információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
TÖRTÉNET
Krisztus után 117-et írunk. A Római Birodalom Egyiptomtól Spanyolországig terjed, keletre pedig egészen a Fekete-tengerig nyúlik. Britannia északi részén azonban a folyamatos és könyörtelen hódításnak megálljt parancsolt egy nehezen fellelhetõ ellenség – a barbár, rettegett pikt hordák – gerilla harcmodora.
Quintus, a Római Birodalom határszéli erõdítményén való pikt rajtaütés egyetlen túlélõje észak felé menetel Virilus legátus legendás kilencedik légiójával, azzal a paranccsal, hogy elsöpörjék a pikteket a föld színérõl, és leszámoljanak vezetõjükkel, Gorlaconnal.
Azonban amikor az ismeretlen hadszíntéren rajta ütnek a légión, és Virilust foglyul ejtik, Quintus kilátástalan küzdelem elé néz, hogy kicsiny szakaszával életben maradjon az ellenséges vonalak mögött, és a mostoha terepen elkerülje kegyetlen pikt üldözõit, miközben katonatársaival megkísérlik megmenteni legátusukat, és elérni a biztonságot nyújtó Római Birodalom határát.
Az író és rendezõ Neil Marshall A Kilencedik Légiója egy megkapó élet-halál küzdelem, mely határozottan kritizálja a háttérben dúló hódítást és ellenséges inváziót.
A FORGATÁSRÓL
Egy havas skót felföldi folyó partján, metszõ, hirtelen beállt hidegben egy didergõ társulat gyûlik össze, hogy a kaledóniai hegyek mélyén, egy vad harcosokból álló horda elõli menekülés során szemtanúja legyen egy római katona lefejezésének. Mialatt a szemlélõk azt figyelik, amint a lovak bekerítik az áldozatot, és látják, amikor az egyik lovas, akinek míves tõre van, a hömpölygõ vízbe veszik, egy mobiltelefon csörgése rázza fel az egész felföldet.
A „bûnös”, aki megragadja telefonját, viseltes római páncélzatot hord, vértõl lucskos, lapockacsontjai közé mélyen befúródott egy nyílvesszõ. Sûrû elnézéseket kér, mivel a kamerák megállásra kényszerültek miatta. „Elnézést mindenkitõl!” – böki ki nyilvánvaló zavarában. Íme a kegyetlen, egyszersmind vidám forgatás, Neil Marshall legújabb mozivászonra álmodott kalandja, A kilencedik légió!
Hogyan született A kilencedik légió?
Neil Marshall Hadrianus falának egyik végénél nõtt fel, Newcastle upon Tyne-on, és hosszú évekig dolgozott a másik végénél, Cumbriában. Visszaemlékszik, hány és hány órán át vezetett az egykori római úton, amely még mindig párhuzamosan fut az egykori Római Birodalom határát jelzõ fallal. Itt történt, hogy az olyan sikerfilmek, mint a Démoni harcosok és A barlang rendezõje fontolóra vette, mi lenne, ha egy történetet szõne eköré a nagyszerû, emberkéz alkotta építmény köré. „Valaki mesélt nekem a kilencedik légió legendájáról. Ez a légió a ködös Skóciába masírozott, majd nyomtalanul eltûnt – máig rejtély, hová.” – tudjuk meg Marshalltól. „Az, hogy egy egész római hadsereg, mely Skóciába menetel, egyszer csak eltûnik, azonnal természetfeletti erõk közbelépésének gondolatát ülteti el az ember fejében. De én nem akartam ezen az úton haladni! Én azt akartam kitalálni, mi is történhetett tulajdonképpen, már ha valóban eltûntek.” Mi késztethetett arra egy ekkora hatalommal rendelkezõ birodalmat, hogy egy ilyen roppant, áthatolhatatlan falat húzzon fel? Mi az ördögtõl akarták magukat megvédeni?
Marshall azt találta ki, hogy a legendás, erõs törzsek, melyeket piktek néven ismerünk, és melyekrõl úgy tudjuk, a Krisztus utáni elsõ évszázadban benépesítették a kaledóniai hegyeket, esetleg rajta üthettek a légión. Erre a hipotézisre kezdte felfûzni történetét. Marshall a cselekményt a római hadsereg egyetlen tagja köré sûrítette, aki túlélhette az elsõ rajtaütést, és akinek keresztül kellett verekednie magát az ellenséges területen, hogy hazajusson.
