információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
Interjú Stéphane Brizé-vel
Hogyan talált rá erre a történetre?
Írótársam, Florence Vignon mutatta meg nekem Eric Holder könyvét tíz évvel ezelõtt. Elolvastam, tetszett, de abban az idõben képtelen lettem volna adaptálni. Nem volt elég rendezõi és élettapasztalatom sem ahhoz, hogy pontosan megértsem, min megy keresztül a fõszereplõ. Aztán az élet gondoskodott arról, hogy megszerezzem a szükséges tapasztalatokat.
Ez egy nagyon egyszerû történet. Miért volt szüksége a könyvre a forgatókönyv megírásához?
Egy építõmunkás, aki boldog házasságban él, beleszeret fia tanárnõjébe. Ez valóban egyszerû sztori. Nem a cselekmény fogott meg, inkább az, ahogy Eric Holder leírja ezeknek az egyszerû embereknek az érzelmeit. Írói eszközeivel érzékenyen beszélt a karakterekrõl, mintha azt mondta volna: "Ezt kell lefilmezned, ezzel kell szembenézned." Florence Vignon-nal elkezdtünk dolgozni az adaptáción. És a végén, szinte egyáltalán nem is átdolgozás született. Amikor kész lett, elküldtem a forgatókönyvet Eric Holder-nek. Válaszul küldött egy gyönyörû levelet, amelyben azt írja: "nem annyira adaptáció ez, mint egy kibõvítés, gazdagítás, a felfedése annak az érzelemnek, melyet a regény megpróbált átadni."
Nem akart a könyv szerzõjével dolgozni?
Nem, számomra a regény inspiráció volt. Mint egy illat vagy kép, ami kivált egy érzelmet. Holder regényéhez igazából könnyû volt hûtlennek lenni, mert a cselekménye nem komplikált. A rendkívül egyszerû történetet a szereplõk belsõ hangjai teszik teljessé. Szóval Florence Vignon-nal egyrészt kiegészítettük a történetet Jean nézõpontjával - az eredeti szövegben a tanárnõn van a hangsúly - másrészt a történet utolsó harmadát újragondoltuk.
Tehát a film nem úgy végzõdik, mint a könyv?
De igen, mert a szereplõk ugyanazokat az érzelmeket élik át, mint a regényben, ugyanakkor nem is, mert ez a végkifejlet egészen máshogy építkezik. Azt gondolom, néha el kell árulnunk az eredeti mûvet, ha egy irodalmi érzelmet hûen szeretnénk filmes érzelemé alakítani. A két mûfaj narrációs eszközei annyira különbözõek, hogy az egy az egyben adaptáció gyakran szül hibát. Legalábbis ebben az esetben az lett volna.
Gyakran mondja, hogy a karakterei nagyon pszicho-analizáltak. Ez még mindig így van?
Igen, teljes mértékben. Például fontos számomra hány fivérük, nõvérük van, hol helyezkednek el a testvérlétrán, milyen a kapcsolatuk a szüleikkel, stb. Még ha ezek a dolgok nem is nyilvánvalóak a filmben. Ezek viszonyítási pontok Florence-nak és nekem, hogy megértsük hol tart egy szereplõ a film kezdetekor és miért fog így vagy úgy cselekedni. Mindennek tökéletesen következetesnek kell lennie.
Mint más filmjeinek fõszereplõi, Jean is hirtelen ébred öntudatra. Ön szerint elmulasztotta az életét?
Minden történetnek, ami megfogalmazódik bennem a tudatosság és a választás az alaptémája. De a MADEMOISELLE CHAMBON kicsit különbözik a korábbi filmjeimtõl: amíg a többi filmben a szereplõk nyilvánvalóan lehangoltak voltak, Jean, kezdetben legalábbis, egyáltalán nem boldogtalan. Jean, mint mindannyian, a neveltetése, környezete eredménye, amelynek megvannak a saját elvei és szabályai. Egyszerû életet él, de ez nem taglózza le. Persze ott van a mindennapi rutin súlya - ki tudná ezt kikerülni? - de õ nem érez nyomasztó unalmat. Sok dolog van, amit nem tud saját magáról, viszont egy szerencsés találkozással felfedez, miközben addigi életének minden bizonyossága megrendül.
