információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
John Klein (Richard Gere), a Washington Post befutott újságírója élete csúcsán érzi magát, és feleségével, Mary-vel (Deborah Messing) éppen azzal vannak elfoglalva, hogy új otthont találjanak. Rá is bukkannak álmaik házára, amely ugyan kicsit nagyobb és kicsit drágább, mint amilyet a férfi elképzelt, de felesége arcára pillantva, nem kétséges, hogyan döntsön. Vidám hazafelé útjukon azonban a boldog álmokat végképp összetöri egy széllökés és egy tovatûnõ árnyék. A baleset elkerülhetõ lett volna. Amikor Mary a fékre lépett.... valójában nem volt ott semmi. Az asszony számára azonban igen, a jelenet valamiféle elõérzet volt. John mindent elkövet, de szerelme nem elég ahhoz, hogy életben tartsa feleségét. Miközben Mary holmijaival távozik a kórházból, egyre az asszony utolsó szavai járnak a fejében: "Te nem láttál semmit, ugye?" Aztán észrevesz egy különös rajzokkal teli vázlattömböt: variációk ugyanarra a hátborzongató jelenésre. John nem érti a rajzok jelentõségét, de nem hagyják nyugodni a felkavaró képek.
Néhány évvel késõbb John gyásza enyhült valamelyest, de szemmel láthatóan olyan ember vált belõle, akit végképp megváltoztatott a tragédia. Egyfajta ködös állapotban, egy megmagyarázhatatlan jelenlét árnyékában éli az életét. Egy napon a munkája Richmondba szólítja, ám eltéved, és végül elhagyatott országúton találja magát. Ráadásul az autója is lerobban, így egy közeli farmon keres segítséget. A házigazda nem csak megfenyegeti, hanem egyenesen azt állítja, hogy már várta õt. John teljesen összezavarodik. Aztán megérkezik a helyszínre Connie Parker õrmester (Laura Linney), mentegetõzni kezd a furcsa fogadtatás miatt, és elárulja, hogy az egész megyében pattanásig feszült a helyzet az elmúlt idõszak különös eseményei miatt. John csak ekkor döbben rá, hogy egy Point Pleasant nevû nyugat-virginiai városkába került - négyszáz mérföldre onnan, ahol eredetileg lennie kéne. Logikai képtelenség, és mégis itt van. De hogyan?
Kíváncsisága feltámad, elhatározza, hogy marad és kideríti, mi rejlik a város különös jelenségeirõl szóló tudósítások mögött. Hamar rájön, hogy ezek a jelenségek mind kapcsolódnak valamilyen módon - nemcsak egymáshoz, hanem azokhoz a furcsa rajzokhoz is, melyeket Mary készített röviddel a halála elõtt. De vajon mi lehet a kapcsolat? Az események rácáfolnak az egyszerû magyarázatokra, és zavarba ejtõ módon mintha elõre jeleznének küszöbön álló katasztrófákat. Repülõgép-szerencsétlenségek, földrengések... csak ijesztõ, véletlen egybeesések lennének? Minél több dologra jön rá, annál inkább kezdi megkérdõjelezni saját józan eszét. Tényleg ismeretlen erõk mûködnek e furcsa látomások mögött? Milyen rettenetes dolgok várnak még Point Pleasant lakosaira? John számára a nyomozása versenyfutás az idõvel, hogy kitalálja és próbálja megakadályozni valami szörnyû dolog bekövetkeztét.
A film John A. Keel The Mothman Prophecies címû, 1975-ben megjelent könyve alapján készült, melyben a szerzõ a Point Pleasantben és környékén lezajlott, valós eseményeket dolgozta fel saját kutatásai alapján. A nyugat-virginiai kisvárost 13 hónapon át tartotta lázban a különös jelenségek sora, mely végül egy tragédiában érte el tetõpontját 1967 decemberében. A sajtó világszerte beszámolt a 46 életet követelõ szerencsétlenségrõl.
