információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
Jim Sheridan rendezõ ezúttal egy felettébb személyes történetbe fogott: az Amerikában egy ír emigráns család New Yorkba településének kálváriáját meséli el. Két kislány tágra nyílt szemein keresztül látjuk az eseményeket, azt, hogy az õket ért tragédiák sora miként acélosítja meg az összetartozás érzését a család tagjaiban. Az Amerikában emlékekrõl, titkokról, szeretetrõl, veszteségrõl, összetartásról és újrakezdésrõl szól.
Az amerikai álom alapja, hogy mindent elölrõl lehet és kell kezdeni. Csakhogy ez nagyon nehéz, ahogy ezzel a két ír emigráns, Johnny (Paddy Considine) és Sarah (Samantha Morton) is szembesül, miközben a modernkori Manhattan utcáit róják két álmodozó kislányukat hurcolva maguk után. Sokáig tart, mire felfedezik és megértik ezt a birodalmat, ami legalább annyira komikus és változatos, amennyire furcsa és veszélyes. A család elõtt egy szédítõen új jövõ lehetõsége villan fel, de elõször le kell számolniuk a múlttal, ami mindannyiukat kísérti.
Mivel pénzük nincs, Johnny és Sarah egy lelakott New York-i bérházba költözik, amit többnyire transzvesztiták, drogosok és a világ válogatott nincstelenjei laknak. Átmeneti munka reményében egy bizonytalan kinézetû légkondicionáló gépet vonszolnak Manhattanen át, de mindenért nagyon meg kell harcolniuk. Miközben a szülõk csak a nehézségeket, veszélyeket és furcsaságokat látják az ígéret földjébõl, a két kislány mágikus helyként tekint az országra, ahol minden megtörténhet: Amerikát egy olyan helynek látják, ami megszabadíthatja õket a múlt lelki fájdalmaitól. Halloweenkor Christy (Sarah Bolger) és Ariel (Emma Bolger) összeszedik a bátorságukat, és bekopogtatnak titokzatos szomszédjuk, a "sikoltó ember" ajtaján (Djimon Hounsou), és ettõl hamarosan minden megváltozik. Az egyre reménytelenebb helyzetû család váratlanul Mateóban talál szövetségesre, és rajta keresztül fedez fel egy olyan világot, ahol remény, végzet és csoda uralkodik.
Jim Sheridan rendezõ két lánya, Naomi és Kirsten Sheridan segítségével írta a forgatókönyvet saját élményei felhasználásával.
Amerikába jöttem
Az író-rendezõ Jim Sheridan leghíresebb, Oscar-díjas filmjei, A bal lábam (My Left Foot) és az Apám nevében (In the Name of the Father) a rendezõ szülõföldjén, Írországban játszódnak, noha Sheridan jóval ezen filmek készítése elõtt elhagyta az országot, és Amerikában telepedett le azzal a céllal, hogy színházi rendezõ legyen New Yorkban. A megérkezés és a városról szerzett elsõ benyomások - beköltözni egy lepusztult lakásba a tikkasztó nyári hõségben egy négytagú családdal - Sheridan számára élete legmeghökkentõbb, legkomikusabb és legzavarosabb idõszakát jelentették. Ez nagyon termékeny periódus volt az életében, de túl friss volt még az óhaza és a kezdeti nehézségek emléke, hogy kreatív talajává váljon rendezõi ötleteinek és témáinak. Nem sokkal ezután, 1989-ben, amikor Oscar-díjra jelölték A bal lábam címû filmjét, Sheridan azon kapta magát, hogy életének ez a korszaka kezdi foglalkoztatni.
Minden akkor kezdõdött, amikor Sheridan Los Angelesben az Oscar-átadáson váratlanul összefutott egy régi lakótársával. Egy esti italozás keretében felemlegették a régi barátokat és ismerõsöket, azokat, akik kilábaltak a nehézségekbõl és sikeres karriert futottak be, valamint azokat, akiknek mindez nem sikerült. Közösen idézték fel a házat, a világ minden részébõl érkezõ lakótársaikat és a hozzájuk fûzõdõ furcsa történeteket. Ekkor merült fel az Amerikában ötlete elõször a rendezõben.
