információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
A Revans megrázó bosszútörténet, mely a Berlini Filmfesztiválon három díjat nyert, valamint jelölték a legjobb külföldi film Oscar-díjára.
REVANS
1. Katonai megtorlás, bosszú, vereségért vett elégtétel.
2. Visszavágó, a vesztes által kezdeményezett játék
3. Politikai értelemben a korábbi gyõztes legyõzése és megalázása legalább olyan mértékben, ahogyan a vereséget el kellett tõle szenvedni.
(francia eredetû, az ófrancia ’revancher’ szóból származik)
SZINOPSZIS
Az osztrák filmes, Götz Spielmann lenyûgözõ, Oscar-jelölt nemzetközi áttörése, a Revans egyszerre izgalmas thriller és görög tragédiákat idézõ dráma. Bécs egy kopott kerületében a szabadult fegyenc, Alex (Johannes Krisch) egy bordélyházban dolgozik, ahol beleszeret Tamarába, az ukrán prostituáltba (Irina Potapenko). Kétségbeesett szökési kísérletük azonban váratlanul keresztezi egy vidéki zsaru, (Andreas Lust) és látszólag elégedett felesége (Ursula Strauss) életét. Aprólékos, elegáns rendezéssel Spielmann feszült, egzisztenciális légkört teremt. A bosszú és a megváltás meglepõ portréja, utazás az emberi természet legsötétebb zugaiba, ahol az erõszak és a szépség egymás mellett létezik.
RENDEZÕI JEGYZET
A film témája
Oda-vissza ingázom: A megtorlásról szól? Vagy a kibékülésrõl? Identitáskeresésrõl? Ezek mind csak klisék, nincs igazi tartalmuk. Én nem így dolgozom. A Revans egy történet, nem pedig egy képekkel feljavított elmélet. Talán a filmjeim nem a társadalmi összefüggések boncolgatásával próbálnak az élet mélységeibe hatolni, hanem az egzisztenciális kérdésekre koncentrálnak. Ez a szenvedélyem, ez táplálja a kíváncsiságom, ez ösztönöz: kinyomozni az élet értelmét, a belsejében rejlõ lényeget. Minden konfliktus és fájdalom, amit a filmjeimben bemutatok, mögöttük felszikrázik az elemi optimizmus – az a meggyõzõdés, hogy az élet nem feltétlenül egy nagy hiba, és hogy a végén minden értelmet nyer.
Érzelmek
A Revans egy érzelmes darab, akárcsak az összes filmem. A szereplõk kutatnak, különféle tudatalatti érzések bátorítják õket, a szerelem, a bánat, a bosszú, a vágyakozás, a magány, a gyengédség és a szánalom. Szeretem a megható filmeket, de gyûlölöm a giccset és a szentimentalizmust, ezek manipulatív, valótlan dolgok. Az érzelem nem feltétlenül a kristálytiszta gondolkodás és a szabályszerû precizitás ellentéte.
Vöröslámpás negyed, prostitúció
A piroslámpás negyed színfalai mögött mindent a haszonszerzés irányít, egy kis pluszpénz innen, sok pénz onnan, néha pedig egy kész vagyon is összejöhet. Minden más a háttérbe szorul. Ez a társadalmunk lényege, ez az, amit felépítettünk, és amiben most is élünk. És egyben ez az alapvetõ probléma is. A vöröslámpás negyed csak a civilizációnk sûrített változata. A prostituáltak ugyanúgy árulják a testüket, ahogyan néhány úgynevezett sikeres ember eladja a lelkét. Õk a társadalom megbecsült tagjai, pedig valójában a legnagyobb a prostik, mert kapzsiságból cselekszenek, nem szükségbõl. Nem saját magukat használják ki, hanem másokat, a környezetet, az egész világot.