A film fõszerepét, John Klein újságírót Richard Gere alakítja, aki szerint "a történetmesélés a pszichológiai folyamatok mentén bontakozik ki. Az általam játszott férfi elveszíti feleségét, és minden, ami ezután történik, valahogyan kapcsolatban áll a megrázó élménnyel. Mindnyájunknak megvan a magunk külön univerzuma, melyet folyamatosan kivetítünk a külvilágra. Azt próbáltuk megmutatni a filmben, hogy mindenki valami mást lát. Nem arról van szó, hogy minden egyes rajz pontosan egyforma. Egyesek hallanak, mások látnak, megint mások éreznek valamit. Ez a valóság interpretációja, mely az emberek mentális és emocionális állapotán alapul."
Mark Pellington rendezõt valóban a történet pszichológiai vonatkozásai érdekelték legjobban. "Richard Hatem, az eredeti forgatókönyvíró fantasztikus munkát végzett a könyvvel - mondja. - John Klein figurájának megalkotásával olyan hõst teremtett, aki körül az események bonyolódnak. Nagyon nehéz terület ez, könnyû átbillenni a melodrámába vagy az õrültségbe. Valóban hihetetlen a sztori, ahhoz tehát, hogy mûködjön, mélyebbre kell alászállni, egy metafizikus, szürreális, rejtélyes érzelmi szintre, különben nevetségessé válik."
Bár a film alapvetõen ragaszkodik a könyv részleteihez, a rendezõ elsõsorban az emberi történetre koncentrál. "Szinte a megjelenése óta próbálják megfilmesíteni Keel könyvét - mondja Richard S. Wright executive producer. - Egy sereg forgatókönyvíró állt elõ a legkülönfélébb ötletekkel, de nagyon nehéz feladat jól megfogni a dolgot. Mark Pellington az az ember, aki kitalálta, hogyan lehet ebbõl jó filmet forgatni. Hamar eldöntöttük, hogy mellõzzük az ufókat, megtartjuk viszont az általunk jóval érdekesebbnek ítélt eseményeket, például hogy az emberek furcsa fényeket látnak az égen, furcsa hangokat hallanak a telefonban. A mi felfogásunk szerint a Mothman nem egy "lény", sokkal inkább jelenség. Nem arra hajtottunk, hogy egy latexbõl készült ûrlényt mutogassunk, a mi filmünk sokkal kevésbé nyilvánvaló és sokkal hátborzongatóbb."
"Egy pillanatra se látunk "idegen lényeket" vagy "szörnyeket" - erõsíti meg Pellington. - A látomás sohasem manifesztálódik kétszer egyformán, bár vannak hasonlóságok."
Gary Lucchesi producer a történet hihetõségére helyezte a legnagyobb hangsúlyt. "Producerként abban hiszek, az érdekel, ha egy történet akár velem is megtörténetne - mondja. - Gondoljunk Hitchcock nagyszerû filmjeire, például a Hátsó ablakra, amikor Jimmy Stewart ott ül törött lábbal és kényszerû helyzete folytán egy gyilkosság szemtanúja válik belõle. Erre az ember azt mondja: »Igen, velem is megtörténhetne« - s én ezt találom igazán érdekfeszítõnek. Ez nagyon hitchcocki. Ez történik, ha józan, értelmes emberek a hihetetlennel kénytelenek szembenézni. Jelen esetben a hihetetlen a végzet elõjele, a halál hírnöke.
Ami a fõszereplõt illeti, mindig is azt akartuk elérni vele kapcsolatban, hogy a gyakorlati embert testesítse meg - folytatja Lucchesi. - A Washington Post újságírójaként egész élete a tényekrõl szól. Most viszont olyasvalamibe ütközik, amit nem tud megragadni, és a logikus közelítés alapján nem-létezõnek kéne nyilvánítania. Felmerül tehát a kérdés, hogy higgyen-e valamiféle természetfelettiben, metafizikaiban, vagy még spirituálisabb dologban."
"John Klein igazi racionális elme - teszi hozzá Pellington -, de az érzelmi megrázkódtatás következtében sebezhetõ és intuitív ember vált belõle. Gondolkodó típus, aki fogékony a körülötte zajló esemélyekre."
"Egyre nyitottabbá válik, és elér egy pontra, ahol nincs szüksége többé bizonyítékokra - magyarázza Gere. - A történetben egy csomó, különféle ember találkozik, akik gyógyítják magukat és egymáson is segítenek, amit én nagyon értékesnek találok. Klein és a Will Patton által játszott Gordon közti sajátos barátság például sosem alakult volna ki, ha nincsenek ezek az események."