Sheridan azonnal nekiállt összegyûjteni egy filmre elegendõ anyagot ezekrõl a különös idõkrõl és helyekrõl. Mivel a családjával együtt maga is keresztülment ezeken a nehézségeken, elsõ kézbõl szerzett tapasztalatai voltak arról, hogy ilyen helyzetekben milyen közel kerül egymáshoz a tragikum és a komikum. Az amerikai életformával való találkozás és egy személyes családi tragédia emlékeinek egybeolvasztásával (bátyja agytumorban halt meg) kezdte struktúrába önteni a történetet. Hogy minél autentikusabb legyen a projekt, a lányait is bevonta az írásba, hogy saját kreatív gondolataikkal fogalmazzák meg a két kislány - egykori önmaguk - szemszögét.
Így született meg az Amerikában címû film forgatókönyve, Sheridan mindezidáig legszemélyesebb hangvételû filmje. Egy film, ami a fájdalom és a szeretet puzzle-darabkáiból építkezik. Egy film, amely New York nagyságát és sokszínûségét ünnepli.
"Ami ebben a filmben látható, abból nagyon sok minden megtörtént velünk - vallja be a rendezõ. - Én tényleg vonszoltam légkondicionálót New York utcáin át, tényleg elvesztettem egy csomó pénzt, amikor egy vidámparki babát próbáltam megnyerni és tényleg volt egy koraszülött gyerekünk - de egy csomó dolgot megváltoztattam és hozzáraktam. Õszintén szólva az igazság néhány esetben túl meredek volt ahhoz, hogy fikcióként is mûködjön, ezért kénytelenek voltunk pár dolgot kihagyni a valóban megtörtént esetek közül - egyszerûen túl kitaláltnak tûntek."
Sheridan éveken keresztül írta a forgatókönyvet, mert a valódi történeteken alapuló sztorikat nagyon nehéz filmes keretek közé rakni, különösen akkor, ha a saját történeteinkrõl van szó. Tudta, hogy kockázatos, amit csinál. "A hagyományos forgatókönyvekben mindent egyfajta intellektuális vagy logikai séma irányít, de a való életet nem. A való élet valami mélyebb logika szerint mûködik, amit nem érzékelünk vagy látunk át azonnal, és nem nagyon illeszkedik az ún. háromfelvonásos struktúrába, ami a forgatókönyvírás szent és sérthetetlen alapja. Ráadásul az is nehezítette a dolgom, hogy saját magamról írtam, és nem akartam olyan véleményeket, hogy magamat írtam meg és elfogult voltam saját magammal szemben, de közben szerettem volna Johnny figuráját szerethetõbbé tenni, mint amilyen a valóságban."
Sheridan azt is hangsúlyozni akarta, hogy a történetbeli család számára nem a város jelenti a valódi veszélyt. "New York-i lakóhelyünket mindig is elég biztonságosnak éreztem a drogosokkal és a transzvesztitákkal együtt, és úgy véltem, az igazi veszélyt az jelentheti számunkra, ha elveszítjuk a tisztánlátásunkat, vagy ha olyan módon próbálunk elmenekülni a nehézségek elõl, hogy homokba dugjuk a fejünket - jelenti ki a rendezõ. - Johnnynak fel kell ismernie, hogy nem tudja megvédeni a családját a veszteségektõl és a bizonytalanságtól, rejtõzködéssel biztosan nem. De szeretheti õket, és a szeretet már maga egyfajta védelem."
Írás közben a film kezdett több lenni, mint egy átlagos memoár és kezdett önálló életre kelni. "Számomra a film egyértelmûen a mágiáról szól - mondja Sheridan. - Arról, hogy a világot meg kell próbálni gyerekszemmel, mágikus minõségeiben szemlélni, így Manhattan akár az álmok szigete is lehet, ami segít egy családnak felgyógyulni mély sebeibõl. Szeretek úgy gondolni erre a filmre, mint a feleségemhez és a gyerekeimhez írt szerelmes versre."