Természet a Revansban
Hosszú ideje ez az elsõ mozim, amelyben a természet kulcsszerepet játszik. A fák, az ösvények, az elhagyatott tó, de a fény, az idõjárás is, mindezek a film fontos elemei. A Revans lendületesen kezdõdik, erõs cselekménnyel, amely fokozatosan egyfajta csenddé változik: erõteljes csenddé, remélem. Számomra a természet a konfliktusok mögött megbújó csendet jelképezi. Nem egy idillikus menedék, ahol megnyugvást találunk, hanem maga a mindenható erõ és energia.
A karakterek magánya
A magány valószínûleg a modern élet megfejthetetlen része, ennek ellenére illúziónak tartom. Folyton azt képzeljük magunkról, hogy függetlenek vagyunk a világtól, s ezzel önmagunkat csapjuk be. Ez a fajta szeparáció csak a képzelet szüleménye, tulajdonképpen állandóan és közvetlenül ezer szállal kötõdünk a nagy egészhez. A magány a korlátolt tudatunk sajátossága, nem pedig az életé. Külsõ szemlélõ számára az öregember tûnhet a legmagányosabbnak, pedig szerintem õ az a legkevésbé. Tisztában van önmagával, még akkor is, ha ez látszólag megnehezíti az életét. Ez az igazi identitás. Van hite, és nem fél a haláltól. Egyedül van, az igaz, de nem magányos.
A sorsdöntõ véletlen
Nem hiszek a véletlenekben. A véletlen csak valami, amit az elménk nem ért meg. Az egésznek csak részeit látjuk, a teljes képet sosem. Ez az elbeszélés döntõ kihívása: vegyük a „véletlent”, amely mozgásba hozza a cselekményt, és ágyazzuk be úgy, sûrítsük be úgy, hogy a végén mélyebb értelmet kapjon. Az ókori mitológiából remek ihletet lehet meríteni.
A film megjelenése
Martin Gschlacht operatõrrel dolgozni nagyon intuitív, nagyon precíz folyamat, fölösleges szavak nélkül. Mielõtt belekezdtünk volna, nem beszéltünk sokat a konkrét jelenetekrõl, megoldásokról, technikai dolgokról, ilyesmirõl. Inkább a történetrõl volt szó, a rejtett jelentésrõl, a film alapkoncepciójáról, ritmusról és stílusról. Ha kidolgozzuk ezeket a részleteket, akkor a felvételnél ösztönösen és pontosan dolgozhatunk. Olyan filmeket szeretnék készíteni, amelyek nem manipulálják a nézõt különleges effektusokkal. A stílusom, a filmjeim formája, az egyszerûséget és a tisztaságot célozzák meg, amivel folyamatosan dolgozhatok. Talán nem hangzik túl látványosan, de nehéz megvalósítani, és hiszem, hogy ennek van a legnagyobb hatalma. Szerintem egy film egyedisége a megjelenésében rejlik, és ebbõl az egyediségbõl fakad az igazi szépség. Nem pedig az erkölcsbõl, a kriticizmusból vagy a képességek fitogtatásából.
Munka a színészekkel
Úgy gondolom, akkor lesz a legjobb a színészi játék, ha a vitalitást precízióval kombinálják. Megpróbálom a színészeket ebbe az irányba terelni. Minden színész más, és mindannyian máshonnan közelítik meg a problémákat. Ezért nincsen egy meghatározott módszerem, hanem több különbözõ. Minden ettõl függ.
Elõkészületek
Irina Potapenko inkognitóban eltöltött néhány éjszakát egy bordélyban, együtt pezsgõzött a vendégekkel, táncolt, összebarátkozott a feladattal. Andreas Lust majdnem egy héten keresztül figyelte a gföhl-i rendõrkapitányság életét, alkohol teszteket végzett, lõgyakorlaton vett részt, megismerte a rendõröket és az életüket. Johannes Kirsch éjszakákon keresztül furikázott a város utcáin egy bordély sofõrjével. Az így szerzett tapasztalataikat beleolvasztották a szerepeikbe. Az eredmény újfajta magabiztosság, természetes játék: hiteles és életszerû.
"time is not money"
