információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
“Monsieur Haneda
monsieur Omochi fõnöke,
monsieur Omochi
monsieur Saito fõnöke,
monsieur Saito
mademoiselle Mori fõnöke,
mademoiselle Mori a fõnököm
És én,
Én senkinek sem vagyok a fõnöke.
Más szóval
Nekem mademoiselle Mori parancsol,
mademoiselle Morinak monsieur Saito,
és így tovább. Annyit még hozzá kell tennem, hogy
fentrõl lefelé bárki bárkinek parancsolhat,
ami azt jelenti, hogy a Yumimoto cégnél
Nekem mindenki csak parancsolhat."
A film Amélie Northomb, belga írónõ életrajzi ihletésû sikerkönyvébõl készült törékeny tragikomédia.
A fiatal hõsnõ, aki gyermekkorát Japánban töltötte, visszatér Tokióba, hogy felnõttként átélje a rejtélyt, melyet számára a kiotói titokzatos Zen kert testesít meg. Egyéves szerzõdést ír alá a hatalmas Yumimoto társasággal, ahol mint tolmács áll munkába, egy, a céghez tartozó felhõkarcoló negyvennegyedik emeletén található irodában.
Amélie szinte azonnal rájön, hogy egy nõ - ráadásul, ha külföldi -, az irodai ranglétra aljáról indulva akár még lejjebb is zuhanhat. Hõsünk ingerlékeny fõnöke Saito, és jobb keze - a gyönyörû Fubuki - a mindennapi unalmas gürcölést, megalázó pokollá változtatják, amelyben Amélie-t folyamatosan fenyítik hanyagságáért, hibáiért, lassúságáért és lojalitásának hiányáért. A könnyek, a nevetés és az idõ múlása segít megértetni vele, hogy a mindennapok szuper-modern realitása ellenére, Japánban semmi sem változott az elmúlt évszázadokban. Az alázatos odaadás, a tradícióba és a szigorú hierarchiába vetett hit, olyannyira él az irodai környezetben, mint annak idején a szamuráj idõkben.
Lehetséges túlélni ezt úgy, hogy még tanul is belõle valamit?
Az írónõ: AMÉLIE NOTHOMB
"Gyerekfejjel azt gondoltam, Isten leszek, aztán meg azt, hogy kis Jézus, na jó, adtam meg magam, ha más nem, leszek hát mártír... Mire felnõttem, benõtt a fejem lágya, és inkább mentem fordítani egy japán céghez. Mire odaértem, már csak könyvelõnek kellettem, úgyhogy nem csak az önbecsülésem hagyott alább, de a közérzetem is végleg elhagyott..."
A belga írónõ 1967. augusztus 13-án született Japánban. Édesapja számos országban volt belga nagykövet, így például Kínában és az Egyesült Államokban is. 1999-ben Belgiumban a Stupeur et tremblements (Félelem és reszketés) elnyerte a legjobb regénynek járó díjat.
A regényben Amélie Nothomb beszámolóját olvashatjuk egy ázsiai multiról, illetve arról, hogyan lesz valakibõl akaratán kívül is ipari gésa. Erkölcsi fertõ, megaláztatottság és állandó teljesítési kényszer: Amélie ezekkel a címszavakkal próbálja felfedni az európai kultúra számára eleddig idegen japán testületi szellemet. A következõ beszélgetés arról szól, hogyan készült a regénybõl filmváltozat.
A Stupeur et tremblements óriási siker volt a könyvesboltokban. Hogyan született a filmötlet?
A rendezõ, Alain Corneau kapcsolatba lépett a kiadóval, az ügynököm, Albin Michel pedig elmesélte a történteket. Azonnal igent mondtam, hiszen nagy csodálója vagyok az eddig elkészült Corneau filmeknek, különösen a Minden reggelnek és a Nocturne indien-nek. A szerzõdést februárban írtuk alá, és a forgatás június közepére már be is fejezõdött. Máskor persze nem megy minden ennyire könnyen. A Catilinaires címû regényem forgatása 1996 óta várat magára, de majd csak a Tokiói tortúra után lesz leforgatva.