Johnny és Sarah az amerikai emigránsok egy új hullámát képviseli. "Ahogy elõttük nagyon sok ír, õk is kétségbeesetten hagyták el Írországot és jöttek az ígéret földjére. De ez a kétségbeesés nem gazdasági vagy politikai jellegû, hanem érzelmi. Csodára van szükségük, igazi átváltozásra. El kell engedniük a múlt fájdalmát, hogy megtalálják a jövõjüket."
A fájdalom szó szerint üldözi a családot, és ki kell törniük belõle, hogy új életet kezdhessenek. Sheridan saját bátyja elvesztésének fájdalmát dolgozta bele a történetbe. "Frankie betegsége és halála nagyon mély nyomot hagyott bennem. Valahogy a hitemet veszítettem el - a menny mintha lepottyant volna az égbõl. De ez, minden másnál erõsebben, az életben valóban fontos dolgok fele fordított."
A szívszaggató tragikum kontrasztjaként Sheridan rengeteg komikus szituációval fûszerezte a könyvet. "Úgy éreztem, hogy a történet tragikus jellegét humorral kell ellensúlyozni. A humor forrása leggyakrabban a helyzetkomikum. A frissen érkezett emberek egy marslakó szemével nézik a leghétköznapibb szituációkat is."
A forgatókönyv fejlesztése során Sheridan állandó munkatársa, Arthur Lappin producer volt a rendezõ segítségére. "A film nagyon bonyolultan dolgozza föl Jim személyes történetét, mégpedig anélkül, hogy direkten önéletrajzi lenne - jelenti ki Lappin. - Mint mindig, Jim most sem félt valódi alapanyaghoz nyúlni, hogy erõsebb, magával ragadóbb történetet hozzon létre. A filmjeiben mindig hû marad a forrás eredeti szellemiségéhez, miközben nem ragaszkodik foggal-körömmel a részletekhez."
"Ennek a filmnek nagyon felemelõ a története. Olyan utat követ, amin nagyon sok ember ment keresztül: magunk mögött hagyni a fájdalmat egy tökéletesen új élet reményében. Én azt szeretem legjobban a filmben, hogy nagyon sok optimizmus van benne. Erre pedig, azt hiszem, nagy szükségünk van manapság" - mondja Lappin.
Zátonyra futott házasság
A történet középpontjában a figurák állnak - az újonnan érkezett család és titokzatos szomszédjuk, Mateo. Sheridan rögtön tudta, hogy olyan színészekre lesz szüksége, akik hitelesen tudják életre kelteni ezeket nagyon is valóságos alakokat.
Sheridan híres arról, hogy mindig milyen jó érzékkel válogatja össze filmjeihez a színészeket. Johnny szerepére, a fiatal apáéra, aki élõ kísértetként keresi egykori önmagát fia halálán rágódva, a ragyogó brit színészt, Paddy Considine-t kérte fel. Noha a rendezõ eredetileg ír színészt keresett a szerepre, miután látta Considine "A Room for Romeo Brass" címû filmben nyújtott alakítását egy betegesen zárkózott figura szerepében, azonnal mellette döntött. Mivel Considine relatíve ismeretlen az USA-ban, a brit filmgyártás "titkos fegyverének" nevezték, noha nevét nemrég kapta szárnyra a kritika és a filmvilág a Nonstop partiarcok címû filmben játszott szerepe miatt.
"Johnnyé nagyon nehéz szerep - szögezi le a rendezõ. - Õ nem a hagyományos értelemben vett hõs, hiszen elfordult a világtól, önmagába zárkózott és elvesztette érzékenységét, a játékra való képességét, képzelõerejét. Tudja, hogy nem engedheti a családját tönkremenni, hiszen egy jobb élet reményében hozta õket magával ezen a hosszú úton egészen New Yorkig, de még mindig nem tud elszakadni attól, amit maga mögött hagyott. Paddy izgalmasan vitte végig ezt a dilemmát a filmen. Paddy hatalmas energiával, rengeteg érzelem befektetésével és sok humorral csinálta végig ezt az egészet."