Az egyik producer, Robert Jones úgy írja le a filmet, mint egy központi szereplõ köré épülõ kalandfilmet, olyan mozik, mint A lápvidék harcosai és az Apocalypto stílusában. Marshall egyetért. Egyben úgy érzi, tisztelgett John Ford klasszikus westernjei elõtt, ahol a rómaiak a lovasság, a piktek pedig az apacsok.
E modern mûfaj régi keretbe helyezése különleges atmoszférát kölcsönöz ennek a mozinak. David Morrissey, aki Bothost játssza, az egyik római túlélõt, így nyilatkozik: „A forgatókönyv merõben különbözött azoktól, amiket kapni szoktam. Sokkal akciódúsabb volt, és fontosabbak voltak benne a dialógusok.” Dominic West, aki a légió karizmatikus vezetõjét, Virilus legátust játssza, egyetért: „Amikor elolvastam a forgatókönyvet, azt gondoltam, ez egy sokkal élettelibb, pulzálóbb és bizonyos értelemben merészebb film, mint a legtöbb forgatókönyv, amit addig olvastam. Azt nem tudnám megmondani, mi az ördög a mûfaja, de sok jó akciójelenet van benne, és sok remek figura.”
A szûkszavúság bajnoka azonban a különleges sminkhatások mestere, Paul Hyett, aki a következõképp foglalja össze a filmet: „Ez egyfajta római Die Hard” – állítja megingathatatlan meggyõzõdéssel. Ez utóbbira szüksége is volt a csapatnak, hogy felülkerekedjék a mostoha skót idõjáráson a kéthavi forgatás alatt.
Nyílt színi vérontás…
Egy dolog biztos: A kilencedik légió egy tipikus Neil Marshall film. Azaz a karakterek egyéniek, az akciók pörgõsek, és – ahogy Robert Jones producer fogalmaz – „ömlik és csak ömlik a vér, nem csak fröcsög, mint az eddig látott legvadabb filmekben.”
A csatajelenetek során bekövetkezõ halál és sebesülések élethû visszaadása technikai kihívás, melyért Paul Hyett maszkmester volt a felelõs. Hyettet felvillanyozta, amikor megkapta a szövegkönyvet, mely olyan speciális elemekkel volt teletûzdelve, melyeknél igencsak nagy szükség lesz mind az õ, mind speciális hatásokkal foglalkozó csapata szakmai támogatására.
„Mintha minden egyes jelenet tartogatott volna valamit a számomra.” – nevet Hyett. „…Elmetszett torkok, karok levágása, lefejezés, fejek széthasítása, nyíllal átlõtt torkok, baltával elmetszett torkok, megégett vagy péppé zúzott testek, összezúzott koponyák. A tomboló erõszak egész arzenálja.”
Hyett azzal érzékelteti a filmben történõ vérontás nagyságrendjét, hogy kiszámolja, mennyi mûvért használtak fel a jelenetekben. „Úgy 200 liter mûvérrel kezdtünk, most tartunk kb. a forgatás felénél, és úgy 20-25 literünk lehet még.”
Az, hogy vérágyúkat kellett használni, melyeket elõzõleg mûvégtagokkal és csonka törzsekkel tömtek tele, jól mutatja, alig volt nap, hogy Hyett, csapata és az õ „halálfurgona” ne parkolt volna a forgatás helyszínén, attól jobbra, mûfejekkel, teljesen csonkolt testekkel és mûvérrel telt vödrökkel felszerelkezve.
„Minden egyes vérágyú, amelyet használunk, egy-egy liter vért loccsant erre-arra, így nem kellett sok idõ hozzá, hogy körülnézzek, és arra gondoljak: »Uramisten, ez úgy 500 fontnyi vér!«” – meséli Hyett. „De tudtam, ez egy Neil Marshall-féle »háborús« film lesz, szóval rengeteg vér fog folyni.” Marshall elismeri, hogy õ aztán cseppet sem fogja vissza magát, ha nyílt színi vérontásról van szó, ami nyilván együtt jár azzal, hogy a mozivásznon emberek kaszabolják egymást. „Azt gondoltam, nosza, mutassuk meg, milyen is lehetett ez igazából, a maga brutális, visszataszító valójában.” – érvel.
