információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
Az Egek Ura rendezõje a Junóért Oscar-ra jelölt Jason Reitman.
Aktuális történetet mesél el, melynek hõse Ryan Bingham (George Clooney) leépítési szakértõ, magyarul a nagyvállalati kirúgások specialistája, akinek a legnagyobb élvezetet az nyújtja, hogy bizniszosztályon utazhat egyik mamutcégtõl a másikhoz. Miután évekig boldogan röpködött, hirtelen azon kapja magát, hogy készen áll egy kapcsolatra.
Ryan régóta roppant elégedett gondtalan életével. Repülõtérrõl repülõtérre, szállodáról szállodára jár, bérelt kocsin utazik. Minden, amire szüksége van, elfér a gurulós bõröndjében, a légitársaságok az elit ügyfélnek kijáró kedvezményekkel kényeztetik. Ráadásul közel jár élete nagy céljához: hamarosan meglesz a tízmillió törzsutas mérföldje. De most... hirtelen minden kicsúszik a kezei közül.
Épp amikor beleszeret rokonszenves utastársába (Vera Farmiga), Ryan fõnöke (Jason Bateman) azt kéri tõle a fiatal, feltörekvõ hatékonysági szakértõ (Anna Kendrick) hatására, hogy hívja haza. A fordulat egyszerre ijesztõ és vérpezsdítõ Ryan számára – elkezd azon töprengeni, mit is jelenthet az otthon.
Felszállás
Jason Reitman elsõ két filmjében már megcsillogtatta kivételes vonzalmát a provokatív figurák iránt – ilyen volt a Thank You for Smoking dohánylobbistája és a Juno a terhes kamaszlánya. Reitman mindig mélyen emberi történetet mesél el hõseirõl, amelynek végén egészen más szemmel tekinthet rájuk a nézõ. Ebben a szellemben fogant Ryan Bingham meséje is, akinek látszólag roppant kellemetlen foglalkozása van: õ rúgja ki az alkalmazottakat, amikor a cégek leépítenek.
Ryan sírnivalóan kiismerhetõ ember. Sármos, becsületes, és rajong mindazokért a vívmányokért, amelyekkel a modern kor ajándékozza meg a nyugati embert: a sebesség, a technológia, a kényelem, az egyéni ambíciók és a földi örömök töltik ki az életét. Dúskál az élvezetekben, ám valahol legbelül érezni kezdi, hogy valami mégis hiányzik. Története érdekes kérdéseket vet fel. Globalizálódott világunkban, ahol kontinensrõl kontinensre röpködünk, és gépek közvetítenek ember és ember között, hová lettek a mély, tartalmas beszélgetések, amelyek hajdan összetartották az amerikai közösségeket? És mi történik, ha ezek a beszélgetések eltûnnek életünkbõl?
Ezek a kérdések állnak az Egek ura forgatókönyvének középpontjában. Sheldon Turner elsõ forgatókönyv-változata még nem errõl szólt, a sztorit Jason Reitman vitte el ilyen irányba. Ryan Bingham története számára arról a különleges pillanatról szól, amikor két ellentétes folyamatot figyelhetünk meg: miközben a technológia egyre szédítõbben fejlõdik, a kommunikáció rohamosan satnyul.
"Hõsünknek szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy bár életét boldognak gondolja, valami mégis hiányzik belõle, ez pedig a közösséghez tartozás felelõssége – magyarázza Reitman. – Ryan Bingham annyira retteg a közösségi lét terheitõl, hogy inkább kirekeszti a saját kis világából. Ez jellemzõ mai társadalmunkra is. Mind õrülten mobilozunk meg twitterezünk meg sms-ezünk, mintha nagyon szoros kapcsolatban állnánk egymással, holott éppen az ellenkezõje igaz: nem nézünk már egymás szemébe, és egyre kevesebb valódi kapcsolatot tartunk fenn. Ryan reptéri élete ennek a metaforája. A világon bárhol mész egy repülõtérre, rögtön kiismered magad: ugyanazok a boltok, éttermek, újságosstandok vannak. Mindenhol kényelem vár, de sehol sem érezhetjük magunkat otthon. Annyira globalizálódtunk, hogy már elfelejtettük, milyen a helyi közösség melege.”