Aktívan is részt vett a forgatáson?
Dehogy, el se mentem. Szerintem kétféle szerzõ van: az egyik mindenben részt vesz, a másik mindenbõl kimarad. Az én képességeim a mozizás terén erõsen korlátozottak, és különben is megbíztam a stáb munkájában, úgyhogy inkább nem mentem el. Rossz lett volna ott lenni, és mindenbe beleszólni, vagy csak némán körbeszaglászni színészt, rendezõt egyaránt.
Azért csak kíváncsi volt?
Igen, türelmetlenül vártam, hogy elkészüljön a film, de a premierig ennek semmi jelét nem mutattam. Egyedül a forgatókönyvet olvastam. Persze a forgatókönyvírásról mit sem tudok, mindenesetre kiderült, hogy Corneau pontos és szöveghû. Kell ennél több?
A címszerepet Sylvie Testud kapta. Hogyan tetszett a választás?
Remek ötlet volt. Alig pár éve láttam a Les Blessures Assassines címû filmben, és annyira tetszett, hogy írtam neki. Persze fogalmam sem volt, hogy nemsokára õ fogja eljátszani Amélie-t a filmben.
Mit hallott a forgatásról?
Csak jót. Sylvie Testud hatalmasat alakít, noha borzasztó nehéz a feladata. Tudni kell ugyanis, hogy a film japánul készült, úgyhogy meg kellett hozzá tanulni a nyelvet.
Szeretne forgatókönyvet írni?
Nem. De ezt már mondtam. Amíg van filmes, aki megcsinálja a könyveimet, sokkal jobban járok, ha profira bízom a forgatókönyvet.
Íróként nem érzi-e úgy, hogy a mozgókép hazudik?
De igen, elõfordul. Ilyen volt az elsõ regényem az Hygiène de l’Assassin filmváltozata. A moziban megbukott, de a könyv akkor is megmaradt. Más esetben ez fordítva igaz, például a Nap szépe nagyobb siker filmen, mint könyvben Kesselnél.
A rendezõ: ALAIN CORNEAU
Hogyhogy ezt a témát választotta?
Mindig a szívemre hallgatok, és sokszor magam is meglepõdök azon, hogy mit súg. Van, amikor forgatókönyvbõl dolgozom, van, amikor regénybõl. Ez utóbbi elsõ olvasásra sosem forgatókönyvként jelenik meg elõttem, és idõ kell ahhoz, hogy filmötlet szülessék belõle. A Stupeur et trembelment is csupán egy kellemes olvasmánynak indult, megtetszett a könyv, alig tudtam letenni.
Mi az, ami igazán megfogta?
Az tetszett Amélie Nothomb regényében, hogy Japánban játszódik, hogy szépen lett megírva és hogy mulatságos élethelyzetekbõl táplálkozik. Számomra Japán mindig is szélsõségesebb ország volt, mint mondjuk Kína vagy India. A másság élménye is Japánban a legerõsebb. Azt hiszem, meg kell érnünk ahhoz, hogy merjünk Japánról beszélni. Egyébként a Nocturne Indien mintájára ebben a filmben is csak azt tudom bemutatni, hogy milyen európainak lenni Japánban, a japánok egymáshoz fûzõdõ viszonya nem az én asztalom. A témát nem volt nehéz vászonra vinni, remek stábot kaptam, és a pénz sem hiányzott. Mindennek köszönhetõen bármit megtehettem, még azt is, hogy japánul forgatok.
A Nocturne Indien is egzotikus tájakról, önkeresésrõl szólt...