A többi filmemmel összehasonlítva, nagyon nehéz volt Jean mindennapjait megörökíteni, mert, életemben elõször boldog embereket kellett filmeznem. Vagy legalábbis olyan embereket, akik között nincsenek feszültségek, akikben nincs szégyenérzet a film elején. Nem félek konfliktusokat ábrázolni, mert ismerem a mechanikájukat, és van bennük valami szenzációs. De a két ember közötti harmóniát filmezni, anélkül, hogy untatnám a közönséget, vagy túl érzelgõssé válnék, ettõl nagyon féltem. Hogy sikerüljön, meg kellett tanulnom nem félni a jól alakuló dolgoktól.
A filmjeiben észrevehetõ, hogy átkötõ jelenetek nélkül meséli el a történetet, a jelenetek közti vágások elég radikálisak.
Mivel szeretek sokat idõzni egy jelenetben, a végének muszáj adnom egy lökést, nehogy untassam a közönséget. A forgatókönyvben szerepelnek átkötõ jelenetek, és fel is vesszük õket, viszont a vágás során ezek elvesznek, és csak a lényeg marad.
Miért eset a választás Vincent Lindon-ra?
Mert mélyen felkavar. Vincent-nak megvan az a hihetetlen tulajdonsága, hogy bármit mutat magából, az rólunk szól: az erõsségeink, gyengeségeink, a félelmeink, a bizonyosságaink, röviden, az emberségünk. Továbbá Vincent-nak van egy másik ritka tulajdonsága: ugyanolyan hitelesen néz ki fõnökként, mint építõmunkásként. A kezébe adsz egy vakolókanalat és õ téglarakó lesz. És mivel nagyon képzett, rövid ideig tartott neki megtanulni, hogyan rakjon téglafalat. Fontos volt számomra, hogy a munkás, akit játszik a kezdetektõl hiteles legyen, hogy a mozdulati valósak legyenek, hogy hosszan tudjam filmezni, amint dolgozik.
Mit akar mondani a film?
Nem üzeneteket szeretnék küldeni, hanem történeteket mesélni, amik megérintik a közönséget. Aztán az emberek összevethetik a sztorit a sajátjukkal, és talán feltesznek maguknak egy kérdést. De õk döntik el melyiket. Én csak megfigyelek és lejegyzek. Jean olyan ember, aki nem nagy barátja a szavaknak, nem szereti kifejezni az érzéseit. Tehát érdekes és megható látni, hogyan reagál az õt elöntõ érzelmekre, és az elõtte álló dilemmára. Menjen vagy maradjon, a kérdés, amelyben kénytelen dönteni, és persze munkálnak benne mindazok az érvek, amik egy embert ilyen vagy olyan irányba terelnek. Nekem persze nem az a feladatom, hogy ítélkezzem, hanem, hogy a legpontosabban megfigyeljem a gyötrelmeket, melyek ezt a különleges helyzetet eredményezik. És ez Jean számára vitathatatlanul egy különleges helyzet.
Végül is Jean a hegedûbe szeret bele, vagy a nõbe, aki játszik rajta?
Természetesen Mademoiselle Chambon-ba szeret bele. De a hegedûnek fontos szerepe van, mert Jean-t akkor kavarja fel igazán a nõ, amikor hegedül. A hegedû olyan érzéseket ébreszt benne, amikrõl nem is tudta, hogy léteznek. És innentõl kezdve, mintha belevettette volna magát a mélybe, anélkül, hogy úszni tudna.
"time is not money"