Considine azonnal megtalálta a személyes kötõdést a szerephez. "A forgatókönyvet olvasva nagyon jól megértettem Johnnyt - mondja. - Nem veszítettem el gyermeket meg semmi ilyesmi, de a hit elvesztésével valahogy azonosulni tudtam. Ismerem, milyen ez. Furcsa, de ez a film akkor lépett az életembe, amikor színészként kezdtem elveszíteni a hitemet önmagamban. Úgy éreztem, értelmetlen, amit csinálok. Johnny megformálása adta vissza az önmagamba vetett hitet. Éppen errõl szól ez a film is: bármi áron össze kell szedni önmagunk darabkáit, és muszáj újra hinnünk."
Considine nagyon sokat dolgozott, hogy hitelesen hozza Johnny ír hanglejtését, de amiatt sohasem aggódott, hogy a szerepet elviszi valamilyen irányba a tudat, hogy a rendezõ életérõl van szó. "Jim az elejétõl kezdve azt mondta, hogy ne benne keressem a figurát, mert ez nem õ. Megvolt a saját elképzelésem Johnnyról. Azt hiszem, elég jól sikerült kidolgoznunk ezt a karaktert, néha úgy éreztem, hogy szinte nem is kell játszanom. Jimnek megvan az a képessége, hogy annyira lecsupaszítsa a dolgokat, hogy abban már csakis a lényegre lehessen koncentrálni."
Johnny feleségét Samantha Morton játssza. Sheridan el volt bûvölve Morton finom alakításától Woody Allen A világ második legjobb gitárosa címû filmjében. "Samatha érzelmileg hatalmas távlatokat képes átfogni. Õ generációjának egyik legjobb színésze" - mondja a rendezõ.
Mortont mélyen megérintette a forgatókönyv. "Szeretem, hogy egy film olyan témákkal foglalkozik, mint halandóság, hit, túlélés és szeretet, ezek olyan dolgok, amikkel mindenki szembesül élete során - mondja a színésznõ. - De ebben a filmben azt külön szeretem, hogy egyszerre lehet rajta sírni és nevetni. Minden egyes figura nagyon izgalmas, ezért is akartam benne lenni ebben a produkcióban."
Morton anyaként könnyen képes volt azonosulni Sarah-val. "Sarah-nak az a legfontosabb feladata, hogy minden áron összetartsa a családját, és ezt nagyon komolyan veszi - meséli Morton. - De azt is tudtam, hogy noha Sarah látszólag tudja kezelni a dolgokat, a felszín alatt nem sikerült túltennie magát a fia halálán. Neki és Johnnynak újra meg kell találniuk a közös hangot."
Morton azt is fontosnak tartotta, hogy Sheridan könyve a házasságot összetettségében ábrázolja. "Nagyon szeretem, hogy a film realisztikusan ábrázolja a férj-feleség, szülõ-gyerek viszonyt. Sarah és Johnny úgy mennek keresztül ezeken a dolgokon, mint egy pár. Szerelmesek voltak egymásba, aztán úgy érezték, hogy kiszerettek egymásból, és most megpróbálják újra megtalálni elveszített szerelmüket."
Az élet megbabonáz két kislányt
Morton és Considine szerint szerepeik soha nem keltek volna életre a két ifjú színésznõ együttmûködése nélkül, akik nagy hitelességgel és lelkesedéssel alakították lányaikat a vásznon. A két kislány a film központi figurája, hiszen az õ szemükön keresztül látja a közönség mind az amerikai életformát, mind a család érzelmi összeomlását.