Igen, tudom. Ezek a témák az én filmjeimben gyakran visszatérnek, valaki mindig valahogy megtalálja magát. Nézõként az érdekel, milyen a másik bõrébe bújni, és úgy látni a sorsát. Az utazás ugyanez: új távlatok nyílnak, emberek összeismerkednek. A legfontosabb mégis, hogy ezt elfeledd, hogy el tudj veszni mások tekintetében, és úgy találd meg önmagad. Ebbõl a szempontból nézve, talál Japán az egyik legnehezebb ország, hiszen nincs benne egyéni sors kollektív öntudat nélkül. A japánok nem beszélnek magukról, társasági énjük egy európai számára épp ezért érthetetlen. Amélie a filmben olyan körökben mozog, amelyeket, noha ismerni vélt, mégsem ért meg teljesen. Hiába bûvöli el az egzotikum, végül kiüresedik, és nem marad számára más igazság, csak amit önmagában hordoz. Bár errõl még nem beszéltünk, de úgy hiszem, Amélie Nothomb esetében is valami hasonló történt. Ha sikerült volna beilleszkednie, sose lett volna író, sose találta volna meg önmagát.
A film nemcsak szöveghû, de igyekszik az írónõ stílusát, humorát is vászonra vinni. Hogyan képes minderre a mozgókép?
Ahogyan az összes többi regénynél, Tabucchinál, Quignard-nál vagy Jim Thompsonnál is, Nothomb-nál is az volt számomra a legfontosabb, hogy bele tudjam magamat élni az író szerepébe. Ahogy mondatok születnek a semmibõl, úgy lesz nálam mondatokból kép. Nem használok külön nyelvtant, sem pedig filmnyelvet. A könyv vagy a téma az elsõ és utolsó. Amélie Nothomb olyan nyelven ír, amely csak az övé. Nem mintha tele lenne trükkel, csak egyszerûen láttatni képes. A humora is ilyen: ott van mindenütt, noha az egyes jelenetben semmi helye... Valahogy így elmélkedem, miközben könyvbõl filmet forgatok.
Könyv és film egyaránt olyan képet fest a japán üzleti kultúráról, amelyben a fõnök mindenkit megaláz, ahol az alkalmazott rabszolgasorba taszítja felebarátját. Ez szadizmus, ugye?
Igen, de csak európai fejjel. A japán szokásjogok és hagyományok ismeretében érdemes óvatosabban fogalmazni. Mondjuk, ez ott egyfajta színház, vagy inkább a társasági élet színtere, tele tiltással, tartással. A nyílt erõszak és kegyetlenség mellett legalább nincs annyi elfojtott konfliktus. A japánok sosem mondhatnak nemet. Amikor a nagyfõnök elüvölti magát, mindenki leszegi a fejét. Olyan ez, mint egy nagy család: csendben megvárják a gyerekek, amíg elül a vihar. Egy európai sosem nyelné le csak úgy, amit a fejéhez vágnak. Egy japán fejet hajt, de nem azért, mert szerény. Vagy igen? Amélie például boldog, amikor Monsieur Haneda szitkai elõtt végre fejet hajthat, és némán sírhat, pont úgy, mint egy igazi japán.
Amélie mintha próbatételként élné meg pokolbéli viszontagságait.
Az az érzése, hogy rangon alul kezelik, de furcsamód büszke is rá. Õ akart Japánoknak dolgozni, hát tessék! De ettõl még európai marad. Hiába akar japán lenni, hiába keresi a gyermekkorát, nem kaphatja már vissza az ártatlanságát. Szerintem hiba is ezt keresni. Az ember ugyanaz marad, aki volt, jóllehet, egyre mélyebben megismeri önmagát. Amélie-nek Fubuki segít ebben a legtöbbet, azzal, ahogy kihúzza a lába alól a talajt, és sorsára hagyja.
Amélie elõször csoportbeosztást készít. Lapozza másoknak a naptárt. Aztán végül pedig vécépucoló lesz.
Igen, tolmácsnak indul, de nincs rá szükség. Szerintem a fõnökei se tudják nagyon, mihez kezdjenek vele. Az ilyen nagy cégeknél bárkit és bármivel próbára tesznek. Olyanokat olvastam például, hogy valaki Japánban hónapokig csak fénymásolatokat készített. Naphosszat ott állt a gép elõtt és nem szabadott panaszkodnia. Ugyanakkor, ha tényleg váltani akart, túl jó pofát sem vághatott. Amélie nem ilyen, nem ismeri a szabályokat, felrúg mindent. Hibát hibára halmoz, ami még számára is érthetetlen. Elsõsorban kívülálló, még akkor is és fõleg akkor, ha magasabb rangra vágyik.