A nõi fõszereplõ, a Laura Linney által megformált Connie Parker rendkívül erõs nõ. "Muszáj erõsnek lennie - magyarázza a rendezõ. - Azt kell éreznie a nézõnek, hogy megvan benne a fair play érzék és az erõ, és simán a falhoz tud kenni bárkit, ha szükséges. Ami ennél fontosabb, azt is érezni kell benne, hogy jó megfigyelõ és korrekt. Laura hamar elnyerte a tetszésünket a meghallgatáson, öt perc alatt annyi érzelmet láttam benne, hogy elhittem, Connie ül velem szemben. Képes áthidalni a karakterszínész és a sztár fõszereplõ közti szakadékot, valahogy úgy, ahogy Meryl Streep vagy Jessica Lang teszik, akik ugyan rendkívül vonzóak, de külsejük sohasem vonja el a figyelmet a hiteles alakításról."
Linney lelkesen vetette bele magát a munkába, nemcsak az a lehetõség vonzotta, hogy egy sajátos szerepet - egy kisvárosi rendõrtisztet - kell eljátszania, hanem a történetben rejlõ kihívás is. "Connie felelõsségteljes ember, egy tiszt, aki felelõsséget érez városa iránt - mondja Linney. - Munkája nehéz, de bízik eléggé magában, hogy tudja, milyen a saját világa, és hogy bizonyos határokig uralni tudja a helyzetet. Nagyon kockázatos a szerep, s ez arra ösztönzött, hogy játsszam el; másrészt a Richarddal való újabb közös munka villanyozott fel, és a producerek is, akikkel jó ideje ismerjük egymást. Mark Pellington érdekes vizuális megoldásokkal szolgál, és meglehetõsen szokatlan dolgokat hozott a filmbe."
"Két nagyon racionális és gyakorlatias ember áll elõttünk - jellemzi a két fõszereplõt Lucchesi. - Az egyik egy rendõr, a másik egy újságíró. A nõ nem buta kisvárosi liba, pontosan tudja, kicsoda John Klein és felismeri, mikor megjelenik a városban."
A forgatásról
A helyszín, a nyugat-virginai kisváros maga is nagy jelentõségû "szereplõje" a filmnek. Miután a filmesek felmérték a valódi Point Pleasant forgatási lehetõségeit, úgy látták, hogy két szempontból sem felel meg az igényeknek: egyrészt infrastrukturális hiányosságai voltak, másrészt nincs már meg a híd, mely a város központjába vezet. A forgatás végül 2001 januárjában kezdõdött meg a pennsylvaniai Pttsburgh-ben és környékén. "Három okból esett rá a választásunk. A terület nagyon jól imitálja a nyugat-virginiai helyszínt, másrészt rendelkezésre álltak a stáb számára szükséges szolgáltatások, harmadrészt pedig találtunk a közelben egy Kittanning nevû kisvárost és egy megfelelõ hidat, melyet le lehetett zárni a forgatás idejére."
Az a Point Pleasant, melyet Pellington akart látni, nem egyszerûen egy kisváros volt. "A hely furcsa módon nem illik a tájba, de sohasem túlzóan különös vagy kísérteties. Egyszerû és szomorú hely."
A rendezõ Richard Hoover látványtervezõ segítségével váltotta valóra elképzeléseit. "Mark nagy súlyt helyez a látványra, minden egyes részletérõl megvan a maga roppant sajátos elgondolása - mondja Hoover. - Egy csomó elképzelésem volt a munka megkezdése elõtt; de aztán Markkal együtt három hetet azzal töltöttünk, hogy részletesen végigmentünk a forgatókönyvön és összehoztunk egy 130 oldalas dokumentumot, mely jelenetrõl jelenetre végigveszi az egész történetet, hogy mit látunk az egyikben, milyen hatást akarunk elérni a másikban, és így tovább."
