenve végre mindkét szemét kisminkelheti, néhány pillanatig azt hisszük, mégis, még itt is lehetséges pozitív végkifejlet - ám a következõ lövések éppen õt terítik le.
A La Vida Loca nem magyaráz, nem keres okokat, nem próbál okos elemzõ állításokat tenni errõl a helyzetrõl, csupán követi a szereplõket, figyelmesen meghallgatja õket, és ránk bízza a többit. A legérdekesebb mindebben az, hogy ezek az emberek, bár sokat beszélnek, nem panaszkodnak a helyzetükre, nem vádolnak senkit - valószínûleg a perspektívájukban igazából benne sincs egy másik, másfajta élet lehetõsége. A rendezõ pedig a forgatás végén elhagyja a terepet, ahogy mi is kijövünk a moziból - de vajon változott-e valami e film által, vajon nekik nagyobb lesz-e az esélyük kijutni?
"time is not money"