A logisztika, azaz hogy feljuttassák a különleges hatásokban gazdag produkcióhoz szükséges kellékeket a hegyoldalon, a legzordabb skót tél derekán, egyáltalán nem lehetett könnyû. A bonyolult technikai effektek kellékeinek szállítása és a forgatás helyszínén való felállítása során meg kellett küzdeni az elemekkel, ami rugalmasságot, sõt néhány esetben megingathatatlan eltökéltséget kívánt.
„Paulban megvan ez a fajta eltökéltség, és sikerül is átvinnie a forgatásra.” – állítja Marshall Hyett odaadásáról, aminek köszönhetõen a legsanyarúbb körülmények között is a lehetõ legjobb effektek születnek. „Szerintem igazán nehéz dolga volt. Olyan kellékeket kellett a helyszínen, egy hegy oldalában összeállítania, melyeket normál körülmények között mûteremben gyártanak, majd onnan felvontatni az összes holttestet, vérágyút és a jó ég tudja, még mit, a hegy tetejére, ahol a jelenet során teszem azt, valakinek épp lecsapják a fejét. Nem semmi munka volt részérõl, de rendben leszállította a kellékeket.”
Hyett egy jellegzetesen bonyolult jelenetet mesél el példaként: a pikt harcos, Etain – akit Olga Kurylenko alakít – épp levágja az egyik római katona fejét. „Arra gondoltunk, csináljuk meg azt egyetlen jelenetben, ahogy Etain leüti a fickó fejét egy folyóban állva. Szóval kellett a teljes testmakett, a színésznõ, aki a fejet levágja, kellett a mûvér a vérágyúkból, mindez a dermesztõen hideg Skóciában, úgy 60 cm vízben állva, sodrásban.”
Hyettnek elõrelátónak kellett lennie – még a forgatás elõtt elõkészíteni minden apró részletet –, de egyben rugalmasnak is – improvizálni a forgatás helyszínén. A fõ- és a mellékszereplõk számára már készen voltak a személyre szabott szilikonbábok és mûfejek, és az is világos volt, hogyan fogják megjeleníteni a sebesüléseiket. Ezekkel a mûszereplõkkel a stáb leforgathatta, amint a figura meghal: a halál pillanatáig a színészt vették, majd a mûfejet vagy éppen a szilikonbábot. A sokadrangú szereplõknél azonban lehetetlenség volt a szilikonbábot ugyanúgy „testre szabni”, mint a fõszereplõknél. „Mindig csak néhány nappal korábban tudtuk meg, ki is lesz a következõ áldozat.” – emlékszik vissza Hyett. „Mivel volt mindenféle, átlagos mûfej formánk, általában csak ráböktünk egy kaszkadõrre vagy egy statisztára: »Te leszel az!« Fogtunk egy szilikonbábot, és megkértük a sminkeseket, maszkírozzák úgy, hogy hasonlítson a statisztára.”
Amikor Marshall nem érte el az általa elképzelt speciális effektet pusztán a smink által, olyan számítógépes technikához fordult segítségül, melyet a rendezõ elõzõleg még soha nem használt.
„Van egy különleges jelenet, mely során valakit kivégeznek, és melyben Paul egyik szilikonbábuját használtuk, amikor lecsapják az áldozat fejét” – meséli Marshall
palástolt lelkesedéssel. „Azonban ennél a jelenetnél a szilikonbáb arcát egy számítógép képernyõjén kicserélték az egyik statisztáéval, aki tulajdonképpen eljátszotta a teljes jelenetet, mindenféle grimaszt vágott. Tehát fogtuk az arcát, hozzáragasztottuk a bábu testéhez, de a végeredményen nem lehet észrevenni az egymásba csúsztatást! Úgy tûnik, mintha valójában levágnák a statiszta fejét. Azelõtt soha nem csináltam ilyesmit egyetlen filmemben sem, szóval érdekes volt ezt az utat járni.”
Akciódús akciófilm-hõsök…
A speciális effektekkel foglalkozó csapattal szembeni technikai kihívás mellett meg kell említenünk a szereplõkkel szemben támasztott fizikai kihívást. Michael Fassbender, aki Quintust játssza – A kilencedik légió címû film címszerepét – így magyaráz: „Van egy maroknyi római, aki az életben maradásért küzd, megpróbál mielõbb visszakerülni a birodalom határain belülre. A filmben meglehetõsen nagy szerephez jut a fizikai erõnlét, van benne lovaglás, kardforgatás.”