Ez a dokumentum egyfajta vezérfonal lett a produkció összes részlege számára, hogy Pellington milyen látványt és hangnemet vár tõlük. Nem annyira a jelenetek fizikai leírása volt benne a lényeg, inkább egyfajta térképnek tekinthetõ, mely bepillantást nyújt a szereplõk hangulatába és a jelenetek atmoszférájába. Ebben a dokumentumban Pellington felsorol mindent, az olyan kulcsavaktól kezdve, mint "kettõs értelem; bonyolultság; ijesztõ és szép egyidejûleg; hátborzongató és furcsa, mégis hívogató“, egészen az utolsó sorig: "A cél az, hogy a film összes kockáját korhûvé tegyük!"
"A történet arról szól, hogy egy erõs kontrollal rendelkezõ férfi hogyan veszíti el ezt a kontrollt - magyarázza Hoover. - Az kézzelfogható tény, hogy amikor megérkezik a városba, elveszítette az uralmat mentális vagy fizikai világa felett. Elhatároztuk hát, hogy a városnak bizonyos fokig furcsa megjelenést kölcsönzünk, mert igazából John belsõ világa az, amit felderítünk. Készítettünk egy korlátozott színekbõl álló palettát, melyben sok feketét használtunk, ezt tettük általánossá; és minden jelzéstõl megszabadultunk, kivéve azt a néhányat, melyre rá akartuk irányítani a figyelmet. Létezik Amerika-szerte egyfajta általános elveszettség érzés, erre akartuk ráirányítani a figyelmet. A film pszichikus történésének folyamatában érezhetõ a fokozás, mely a szerencsétlenségben tetõzik - ez azonban egyben valós esemény is."
A Silver Bridge-jeleneteket részben a kittaningi híd, részben egy modell segítségével rögzítették, majd a számítógépes technika igénybe vételével tökéletesítették a felvételeket. A modell Los Angelesben készült, 39 méter hosszú, 8 és fél méter magas, és másfél méter széles volt. Természetesen mindent megtettek a valósághûség érdekében, a rendezõ számára azonban a komplex történet kulcsa nem az effektek precizitásában rejlett, hanem az érzelmi hatásban. "Az észlelés becsapós dolog - mondja Pellington. - Mindenkinek megvan a saját tapasztalata, és mindenkivel elõfordulnak kis érzékcsalódások vagy olyan helyzetek - az egyszerû déja vu-tõl a teljes filmszakadásig - amikor nem tudja eldönteni, valami tényleg megtörtént vagy sem. Számunkra az jelentette a nehézséget a munka során, hogy mindezt megragadjuk és a nézõk elé tárjuk.
Az a célom, hgy hihetõvé tegyem az egészet, és hogy a nézõk érezzenek valamit, még akkor is, ha fogalmuk sincs, mi történik. Ahogy a kirakósjáték darabkái lassan a helyükre kerülnek, mindenki tudni akarja majd, miért van ott John és mi fog még történni. Ez az a két kérdés, melyet meg kell válaszolni. Ha megtörténik, és a nézõk úgy mennek ki a moziból, hogy éreznek valamit (remélem, sok mindent), akkor végeztük jól a dolgunkat."
A Mothman története
A Mothman legendája hosszú és változatos. Ahogy John A. Keel is leírta könyvében, a történetek arról, hogy ki vagy mi lehetett, az idegenek látogatásától egy kétszáz éves átok manifesztációjáig terjednek. Az 1900-as évek elején kezdõdött az egész, amikor a Point Pleasant melletti területet a McClintic Wildlife Rezervátumhoz csatolták, mely többek között a madarak védett helye is volt. A második világháború idején a rezervátum egy részét kihasították és katonai lõszerraktárrá alakították, ahol közel 100 cement és acél "iglut" építettek fel a háborúban használatos robbanószerek elraktározására. Ezeket késõbb lõporgyártó, kémiai, sõt biokémiai vállalatoknak adták el. A területet nemsokára csak "T.N.T. körzet"-nek kezdték emlegetni a helyiek, és késõbb népszerû kiruccanóhely lett, ahol a fiatalok leparkolták a kocsikat és bulikat rendeztek.