Walter Kirn regénye volt a kiindulópont Reitman számára, ebbõl formálódott a forgatókönyv, amely már a maga útját járta. „A könyv több szinten is megszólított – folytatja Reitman. – Imádtam a nyelvezetét, amit fel is használtam a dialógusokban. Szépen írtam-írtam a forgatókönyvet, de közben megváltozott az életem. Találkoztam a feleségemmel, és gyerekünk lett. Ennek következtében Ryan Bingham is érettebb emberré vált, és foglalkoztatni kezdte az élet értelme. A forgatókönyv a végén már arról szólt, hogy hétköznapjainkban milyen fontosak az emberi kapcsolatok.”
Kirn regényének ötletét egy véletlen találkozás adta. Los Angelesbe repült, és megkérdezte a mellette ülõ férfit, hová valósi. „Ó, hát ebbe az ülésbe, ezt válaszolta – meséli az író. – Amikor megkérdeztem, hogy érti, elmondta, hogy korábban volt lakása, de mivel évente 300 napot utazik, eladta, a holmiját bezárta egy raktárba, és azóta a szállodákat tekinti otthonának. Hozzátette, hogy jó néhány olyan pasas van, mint õ. Ahogy beszélgettünk, rájöttem, hogy tökéletesen alkalmazkodott a globális környezethez, amelyben kizárólag repülõterek, szállodák, étteremláncok, ajándékboltok és újságosstandok találhatók. Az is világos lett számomra, mennyire magányos lehet.”
Így született Ryan Binhgam figurája, aki odáig jutott, hogy negyvenes évei közepén semmilyen valódi emberi kapcsolatot nem tud felmutatni, és kizárólag a luxus-repülõutak érdeklik. „Ryan munkája az, hogy elveszi mások munkáját – magyarázza Kirn. – Akár egy masszõr, gyúrja a vállizmodat, miközben az irodai gurulós székeden kitol a liftbe. Az alkalmazottak kirúgása valóságos mûvészetté vált, ugyanakkor jogilag aggályos lehet – ezt a szakmát ûzi Ryan mesterfokon. Tulajdonképpen a klasszikus amerikai utazó ügynök korunkra jellemzõ változata, aki álmokat ad el azoknak, akikkel épp elõbb közölte, hogy nincs már rájuk szükség.”
Reitman nem csak úgy vászonra adaptálta a könyvet. Fogta Kirn fõhõsét, megannyi drámai szituációt kanyarított köré, és teremtett két karaktert, akik miatt szertefoszlik Ryan kényelmes gubója. Egyikük Natalie (Anna Kendrick), a húszas éveiben járó, rendkívül lelkes, ugyanakkor kissé naiv hatékonysági szakértõ, akit Bingham kénytelen a szárnyai alá venni, holott miatta áll a feje tetejére az élete. A másik Alex (Vera Farmiga), a látszólag Ryanhez hasonlóan utazásmániás üzletasszony – õt megismerve a férfi elõször érzi úgy, hogy komolyabb kapcsolatot szeretne teremteni egy másik emberi lénnyel.
„Ryan érdekes átalakuláson megy át a filmben: furcsa módon atyáskodni kezd Natalie felett, aki folyton körülötte nyüzsög, és foglalkozni kezd a gondolattal, hogy esetleg elvehetné feleségül Alexet” – magyarázza Reitman.
A forgatókönyv alakulását nemcsak Reitman magánéletének eseményei befolyásolták, hanem az is, hogy közben a gazdaság mély válságba süllyedt. Már majdnem kész volt a forgatókönyv, amikor beütött a súlyos recesszió, ami arra késztette Reitmant, hogy behatóbban foglalkozzon a munkavesztés kérdésével. Kockázatos lépésre szánta el magát. Ahelyett, hogy õ maga találta volna ki azokat a jeleneteket, amelyekben az alkalmazottakat kirúgják, és õk összeomlanak, elhatározta, hogy az átlagemberek spontán reakcióit jeleníti meg a vásznon. Az ötlet revelatívnak bizonyult, mert a film drámai és komikus szövetébe ily módon sikerült beemelni a kijózanító valóságot.