A forgatás elsõ két napja egy Inverness-közeli ormon zajlott. A csapat a Norvég Hadsereg különlegesen kiképzett motoros szánjait vette igénybe, hogy feljusson a hófedte hegy csúcsára, ahol 0 fok alatt volt a hõmérséklet. A színészek hiteles római viseletben voltak, mindössze egy kabát védte õket az elemektõl.
Robert Jones producer azt meséli el, ízelítõül, milyen fizikai megpróbáltatásban volt részük a forgatás elsõ napján.
„Talán az elsõ nap, amit a színészek a forgatás helyszínén töltöttek, volt a legkeményebb. Az volt a feladatuk, hogy lenge római viseletben 60 centis hóban gyalogoljanak egy hegy tetejére, úgy ezer métert felfelé. A csúcs közeledtével az volt az arcukra írva: »Mire szerzõdtem?«” – nevet Jones. „De nagyon jól megbirkóztak a feladattal.”
Azért, hogy ilyen magasságban sikerüljön leforgatni a filmet, a stáb az éppen csak elégségesre, minimális létszámúra korlátozódott. „Haglund jármûvekben, ezekben a kis tankokban jutottunk fel a hegyre.” – magyarázza Fassbender. „Máskülönben nem lehet oda felmenni, legalábbis én úgy tudom. Kis létszámú, de élvonalbeli szakemberbõl álló stábunk volt, épp csak, akire óhatatlan szükség volt. Az elsõ napon térdig gázoltunk a hóban. Szóval meglehetõsen hideg volt, de tudtad, valami lenyûgözõ dolog kerül általad vászonra.”
A táj fontos szerepet kap a filmben – tetézve a menekülõ római betolakodók nyomorúságát. A zord helyszín a terv része volt. Az elsõ nap, amikor a hõmérséklet egészen mínusz 18 fokig süllyedt, a színészek ráébredtek, milyen sokat várunk tõlük. A rendezés már a film elsõ jelenetétõl fogva megkívánta a fõszereplõktõl, hogy 60 centis hóban rohanjanak, és húzódjanak egymáshoz közel, hogy ki ne hûljenek.
„A színészeknek nem igazán volt mit eljátszani.” – meséli Marshall. „Feljutottak a hegyre római vértben. Karjuk meztelen, noha komoly fagy volt. Így aztán önkéntelenül is közelebb húzódtak egymáshoz, hogy melegen tartsák magukat. Amikor a vásznon reszketnek a hidegtõl, nos, az valóságos. Épp ezt akartam.”
A háttér – Aviemore hófödte hegyei és az alacsonyabban fekvõ völgyek zöldje – segítségével a film érzékeltetni tudta a múló idõt és a növekvõ távolságot, melyet a futó férfiak megtettek. Az, hogy az elemekre bízták magukat, miközben a filmet határidõre be kellett fejezni, szintén kockázatos stratégia volt. „Volt egy kis gubanc, amikor egy héttel a forgatás elõtt elmentünk helyszínfelderítõ túrára.” – eleveníti fel a történteket Marshall. „Olyan rengeteg hó esett, hogy egész elszigetelt minket a hotelben. Csodaszép volt, de ha ez folytatódott volna a forgatás alatt is, alaposan kibabrált volna velünk az idõ! Szerencsére, mire elérkezett a forgatás ideje, tökéletes volt a hómennyiség.”
Hogy rögzítse a helyszín és a körülmények minden részletét, hatását, Marshall jegyzeteket készített az operatõr, Sam McCurdy számára. Elengedhetetlen volt, hogy a stáb átérezze a skót táj lélegzetelállító szépségét. Marshall egyetlen kérése McCurdyhoz az volt, hogy a vásznon „jöjjön át a hideg”.
„Biztos akartam lenni benne, hogy a közönség ugyanazt érzi, mint a kamera elõtt a színészek.” – érvel Marshall.
A szélsõséges viszonyok okozta fizikai megterhelés dacára a helyszín pozitív nyomot hagyott Fassbenderben. „Élveztem a skót felföldön töltött idõt. Gyönyörû volt a táj. Néhány igazán szép, eldugott helyre mentünk Avienmore közelébe. Szemet gyönyörködtetõ vidék – a világ egy csodaszép szeglete.”