1966 nyarán az Ohio folyó mentén tûntek fel az elsõ jelenések. Egy asszony arról számolt be, hogy látott valamit, ami leginkább egy majdnem két méter hosszú, hatalmas lepkére emlékeztetett, míg egy csapat sírásó állította, hogy egy "barna emberi lényt" láttak a fák fölött repülni. Novemberben egy salemi férfi elmondta, hogy két vörös tárgy suhant a mezõ fölött, a kutyája utánuk vetette magát és soha többé nem látták.
Másnap reggel két házaspár autózott a "T.N.T. körzetben", és észrevettek egy alakot, melyet az egyik férfi úgy írt le, hogy valamivel nagyobb volt, mint egy ember, talán 2 méter magas, hatalmas szárnyakkal a hátán. A felesége hozzátette, hogy nagy vörös szemei voltak, mint egy autó reflektora. A férfi, aki a kocsit vezettte felgyorsított - elmondása szerint - több mint száz mérföldes sebességre. Ekkor a lény kiterjesztette szárnyait és az autó után repült. Az egyik nõ a kocsiban észrevette, hogy a szárnya fesztávolsága több mint 3 méter lehet, és úgy tûnt, hogy egyáltalán nem mozgatja õket. Azt állították, hogy egyfajta cincogó hangot adott ki, "mint egy nagy egér".
Mind a négyen elmentek a Mason megyei serif irodájába, és beszámoltak a látottakról. Millard Halstead megbízott elment velük a körzetbe és azt mondta, a rendõrségi adóvevõ torz hangot adott, hasonlót ahhoz, mikor a magnót túl gyorsan tekerik. De semmit nem talált, így visszatért az irodába és megírta jelentését. Reggel több hasonló bejelentés érkezett, mind ugyanarról a "madárról" szólt, melyet a környéken repülni láttak. Másnap George Johnson serif sajtótájékoztatót tartott, és az összes szemtanúval interjút készítettek a riporterek. 1966. november 16-án Mary Hyre, a Point Pleasant Register szerkesztõje és mások eljuttatták a történetet az Associated Press hírügynökséghez. Egy ottani segédszerkesztõ nevezte a lényt Mothman-nek.
A sajtó híradása nyomán érdeklõdõk ezrei özönlötték el éjszakánként a rezervátum területét. A tévés stábok felállították kameráikat a régi generátor berendezéseknél, abban a reményben, hogy elkaphatják az ijesztõ lény alakját. A legtöbben egyszerûen csak valami furcsát akartak látni; mások kapcsolatba akartak lépni vele; megint mások vadászni akartak rá. Egyesek meg voltak gyõzõdve róla, hogy idegen lény egy másik világból, míg mások szerint angyal, aki üzenetet hozott az embereknek. Olyanok is akadtak, akik megmagyarázták, hogy semmi egyéb nem lehet, csak a természet furcsasága, egy különös madár, melyet a környékre telepített felszerelések arra kényszerítettek, hogy vegyi anyagokon éljen és a különös táplálék okozhatott valamilyen mutációt. Más szóval a Mothman saját ökológiai túlkapásainkat testesíti meg.
Az elkövetkezõ hónapok során egyre több látomásról számoltak be a környéken. Egyesek csak látták a teremtményt, mások hallották is, akadtak olyanok, akik érezték a jelenlétét egy mindent elsöprõ félelem formájában. Sokan mondták, hogy levegõben lógó katasztrófákról szóló figyelmeztetõ látomások társultak a jelenéshez. A beszámolók egyetlen dologban egyeztek meg: a "lény" alapvetõ megjelenésében, melynek sajátossága az izzó, hipnotikus szemek.
Az egész hisztéria az 1967. december 15-i események körül érte el csúcspontját, amikor a Silver Bridge katasztrófája történt. A látomások ezután abbamaradtak. Az események közti összefüggésrõl spekulálók azóta is megosztottak. A furcsa lény okozta volna a 46 életet követelõ szerencsétlenséget, vagy épp ellenkezõleg, felbukkanásával pont a közelgõ eseményre figyelmeztetett?
Talán a valós emberi tragédia és a gyász józanította ki Point Pleasant lakosságát; tény, hogy azóta nem keresik a bizarr külsejû látogatót. Fel-feltûntek látomások azóta is, de korántsem olyan sûrûn, mint 1966 novembere és 1967 decembere között. Ismeretesek olyan beszámolók, hogy a lényt többszor is észlelték egy-egy tragikus eseményt megelõzõen, így például a Mexico City-ben 1985-ben lezajlott földrengés vagy az 1986-os csernobili nukleáris baleset elõtt.