"Azt akartuk, hogy a kirúgásos jelenetek õszinték és igaziak legyenek – folytatja a rendezõ. – Hát akkor mutassuk meg, hogyan zajlik ez a valóságban! Elmentünk Detroitba és St. Lousiba, mert a válság ezeket a városokat sújtotta leginkább. Hirdetést adtunk fel a helyi lapokban, hogy filmet forgatunk a munkanélküliségrõl, és ehhez keressük a szenvedõ alanyokat. Elkeserítõen sokan jelentkeztek. Arra kértük õket, meséljék el, mit mondtak, amikor kirúgták õket, vagy mit szerettek volna mondani. Állandóan színészekkel dolgozom, ezért elképesztõ volt számomra, hogy ezek a civilek, bár attól tartottam, majd lámpalázasak lesznek a kamerák elõtt, milyen õszintén és hitelesen beszéltek sorsukról. A filmben a kirúgásos jelenetek a kedvenceim. Valahányszor arról beszélnek a tévében, már megint mekkora leépítést hajtottak végre, csak számokat látunk, így hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy emberekrõl van szó. Arra vagyok a legbüszkébb, hogy ebben a filmben sikerül arcokat raknunk a számok helyére.”
A film producerei mûfajilag nem tudták hova tenni a forgatókönyv végleges változatát, mivel ízig-vérig vígjáték, amit zsigerig ható érzelmek hatnak át. „Komoly film, ami ugyanakkor rettenetesen vicces –magyarázza Tom Pollock executive producer. – Pont azért imádom, mert fittyet hány a mûfaji határokra. Ez Jasonnek való, az õ munkáit sosem lehet skatulyákba gyömöszölni. Már az elsõ két filmje is teljesen egyedi volt, akárcsak ez.”
Pollock producer partnere a Montecito Picture Companytól szintén csatlakozott stábhoz. Õ aztán igazán jól ismeri Jason Reitmant, hiszen édesapjáról, Ivan Reitmanrõl van szó, aki maga is jó nevû rendezõ (Szellemirtók – Ghosbusters). „Producerként és apaként elmondhatom, hogy ez a legjobb forgatókönyv, amit valaha olvastam – szögezi le Ivan Reitman. – Walter Kirn regénye nyomán teljesen új történet született, ami roppant aktuális mostanában. A filmnek különleges humora van, ami segít megérteni és feldolgozni a körülöttünk zajló eseményeket. Jason ésszel és szívvel dolgozott.”
Utazómagasság
Mint Reitman elõzõ két filmje esetében is, az Egek ura motorja a komplex központi karakter. Emberünk sármos, okos és rokonszenves, ám a lelke mélyén ürességet érez, amit némi arroganciával és tettetett életörömével leplez.
A szerepet eleve George Clooney-nak írták. „Ha olyan emberrõl csinálsz filmet, aki abból él, hogy alkalmazottakat rúg ki, és sportot ûz abból, hogy egyedül él, lehengerlõen sármos színészre van szükség – magyarázza Reitman. – George Clooneynál alkalmasabb nincs erre a feladatra. A szerepet pontosan rászabtam, és életem egyik legboldogabb pillanata volt, hogy elolvasta, azt mondta: Jason, ez marha jó!”
Clooney egymástól nagyon eltérõ szerepekben bizonyította már kiváló színészi képességeit: játszott udvarias elítéltet a Coen-fivérek Ó testvér, merre visz utad? (O, Brother, Where Art Thou?) címû musical-vígjátékában, úri bankrablót az Ocean’s Eleven – Tripla vagy semmi címû krimiben és folytatásaiban, illetve simlis kijáróembert a Michael Clayton címû thrillerben, amiért Oscar®-ra jelölték.
Reitman szerint Clooney tökéletesen fogta meg Ryan Bingham figuráját, mert emberi oldalát is érzékeltette ennek a komoran vicces karakternek, s így sikerült elkerülnie, hogy puszta karikatúrává váljon. „Bámulatos, ahogy George egy pillanat alatt alkalmazkodik az adott jelenethez, legyen az drámai vagy komikus – mondja a rendezõ. – Ráadásul nagyon hasonlóan közelítjük meg a vígjáték mûfaját. Azt valljuk, hogy a vígjátéknak hitelesnek kell lennie, nem szabad erõlködni, hogy vicces legyen. A sztorin meg a szövegen lehessen nevetni, ne a színészi játékon.”