Az elemekkel való küzdelem csak az egyik része volt a fizikai megpróbáltatásoknak. A szereplõknek új képességeket is el kellett sajátítaniuk. Olga Kurylenko, aki a pikt harcost, Etaint alakítja, a forgatókönyv szerint katona, tehát tökéletesen üli meg a lovat, és kitûnõen bánik halálos fegyverekkel. Most arra emlékszik vissza, hogyan tanulta meg, hogy meggyõzõen bánjon a késsel, a csatabárddal és a dárdával. „Ilyen fegyvereket egyik elõzõ filmemben sem kellett használnom.” – hívja fel a figyelmet a nehézségre. „Meg kellett hát tanulnom, hogy forgassam õket. Rengeteget gyakoroltunk. Jó móka volt. Szerettem.”
Marshall kínosan ügyelt rá, hogy minden akciójelenet a lehetõ legvalószerûbb legyen, de még ennél is fontosabb volt, hogy a szereplõket úgy jelenítsék meg, mint akik természetes ügyességgel bánnak az ókori fegyverekkel.
„Ezek a dolgok mindig fontosak számomra, ha hasonló jellegû filmet készítek” – hangsúlyozza Marshall. „Ha valaki fog, és felemel egy fegyvert egy filmben, majd meg kell tanulnia használni – vagy legalábbis el kell, hogy érje azt a hatást, mintha tudná –, ezzel mintha gazdagodna a személyisége. A történetben szereplõ harcosok ezekkel a fegyverekkel nõttek fel. Szóval nem nézhet úgy ki az egész, mintha csak tegnap fogtak volna ilyeneket elõször a kezükben!”
Marshall nem titkolta a szereplõválogatáson, hogy az alakítás mind fizikailag, mind szellemileg megterhelõ lesz minden egyes résztvevõ számára. A rangidõs kaszkadõr, Paul Herbert vezette kaszkadõrcsapat fokozott edzéssel készítette fel a szereplõket a jelentõs tömegjelenetekre, a nehéz csatajeleneteket pedig újra és újra eljátszották még a forgatás elõtt, hogy a helyszínen már ne kelljen ezzel idõt fecsérelni.
„Lélegzetvételnyi idõhöz sem jutottunk a forgatás alatt!” – meséli Herbert. „Egyszerre kellett a szünet nélkül pörgõ akciókat leforgatni és gyakorolni a másnapi jelenetekre.” Akárcsak a stáb többi tagja, Herbert megközelítése is ötvözte az aprólékos próbákat és az utolsó pillanatban született improvizációkat: „Egy dolog elpróbálni az összes akciót, de amikor élesben játszod, adaptálnod kell õket a jelenetbe, a tényleges helyszínre. Lehet, hogy éppen csak egy testhelyzetet, a cselekmény ütemét vagy egy-két mozdulatot kell megváltoztatnod.”
„Amikor reggel elkezdjük a forgatási napot, körbejárjuk az útvonalat, ahol az akciók folynak majd, és felvázoljuk a kamera számára. Aztán meghatározzuk a cselekvések iramát, majd lassítva eljátszatjuk, hogy biztosak legyünk benne, minden a helyére kerül. Ha azt látom, hogy nem mennek a dolgok, hogy összevisszaság van a háttérben, kijavíttatom, egyszerû trükkel megteszem a mozdulatokat a színészek helyett. Egyszer csináltunk is ilyet, és mindenki örömére, leforgattuk a jelenetet.”
A forgatás legfelvillanyozóbb pillanata a kaszkadõrcsapat és „új tanítványai” számára az a csatajelenet volt, amelynek során a piktek nagy mészárlást végeznek a rómaiak körében. Ehhez a jelenethez Marshall tûzgolyókat álmodott meg, amelyek a fák közül zúdulnak – meglehetõsen nagy sebességgel – a kelepcébe ejtett légióra.
Az edzések és a csatajelenetek elõtti próbák elengedhetetlenek voltak, hogy biztonságosan meggyõzõ hatást érjenek el a mozivásznon. „A fõszereplõk közül hatan felváltva verekedtek a kaszkadõrökkel és a mellékszereplõkkel.” – magyarázza Herbert. „Így aztán csak egy kis terület és rövid idõ kellett hozzá, hogy egyszerre biztonságosak és hitelesek legyenek a csatajelenetek – ami igazán szép eredmény volt.”
A Virilus legátust játszó Dominic West a pikt támadás vége felé újra szerephez jutott. „Fantasztikus a látvány! Tûzgolyók gurulnak le a dombról a falanxra, amely körülvesz minket a lovammal. Klassz jelenet. Voltak veteránjaink a kaszkadõrök között, akik dolgoztak a Gladiátorban is, és azt mondták, ez a harc összetettebb volt. Ettõl igazán Russell Crowe-nak éreztem magam.” – meséli nevetve.
