információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
A Szerencsétlenek Felix van Groeningen harmadik játékfilmje. A film alapja Dimitri Verhulst azonos címû regénye.
Verhurlst önéletrajzi regénye 2006-ban bombaként robbant. Azóta a könyv nemcsak számos irodalmi díjat söpört be, de a flandriai és holland olvasó közönség a 2000-es évek irodalmi szenzációjává tette. A regényt kiadták különbözõ országokban (Németország, Olaszország, Franciaország, Dánia, Nagy-Britannia, stb. Magyarországon elõkészületben).
Nem véletlen tehát, hogy két éve Verhulst és van Groeningen közösen úgy döntöttek, csinálnak egy film változatot, ami jobb lesz, mint ez eredeti mû. Döntésüket jóval az elsõ forgatási nap elõtt meghozták.
Beszélgetés a rendezõvel
A Szerencsétlenek az alig 31 éves Felix van Groeningen harmadik játékfilmje. A Belgium flamand régiójából származó tehetséges fiatal rendezõ, Dimitri Verhulst sokak által ismert és elismert regényébõl készített filmet. Filmre vinni a regényben mágikus összhangot alkotó humort és fekete románcot, a hideg cinizmust és Roy Orbisont nem volt könnyû feladat, de nem is lehetetlen. „A filmben sok mulatságos jelenet van, amelyek hirtelen annyira szívbemarkolóvá válnak, hogy a torkunkban ragad a nevetés.” – mondja van Groeningen.
Hogy találtál rá a Szerencsétlenek regény változatára?
Egy könyvet kerestem, amibõl filmet csinálhatok. Nem olvasok sokat, de szerettem Dimitri Verhulst addigi könyveit. Olyan könyveket ír, amiket szerettem volna én megírni, de nekem ehhez nincs tehetségem. Verhulst szokatlanul kemény, mégis költõi – ez nagyon tetszik benne. Olyan dolgokról beszél, amikrõl mások nem mernek. Ábrázolja az összes emberi kudarcot: kíméletlenül, de humorral. Brutálisan kiadja a karaktereit, de közben szereti õket. Úgy éreztem megszólított a történet. Aztán az is tetszik, ahogy felépíti a sztorit. Csak a végén fedezed fel az egységet az eleinte összefüggéstelennek tûnõ történetekben. Miután három fejezetet elolvastam, biztos voltam benne, hogy a Szerencsétlenekbõl nem lehet filmet csinálni. De amikor befejeztem a könyvet, rájöttem, hogyan mûködhetne. Az utolsó három fejezetben minden értelmet nyer. Kisírtam a szememet olvasás közben. Minden vulgaritás, minden vicces anekdota az elsõ részbõl itt teljesedik ki.
Egy kisgyerek, aki õrült körülmények közt nõ fel. Gunther minden este csatlakozik apjához és nagybátyáihoz a helyi kocsmában: amíg a felnõttek öntudatlanságig isszák magukat, õ a leckéjét írja. Szeretne tartozni valahová, és felnéz az apjára és annak fivéreire. Sok évvel késõbb a fiúból cinikus felnõtt lesz. Éppen apaság elõtt áll, de egyáltalán nem kíváncsi a gyerekére. Elgondolkodtató, hogyan élhet valaki így. Ugyanakkor megértjük õt: aki ennyi mindent átélt és elszalasztott, mérges a világra. A végén azért mégis a talpára esik.
A könyv hangvétele egyedi. Egyes jelenetek az egyszerû emberekkel nagyon nyersnek hatnának, ha egy az egybe filmeznénk õket. Ezt hogy kerülted el?
A könyv briliáns, de sok része olyan sztorizgatós, ha egy az egybe akarja az ember átvenni. A nagybácsik nem valós személyek, de Verhulst, annyira jól ír, hogy minden karakter hiteles. A legnehezebb dolgom a fõszereplõvel volt: a 13 éves fiú szerepe fõként megfigyelõ és leíró. Ez a film mûfajához túl passzív, ezért klasszikusabbá formáltam. Így a történet végül inkább szól egy olyan fiúról, aki ki akar szabadulni a környezetébõl, mint amennyire ezt eredetileg terveztem. A beszélgetéseink Dimitri Velhursttal segítettek. A könyv részben önéletrajzi, tudjuk, hogy elég sok agresszió volt otthon. Az apja néha bekattant, és késsel kergette. Természetesen a fiú büszke az õt körülvevõ emberekre, felnéz a bácsikáira, és sok dolog tetszik neki. De az alkohol õrülete ellene fordul. És elkezd kivezetõ utat keresni. A filmbeli fõszereplõ aktívabb, mint a könyvben. Azokat a módszereket használja, amiket ismer – a családi módszereket. De ha túl akarja élni, saját magának kell túllépnie ezeken.
A legjobb fejezetek benne vannak a filmben is – például az ivó világbajnokság – de funkcionálisabb módon. Viccesnek kell lenniük, vagy meghatónak, mondaniuk kell valamit, és illeszkedniük kell a film ívébe.
Nem tudod különválasztani a humort és a fekete romantikát a többitõl, de mondjuk, hogy lehetséges lenne, akkor csak nyomor és szomorúság maradna. Hogy találtad meg az egyensúlyt?
A forgatás alatt rengeteget nevettünk. Sok jelenet mulatságos, aztán egyik pillanatról a másikra annyira szívbemarkolóvá válik, hogy belénk fagy a nevetés. Ezért csináljuk az egészet, ezért készítünk filmeket. A nézõ - akár az olvasó - hülyére neveti magát, de a dolgok annyira gyorsan rosszra fordulnak. Dolgoztam ilyen végletekkel az elõzõ filmjeimnél is.
Néha kemény volt. Az egész stábot megviselte, mikor azokat a jeleneteket forgattuk, ahol az apa a fiára támad. Csak néhány felvételt készítettünk, féltem, hogy túlságosan nehéz lesz a fiatal színésznek és a nézõknek. De végül nem volt olyan rossz. A jelenet még többet is elbírt volna, így felvettünk egy intenzívebb verziót.
Vizuálisan hogy kezelted a Szerencsétleneket?
Szeretem a képileg erõs filmeket. A film a jelen és a múlt között váltakozik, ehhez két különbözõ stílust választottam. Az íróvá válni akaró fiatal férfi történetét józannak és könnyûnek hagytam meg. A múlt egy utazás. Rendezett káoszt kerestem: egyfolytában mindenféle dolgok történnek, egy idõben. Kézi kamerával vettük fel, nagyon gyorsan. A képi világ a nyolcvanas éveket idézi, de a stílus sokkal modernebb. Nem mai, de kortárs.
Nem is lehetne szebben tisztelegni Roy Orbison elõtt, mint teszi azt az „Only the Lonely” címû fejezet a könyvben. Ez ugye nem maradt ki a filmbõl?
Nagyon drága dolog megvásárolni a jogokat egy Roy Orbison dalhoz. Szinte fáj ennyit költeni két dalra, miközben tudod, mennyi mindent csinálhatnál abból a pénzbõl. De nem tudtuk kikerülni. És örülök is, hogy nem tettük: a jelenetek az „Only the Lonely”-val és a „Pretty Woman”-nel ragyogóak.
Nem vagyok fanatikus Roy Orbison rajongó, de kulcs szerepe van a filmben. Verhulst gyönyörûen leírja, a testvérek milyen intenzitással néznek fel Roy Orbisonra.
"time is not money"