Clooney a személyiségével is elvarázsolta a stábot. „Jópofa pali, akit azonnal megkedvel az ember – folytatja Reitman. – Ezt mondja róla mindenki, ezért elsõ hallásra úgy tûnhet, azért fényezik, mert akkora sztár. Aztán kiderül, hogy tényleg így van: azonnal megtalálja mindenkivel a közös hangot. Az ilyesmi azért nem árt egy forgatáson.”
"George természetes sármja és könnyed humora nélkülözhetetlen volt ahhoz, hogy a megfelelõ árnyalatokkal játszhassa a figurát, aki nagyon gázos helyzetekbe kerül – teszi hozzá a rendezõ. – Megvan az a képessége, hogy egyszerre hozza a karizmatikus mozisztárt és az esendõ karaktert, akinek a bõrébe bújva több terhet kell cipelnie, mint korábban bármikor.”
Reitman két rendkívüli nõt keresett Clooney mellé, akik hatására Ryan rájön, nem biztos, hogy a sors az egyik napról a másikra élõ utazó ügynök szerepét szánta számára. A férfi szemét Alex nyitja fel, aki egyrészt méltó versenytársnak bizonyul törzsutasként, másfelõl érzelmi lavinát indít el a lelkében. Erre a kulcsfontosságú szerepre a rendezõ Vera Farmigát kérte fel, akire talán Martin Scorsese A tégla (The Departed) címû filmjébõl emlékeznek legtöbben.
Farmigának nagyon tetszett a forgatókönyv, akárcsak az, hogy Reitmannel dolgozhat. „A forgatókönyv rendkívül okos, a karaktereket pedig briliáns módon formálták meg – mondja a színésznõ. – Reitman hõsnõi sokkal rafináltabbak és intelligensebbek, mint más filmek nõi karakterei. Ezért szerettem meg azonnal Alex figuráját. A film ráadásul megrendítõ, és pontosan arról szól, ami most körülöttünk történik.
Az sem hátrány, mennyire vicces a történet. Jasonnek a vérében van a vígjáték mûfaja. Teljesen rá kellett hagyatkoznom, mert borzasztóan félek az iróniától, õ pedig pontosan tudja, hogyan mûködik a humor.”
A színésznõnek természetesen az sem volt ellenére, hogy George Clooneyba kell beleszeretnie, és kifejezetten meghatónak találta a kialakuló románcot. „Ryan azt hiszi, hogy Alexben megtalálta a tökéletes társat, mert nem akar majd komolyabb kapcsolatot. A nõ pompásan beleillik a filozófiájába, miszerint az érzelmeket nem visszük túlzásba – aztán pont õ lesz az, aki teljesen belezúg a nõbe.”
Farmiga sem gyõz dicshimnuszt zengeni Clooneyról.
„Pont ilyen partnerre volt szükségem, mert nagyon bizonytalan voltam, amikor belevágtam ebbe a filmbe. Az elsõ ruhapróba elõtt két héttel szültem meg a kisfiamat, ezért támaszra volt szükségem, és George ezt azonnal észre is vette. Ami leginkább megfogott benne, az az esze. Lényegében önmagát adja a filmben: fanyar, okos, nehezen megközelíthetõ pasit alakít, aki élvezi az életet. George ugyanakkor tökéletes úriember, kedves és gondoskodó. Az ég is felderült, amikor reggelente megjelent a forgatáson.”
Ryan Bingham alighogy találkozik Alexszel, egy másik nõ is érkezik az életébe – Natalie Keener, a fiatal hatékonysági szakértõ, aki veszélybe sodorja Ryan utazgatós életformáját. Natalie csökkenteni akarja a cég kiadásait, ezért kitalálja, hogy Ryan és kollégái ne röpködjenek, hanem videókonferencián keresztül intézzék ügyeiket. Ez rémesen belekavarna Ryan életébe, ráadásul még embertelenebbé tenné a kirúgási procedúrát. Ám amikor Ryan elviszi Natalie-t egyik útjára, hogy beavassa a szakma rejtelmeibe, a lány rádöbben, milyen felkavaró dolog valakinek a kirúgása, és a felismerés sorsfordító hatással van rá.