Milyen is lehetett a piktek világa?
Amint a szereplõk megtanultak bánni mesterségük kellékeivel, készen álltak rá, hogy belakják azt a világot, amelyet a díszlettervezõ alkotott számukra. Simon Bowles és Marshall sokszor dolgoztak már együtt, többek közt Marshall nagy áttörésnek számító játékfilmjén, a Démoni harcosokon is. Bowles és csapata egy hatalmas erõdrendszert és egy pikt falut épített fel Surrey erdeiben, és egy kicsi, de szépséges erdei otthont az Imogen Poots által alakított Arianne számára.
Bowles hosszú hónapokat töltött történelmi adatok kutatásával Britannia Kaledónia nevû tartományának elsõ lakóiról. Egybevetette a régészeti leleteket a történelmi tárgyú írásokkal és azzal, ahogyan a mûvészek jelenítették meg az õslakókat.
Marshall hû kívánt maradni a Római Birodalomról és a pikt néprõl fennmaradt történelmi emlékekben írtakhoz, de drámai elemet vitt a történetbe, melyet Bowles „több vagonnyi sár, húgy és vér”-ként foglal össze.
„Mindenféle római dolgot áttanulmányoztam. Honlapokat böngésztem, múzeumba jártam, hogy megismerjem a korból fennmaradt épületrészleteket és tárgyakat, amelyek közt volt páncélzat, lószerszám, konyhai felszerelés, agyagedény, rézkarc, hogy ízelítõt kapjak, milyen is lehetett a katonák mindennapi élete.” – eleveníti fel Bowles kezdeti kutatásait. Bowles olyan hagyományõrzõ csoportokkal vette fel a kapcsolatot, akik elõzõleg szintén olvasták az általa most megismert szakkönyveket, és akik maguk készítették a felszereléseiket. Bowles a vászonra vitte e csoportok tagjainak az errõl a történelmi korról való tudását is.
„Mivel a római kor lankadatlanul foglalkoztatja az átlagembert az utóbbi 100 évben, rengeteg könyv elérhetõ a témáról, amelyek ellentmondásos információkat és véleményeket tárnak elénk, de mind hihetetlen források!” – áradozik Bowles. „Épp ez a véleménykülönbség tüzelt, hogy létrehozzam a saját változatomat. Az általam teremtett látvány tényeken alapszik, és megfelelõ háttér ahhoz a rendkívül izgalmas cselekményhez, amit Neil elképzelt. Ugyanakkor megfelel annak az elvárásnak is, hogy feszes cselekmény mellett érvényesüljön.”
Normál körülmények között Bowles a forgatás vidékérõl származó nyersanyagokkal dolgozott volna, és korabeli eszközökkel munkálták volna meg õket, azonban a mostoha idõ arra kényszerítette Bowlest, hogy leleményes legyen.
„Nagyon kevés történelmileg hiteles adat maradt fenn arról, hogyan éltek a piktek. Elsõsorban amiatt, hogy szerves anyagokat használtak eszközeik elkészítéséhez, mint például fát, gyapjút és bõrt.” – meséli Bowles, aki több hónapot töltött e kor kutatásával. „Amit viszont az utókorra hagytak, az a temérdek festett, faragott kõ-, csont- és fémtárgy, amelyek állatokat ábrázolnak, és amelyeket vallásos szertartásaikhoz használtak. Ezeket a szimbólumokat imitáltam a falu közepén álló, közel 4 méter magas menhíren, ezeket az alakzatokat használta a sminkesek csapata a néhány férfi és nõi pikt harcoson lévõ tetoválás elkészítésekor. Az elsõdleges történelmi források mellett a Nagy-Britanniában látott, rekonstruált, kör alaprajzú házakból álló ókori falvak inspiráltak.”