A Mothman-sztori töretlenül kitart, sõt egész kis üzletág kerekedett köré. Ma már külön website foglalkozik a témával; pólókat, képregényeket és egyéb emléktárgyakat lehet kapni, sõt egy rockalbum is megjelent ezzel kapcsolatban. A beszámolók pedig tovább gyûlnek, egyedül az elmúlt öt évben több mint 50 jelenést láttak, az egyik legutolsót 2001 szeptemberében.
A Silver Bridge tragédiája
A hivatalosan Ohio River Bridge névre keresztelt, 534 méter hosszú hidat 1928 májusában adták át. Abban az idõben ez volt az legfontosabb észak-dél irányú átjáró, mely az Ohio folyó fölött ívelt át a virginiai Point Pleasant és az ohiói Gallipolis között. Hamar rajta maradt a Silver, azaz ezüst elnevezés, melyet újtípusú alumínium borításáról kapott. Eredetileg sodort acélkábelekbõl készült függõhídnak tervezték, de a tervezõk egy vadonaújnak számító design mellett döntöttek, melyhez láncfüggesztést alkalmaztak, vagyis a hidat az egymáshoz erõsített, hõkezelt I-oszlopok láncolata tartotta. Ma ezt a típust már nem használják, 1928-ban azonban a forma még különlegesnek és forradalminak számított; közel 40 évvel késõbb pedig inkább tragikusnak lehetett nevezni.
1967. december 15-én, nem sokkal délután öt óra elõtt az ohiói oldalon egy jelzõlámpa nem mûködött rendesen, és átengedte a forgalmat a túloldalra, de másik irányban nem. A kocsik egymást érték, a híd rázkódott és kilengett, de ezekhez a mozgásokhoz a helybeliek már hozzászoktak, eltekintve a két sávon zajló forgalomtól. Több mint hatvan ember torlódott össze a kocsikban a jéghideg víz fölött. Az idõzítés rosszabb nem is lehetett volna; a hétvégi forgalmat csak növelték az ipari telepekre ingázók, a délrõl árut szállító teherautók és a sóderszállító rakodóautók. Akik túlélték a következõ néhány percet, úgy emlékeztek vissza, hogy a híd elkezdett furcsa hangokat kiadni, mintha egy ajtó nyikorogna nagyon hangosan és a rázkódás egyre hevesebbé vált. Azt tudták, hogy a híd mindig rázkódik - de nem ennyire. Majd váratlanul a függesztõ láncban az egyik acél összekötõ eldõlt, és beindult a láncreakció. Negyven év forgalom, az idõjárás viszontagságai és az elhagyagoltság megtette hatását. A szemtanúk elmondták, hogy a híd erõsen az egyik oldalára dõlt, aztán a másikra, végül a szuper acélszerkezet elkezdett magától lassan összeomlani. Elõször az ohiói parton a 27 méter magas Ohio-torony dõlt a vízbe, és több tonna acél és vasbeton zuhant az autók tetejére. Alig 45 perc múlva a szerkezet, mely már a táj részét képezte, teljesen elsüllyedt a vízben.
A parton ma 46 tégla - mindegyikbe belevésve egy-egy áldozat neve - állít emléket a szerencsétlenség áldozatainak. Abban az idõben az emberek úgy gondolták, hogy a híd összeomlását rongálódás okozta, melyet a tartópilléreknek ütközõ sok uszály okozott Ám a négy évig tartó vizsgálat kiderítette, hogy az összeomlást a fém anyagfáradtsága okozta.
Point Pleasantnek alig van olyan lakosa, akit nem érintett a Silver Bridge katasztrófája, mely örökre megváltoztatta városuk életét. 1968. február 8-án Lyndon Johnson elnök másik hidat ígért, melyet a településtõl délre, megfeszített tempóban húztak fel. A Silver Memorial Bridge nevû új hidat 1969. december 15-én, pontosan két évvel a tragédia után adták át.
"time is not money"