Az alkotók nagyon körültekintõen keresték a megfelelõ gyerekeket, számtalan meghallgatást tartottak, hiszen tisztában voltak azzal, hogy milyen nehéz megtalálni azokat a gyerekeket, akik egyszerre tudnak játékosak és érettek, dacosak és szerethetõk lenni. Az egyik meghallgatáson történt, hogy Sheridant rabul ejtette a hatéves Emma Bolger talpraesettsége. "Amikor Emma került sorra, valamiért úgy döntöttem, hogy ki akarom próbálni ugyanazokat a sorokat egy másik kislánnyal, ezért kivettem a kezébõl a forgatókönyvet és odaadtam valaki másnak. Hirtelen éreztem, hogy valaki megrángatja a kabátomat, és Emma méltatlankodó kis arca nézett fel rám, hiszen nyilvánvalóan megszegtük az etikettet, és azt kérdezte: ’Most akkor õ fogja felolvasni az én szerepemet?" Rögtön tudtam, hogy megtaláltam Arielt. Benne is megvolt az a kislány, aki nem hajlandó lemondani semmirõl. Aztán mondta, hogy a húga, Sarah is itt van a kocsiban. Elõször azt gondoltam, hogy Sarah túl kicsi Christy szerepére vagy hogy akkor át kell írnom egy kicsit a szöveget, de tévedtem. Sarah abszolút alkalmas volt Christy szerepére."
"Igazi frissességet, igazi romlatlan ártatlanságot adtak a filmhez - jelenti ki a két kislányról Morton. - Nem tapasztalt színészek, épp ezért maximális õszinteséggel tudtak játszani. Az õ arcukat nézve egy kicsit jobb helynek érzi az ember a világot." Morton számára ez volt a kulcs a filmhez: egy gyerek képessége, hogy egy gazdagabb, csodálatosabb világot tárjon fel. "A gyerekekben megvan az a képesség, amit a legtöbb felnõtt elfelejt: hogy a jót lássák meg az emberekben, hogy a külsõségeken, boldogságon vagy bánaton keresztül meglássák a dolgok igazi lényegét" - magyarázza.
Hogy megtartsa játékuk ösztönösségét és spontaneitását, Sheridan játékos helyzetekké alakította a gyerekek jeleneteit, amennyire csak lehetett. "Szerintem a gyerekekkel a játékra kell helyezni a hangsúlyt - szögezi le a rendezõ. - Könnyednek kell lenni. Ha munkának kezdenek valamit érezni, akkor a töredékét sem képesek nyújtani annak, amit valóban tudnak. De ez a két kislány elképesztõ volt, lenyûgözõ, csodálatosan hiteles. Nem is hívnám alakításnak azt, amit csináltak: több volt ennél."
Sheridan számára kísérteties volt, ahogy a lányok a saját lányai múltját életre keltették. "A lányaim szerint azért élveztem ennyire a két kislánnyal való közös munkát, mert újra játszhattam a ’gyerekeimmel’, ráadásul úgy, hogy azt csinálták, amit mondtam nekik. Ez persze nem volt igaz - nevet Sheridan. - Pont úgy szövetkeztek ellenem és pont úgy nem fogadtak szót, mint az igaziak."
Djimon Hounsou, aki a család új barátját, Mateót játssza, szintén el volt ragadtatva a lányok természetes bájától. "Annyira õszinték és természetesek, hogy mellettük egy felnõtt színész teljesen hasznavehetetlennek tûnik -mondja. - Szerintem ezzel a filmmel igazán sikerült megragadnia a lelküket."
Talán Mateót volt a legnehezebb megtalálni. Mateo egyfelõl mesebeli sámán, titokzatos kuruzsló, másfelõl gyötrõdõ New York-i mûvész - ezt a karaktert nem lehet szimpla rutinnal eljátszani. Djimon Hounsou azért tûnt jó választásnak, mert amellett, hogy remek színészi képességekkel bír, neki is megvolt a maga saját emigráns-története: a férfi Nyugat-Afrikában született, és elõször Párizsba, majd Hollywoodba költözött.
Hounsou Sheridannel közösen dolgozta ki a figura a komplex személyiségét. "Jim sokat segített, hogy megértsem Mateót - mondja Hounsou. - Számomra Mateo egy érdekes ember, akit a saját családja elutasít, de az utolsó pillanatban a két kislányban és a szüleikben megtalálja a családját." Habár Hounsou olyan nagy hollywoodi eposzokban dolgozott korábban, mint az Amistad vagy a Gladiátor, a színészgárda érzelmi túlfûtöttsége nagyon lenyûgözte. "Paddy és Samatha még a legkisebb jelenetbe is elképesztõ mélységeket tudott vinni. Csodálatos volt velük dolgozni."