„Mivel dermesztõ hideg télben forgattunk, és mivel aggódtunk, hogy a vesszõbõl font, vályogból tapasztott kerek falak nem fognak kiszáradni, flakonos szilárdító habot használtunk, amellyel elõször Neil egyik korábbi filmjében, A barlangban sikerült a barlang falát érzékeltetnem. Ezt a habot használtuk az elõre felépített falaknál, aztán egy réteg valódi rõzsét és vályogot hánytunk rá, végül befestettük. A hab egyik elõnyére forgatás közben derült fény: az így nyert falból egy éles késsel könnyedén ki lehetett hasítani egy darabot, hogy a kamera beférjen rajta, és egyben mutassa meg a házak belsõ terét, és ha már nem volt szükség a nyílásra, viszonylag kis munkával be lehetett tapasztani. A hab tûzálló is volt, de a szalma, amibõl a tetõ készült, az nem, ezért még a felvétel elõtt be kellett fújni egy tûzálló anyaggal.”
A forgatókönyv szerint egy római erõdnek kell állnia egynapi járásra északra Carlisle-tól. Eredetileg ennek az erõdnek a helyben kidõlt fákból kellett volna épülnie, hogy az erõd belsõ kiképzése harmonizáljon az azt körülvevõ erdõkkel. „Azt akartam, hogy úgy nézzen ki, mintha egy egész katonai ezred dolgozott volna rajta.” – újságolja Bowles. „Olyan férfiak, akik sokszor, sok általuk megszállt országban építettek már hasonlót.”
A 3000 négyzetméteres erõdben bõrsátrak, istállók, tyúkólak kaptak helyet, valamint egy fõzõhelyiség és egy kovácsmûhely, ahol a fegyverek készültek, illetve ahol javították õket. Bowles és csapata a Londont körülvevõ erdõk mélyén talált egy üde és tágas tisztást, ez jó volt kiindulópontnak. „Hogy valódi 60 méteres farönköket használjunk az erõdhöz, hogy a rönkök alját földbe ássuk egy 3 méteres kotrógép segítségével, túl bonyolultnak tûnt, és sehogy sem fért volna bele az idõbe, de én megtaláltam a köztes megoldást. A rönkök fele igazi volt, a másik fele díszlet: megint csak a habot használtuk. Így aztán gyorsan és biztonságosan épült fel három 30 méteres falszakasz, ami tekintélyes erõd látszatát keltette.”
„Mindig sokat dob a produkción a jó helyszín.” – jelenti ki a Thaxot játszó JJ Feild. „Nincs is jobb az igazi díszletnél, ami a zöld háttér helyére került. Élvezettel veted bele magad a Neil és Simon teremtette világba.”
Marshall, ha díszlettervezõje tehetségét, kreativitását méltatja, elismeréssel szól Bowles csapatának erényérõl is, hogy tartották a szoros határidõket. „Amihez Simon remekül ért, az az, hogy pontosan azt nyújtja számomra, amire szükségem van, hogy a munka elkészüljön. Például nem volt szükségem egy teljes erõdre, hiszen sohasem fogom megmutatni egészben. Szóval egy három oldalról határolt erõddel dolgoztunk, és az itt megspórolt pénzt másra fordítottuk. Voltaképpen meg is könnyítette a dolgunkat, mert a mozgó kameraállványt és az efféle cuccokat a le nem határolt oldalon keresztül mozgattuk. Bowles kitalálja a gondolataimat, elõre tudja, hogy akarom leforgatni a jelenetet, és minden megspórolt fillért egy másik helyszínre vagy más mûvészi díszletre fordíthatok.”
Hogy minél hívebben érzékeltessék az ókori Kaledónia ellenséges világát, minden részletre ügyeltek: a viselt ruhákra, a beszélt nyelvre és a színészek megjelenésére –a foguk színét is beleértve. „Igen, igen! Sárga fogak! Ápolatlan fogak. Ez remek! Tetszik nekünk!” – nevetgél Kurylenko. „Belépsz a díszletek közé, és mindenki lélegzetelálló jelmezben van. Keith Madden, a jelmeztervezõ egyszerûen páratlan munkát végzett! Gyönyörût.’”
Akárcsak a film cselekményét, Marshall a fõ karaktert is a történelembõl merítette. Aztán a képzelet és a logikus következtetések elegyével tömködte ki az ismerethézagokat. Noha Marshall elismeri, alig van a piktekkel kapcsolatos írott emlék, arra azonban van utalás, hogy fejlett civilizációjuk volt, mesterei voltak az ácsolásnak, a fém megmunkálásának, a szövésnek és a gazdálkodásnak.
Mivel nem jegyezték le nyelvüket sem, Marshall – élve mûvészi szabadságával –, az angol párbeszédeket a skót gael nyelvvel helyettesítette. „Úgy éreztem, így járok a lehetõ legközelebb hozzá, hogyan is beszélhettek a piktek.” – érvel Marshall.