Natalie-t Anna Kendrick játssza – õ a második legfiatalabb színésznõ, akit Tonyra jelöltek a díj megalapítása óta. Az elismerést a High Society címû Broadway-musicalben nyújtott alakításával érdemelte ki. Azóta több filmben is szerepelt, a Rocket Science-tõl az Alkonyat (Twilight)-sorozatig.
„Kifejezetten Anna Kendricknek írtam Natalie szerepét – árulja el Reitman. – Láttam a Rocket Science-ben, és elképesztõnek tartottam. A korosztályában nincs hozzá fogható színésznõ. Aztán amikor eljött az Egek ura meghallgatására, bebizonyította, hogy igazam volt. A húszas éveikben járó színésznõk általában romantikus szerepeket kapnak, Natalie viszont gyakorlatias és céltudatos, aki sok általam csodált nõre hasonlít, a feleségemet is beleértve.”
Kendrick is szereti Natalie figuráját. „Amikor elõször beszélgettem Jasonnel a szereprõl, elmondta, hogy Natalie-t több ismerõsérõl mintázta, akik mindig frusztráltak, mert sokkal okosabbak, mint akik körülveszik õket. Natalie okos, de szorongós típus, nem érzi jól magát a bõrében és nehezen találja föl magát az emberek között. Nem hinném magamról, hogy több eszem lenne másoknál, de azonosulni tudtam a figurával, mert én is szoktam szorongani, és társaságban szintén eléggé béna vagyok.”
A színésznõ izgalmasnak találta, hogy Natalie meg akarja tanulni, hogyan kell hideg fejjel, precízen és egykedvûen kirugdalni az embereket. „Natalie fura egy figura, de neki errõl persze fogalma sincs – magyarázza Kendrick. – Mindig ura akar lenni a helyzetnek, ám olyan szituációba csöppen, ahol nem õ osztja a lapokat. Talán ez az elsõ alkalom, amikor teljesen elveszettnek érzi magát, és lassan derengeni kezd számára, hogy ezt a munkát nem neki találták ki.”
A kirúgásos jelenetek nagy hatást tettek a színésznõre. „Az egyik jelenetben a velem szemben ülõ nõ elmondta, hogy tényleg most tették utcára. Nagyon kényelmetlenül éreztem magam, és nem tudtam, mit mondjak erre. Akkor esett le a tantusz, hogy ez a film sok ember számára maga a véres valóság.”
Kendrick viccesnek találta, hogy olyan filmben szerepel, amelyben a repülésnek fontos szerep jut, miközben õ maga utálja a repülõtereket. „Ki nem állhatom a terminálokat meg a repülést is, ezért volt poén, hogy szinte végig repülõtereken forgattunk. Egy ilyen létesítmény számomra maga a pokol, teljesen elveszettnek érzem magam tõle.”
Leszállás
A szeptember 11-ei merényletek óta Amerikában nagyon nehéz reptereken forgatni, Reitman azonban ragaszkodott az eredeti helyszínekhez, mert az hitelessé teszi a filmet. „Roppant bonyolult logisztika kellett ahhoz, hogy a stáb az összes felszereléssel be tudjon menni egy-egy repülõtérre – meséli John Latenser helyszínfelelõs. – A stáb minden tagját szigorúan átvizsgálták a biztonságiak, a belügyesek pedig elõzetesen át is világítottak minket. Emellett úgy kellett dolgoznunk, hogy ne zavarjuk a reptér megszokott mûködését.”
A produkció szerencsére jó viszonyt ápol az American Airlines-zal, ezért csak minimális súrlódások fordultak elõ, a repülõtéri személyzet és az utasok pedig nagyon boldogok voltak, amikor egyszer csak George Clooney jött velük szembe, aki ilyenkor mindig nyájasan integetett és mosolygott.
"time is not money"