Az Amerikában színészeivel dolgozva Sheridan a hitelességet tartotta leginkább szem elõtt, már-már dokumentarista stílusú, nyers alakításokat akart látni. "Mindig a hitelességet keresem, de nehéz megmondani, hogyan lehet elkapni. Ez nem olyan dolog, amit a szó hagyományos értelmében meg lehet rendezni. Azt az érzést kell kelteni a színészekben, hogy a saját életükrõl van szó, és engedniük kell, hogy megtörténjen velük."
Arthur Lappin producer szerint Sheridan munkamódszere nagyon is szokatlan a filmrendezõk között. "Jim stílusa organikus. Nem az a fajta rendezõ, aki mindent pontosan elõre kidolgoz. Inkább a jelenetek õszinteségét és igazságát keresi a forgatás alatt, és mivel õ maga az író is, alkalomadtán merészen elkanyarodik a forgatókönyvtõl. Ezért az én dolgom az, hogy felépítsek köré egy olyan egy struktúrát, ami maximális rugalmasságot és szabadságot biztosít neki, hogy megtörténhessen a csoda" - vallja be Lappin.
New York
A film jelentõs része Johnny és Sarah New York-i lakásán játszódik, egy hatalmas, graffitikkel borított épületben, amit végtelen lépcsõsorok és gótikus sötétség ural. A környezet ellenére a család mégis létrehozza a maga otthonát és a nagyváros káoszának közepén megtalálja a maga közösségét.
Ironikus módon Sheridan és a látványért felelõs csapat ezt a nagyon jellegzetes New York-i helyszínt Írország szívében teremtette meg. Logisztikai okokból 10 hetet forgatott a stáb Dublinban, többnyire belsõket, de néhány külsõt is, köztük azt a jelenetet, amikor Johnny elveszti a család megtakarított pénzét, hogy megszerezzen egy babát.
Mark Geraghty látványtervezõ talált egy hatalmas öreg házat, amit Sheridan csak "az ír Taj Mahalnak" hívott, és hosszú folyosóit meg hatalmas szobáit tipikus New York-i bérlakássá alakította - még New York mocskát és kinetikus energiáját is sikerült valahogy belevarázsolnia.
Geraghty díszlete részben Sheridan otthoni emlékein alapul. "Szerintem minden hely lelkiállapot kérdése - Dublin lehet New York is akár, mert mindez a fejünkben van, és Mark díszlete sikerrel keltette életre a fejemben ezt a helyet" - mondja a rendezõ.
A dublini forgatás után a produkció átköltözött Manhattanbe, hogy az alkotók az East Side és a spanyol Harlem negyedeiben ragadják meg az alsóbb társadalmi osztályok által lakott környék jellegzetes atmoszféráját. Különösen fontos volt Sheridan számára, hogy a film New Yorkot különbözõ kultúrák és attitûdök kaleidoszkópjaként mutassa be.
"Nem híres épületeket és városrészeket akartunk látni - jegyzi meg Lappin. - Sokkal fontosabb volt, ami az utcákon történik, az átlagemberek életében: mi ezt a káoszt és mocskot kerestük."
Declan Quinn operatõr és Sheridan megegyeztek, hogy nagyon bensõséges képekkel szeretnék Johnny és családja érzelmi örvényét ábrázolni, ugyanakkor a film mágiáját álomszerû képekkel és meleg színekkel igyekeznek majd megragadni. "Declannek kiváló érzéke van a színekhez - szögezi le Sheridan. - Hozzáadott a filmhez egyfajta spanyol mágikus realista minõséget, amirõl késõbb kiderült, hogy hajszálpontosan eltalálta vele a történethez illõ vizuális tónust."
A New York-i forgatással Sheridan teljes kört írt le, amióta üres zsebû emigránsként megérkezett Amerikába. "Ezt a filmet sehol máshol nem tudtam volna elképzelni, mint Manhattanben... Ez a film reményeim és szándékaim szerint egy szerethetõ történet New Yorkról."
"time is not money"