Marshall idõrõl idõre megvizsgálta az általa alkotott világ következetességét. Pontosan tudta, hogyan fognak kinézni a csatába rohanó, Britanniában élt kelták: testüket tetoválások díszítik. Mikor a forgatókönyvet írta, lelki szemei elõtt már látta a hozzájuk használt kék festõfüvet. „Azon gondolkoztam, nem valószínû, hogy egy fagyos téli napon egy szál ágyékkötõben rohantak volna a csatába. Ez illogikusnak tûnt. Talán a nyár derekán ez volt a viseletük, de télen valószínûleg, mint mindenki más, meleg ruhában jártak. Így aztán meghagytuk a színészek tetoválásait és harci arcfestéseit, azonban szõrmét adtunk rájuk – olyan állatokéból készültet, mint a szarvas vagy a medve, mert ahhoz könnyedén hozzáférhettek a piktek a felföldön.”
Ugyanezt a következetességet alkalmazta, amikor a nagytotálokat forgatta. A kilencedik légión való rajtaütés módját valójában az eredendõen dimbes-dombos táj inspirálta. Marshall elgondolkodott rajta, hogyan tudnák a skót felföld adottságait elõnyükre fordítani. Rengeteg írásos emlék támasztja alá, hogy a rómaiak leküzdhetetlen harci ellenfelek voltak. „Azonban, ha sikerül õket nem nyílt terepen megtámadni, biztos a gyõzelem.”
Marshall a római csatajeleneteknél néhány nagysikerû hollywoodi történetbõl merített ihletet. „A Spartacusban a guruló farönkök jelenete ragadott meg.” – meséli. „Az jutott eszembe, »Na jó, jó, mi nem használhatunk farönköket, lévén erdõben vagyunk, de mi lenne, ha a piktek a maguk elõnyére fordítanák a terepviszonyokat, és hatalmas tûzgolyókat gurítanának le a domboldalról, amelyek széjjelszakítanák a római katonák falanxát? A völgyben egymástól távol került rómaiakon pedig rajtaüthetnének katonáik, akik darabokra szaggathatnák a rómaiakat.« Ez a harcmodor meglehetõsen idegen volt a piktektõl. Ezt csak én találtam ki, azon töprengve, ha én pikt lennék, hogyan küzdhetném le a rómaiakat ilyen terepen.”
A valószerû csatamezõ megalkotását Marshall a helyszínen dolgozó speciális effektekért felelõs csapatra bízta. „A speciális effektekért felelõs team remek munkát végzett a tûzgolyókkal! Ezeket a rámpákat használták, rajtuk emelõkarokkal. Rájuk tettek egy golyót, amit elõzõleg átitattak paraffinnal, meggyújtották, és meghúzták az emelõkart. Ledübörgött a dombról, és szanaszét repítette a kaszkadõröket a völgyben. Mindössze négy-öt tûzgolyó gurult egyszerre a domboldalon, de remek látványt nyújtott!”
Michael Fassbender szintén el volt ragadtatva a technikai stábtól. „Csodálatos volt mûködés közben látni minden apró elemet, és azt, ahogy ezek az összetevõk összeállnak, hogy létrehozzák a kész produkciót.”
Míg Marshall arra törekedett, hogy létrehozza a kamera által valóságosan rögzíthetõ világot, azt a díszletet és elsõsorban azokat a jól kiképzett színészeket, amelyet és akiket a kamera rögzíteni fog, mindig mérlegelték a digitális technika és a fejlett számítógépes speciális effektek használatát, hogy ezt a világot kiterjesszék.
Ahelyett, hogy több ezer statisztát toboroztak volna, hogy elérjék minden idõk legnagyobb, legütõképesebb római légióját, Marshall élt a digitális effektekkel, így hozta létre a masírozó tömegeket. „Kábé csak 100 emberre volt szükségünk. Mivel tudtuk, hogy digitális effekttel fogjuk elérni a tömeg látszatát, tízszer vettük fel, amint ugyanazt az utat megteszik fölfelé, a felvett anyagot a számítógépbe tápláltuk, és így kaptuk azt a végeredményt, mintha egy egész légiónk lenne. Ameddig csak a szem ellát, csak a légiót látod! Így aztán sikerült érzékeltetnünk azt a léptéket, amiben gondolkodtunk.”
"time is not money"