Fubuki Mori, Amélie õrangyala olyan világban él, amelyben õ maga nem emberi tényezõ.
Az igazi áldozat a filmben, akárcsak a könyvben a japán alkalmazott. Amélie turista csupán. Akkor jön-megy, amikor akar, Fubuki, Saito, Omochi és a többiek viszont nem. Fubukinak a legrosszabb, amiért felborul köztük a beosztott-felettes viszony. A két nõ egymás tükrében mintegy helyet cserél, amirõl egyébként Amélie Nothomb is állandóan beszél.
Lacan szerint, aki gyõz és élvez, olyan, mint egy idióta, nem tud csak élvezni. Viszont akitõl ezt elveszik, annak emberi méltósága megmarad.
Jé, ez mottónak se rossz. Pedig nem is a japánokról beszél. Amikor Amélie búcsút vesz Fubukitól, az pont ilyen. Amélie szabad. Kipróbálta magát, és tetszett neki, ahogy megalázzák, õ gyõzött. Fubuki másképpen libidinális. Látszólag õ nyer, de közben - ahogyan a könyv mondja - mintha betont csorgatnának agyába a búcsúmondatok. Ez persze nem csak szociális értelemben paradoxon, az egyén önmagával is konfliktusban áll. Montaigne szavaival élve, én köztem és a másik közt legalább akkora ûr tátong, mint én köztem és én köztem.
Az egyik jelenetben, ami olyan, mint egy álom, a két nõ pisztollyal fenyegeti egymást...
Azt szoktam ilyenkor mondani, hogy az olyan film, amiben nincsenek pisztolyok, nem is film igazán. A jelen esetben egyszerûen a könyvbõl idézek. Egyébként a fegyver számomra mindig is erõviszonyokat jelentett a vásznon. Persze az életben ez másképp van, senki sem szeret csak úgy lövöldözni!
Fubuki arcának szépsége tökéletesen elbûvöli Amélie-t.
Fubuki tipikus japán szépség, tele visszafojtott bájjal. Kapcsolata Amélie-vel egyszerre elbûvölõ és érthetetlen. Megalázás és megaláztatottság kölcsönös visszhangra talál mindkettõjükben. Az utolsó szó joga mégis Fubukié. Midõn Amélie távozóra fogja, levelet kap tõle. Olvasás közben darabjaira hullik a kép, és szóról szóra megelevenedik mindaz, amit Amélie azelõtt Fubuki arca mögé gondolt.
A két nõ itt olyan, mint hóhér és áldozat. Amélie érzékibb, Fubuki tudatosabb.
Amélie Nothomb is errõl beszél. Nem egy könyvében jelen van az a furcsa érzés, amely a nõket egymás közt jellemzi. Vonzás és taszítás kettõsége Oshima filmjében, a Furyóban talán még erõteljesebb. Amélie Nothomb is gyakran beszélt nekem Oshimáról. Ott azonban férfiakról van szó, és a fegyverek, a háború, a hadügyi ranglétra miatt nyíltan homoszexuális többletet kapnak a katonák. Mindenesetre a Furyo-betétet a Tokiói tortúrában levetíteni olyan volt, mintha kifújnád végre a levegõt...
Oshima szerint a Furyóban a nemi kérdés ott van mindvégig a levegõben, csak nem tud kiteljesedni. A japánok képtelenek maguktól a tettek mezejére lépni.
Számomra talán az volt a japán színészekkel a legmeglepõbb, hogy mennyire képesek elérzékenyülni. Általában óriási gondot jelent megríkatni egy színészt. Itt épp fordítva történt, folyton csak azt hajtogattam, kérem, hagyják abba a sírást.
Van egy jelenet, amelyben Amélie vigasztalja Fubukit. Az együttérzésbõl azonban csak újabb megalázás kerekedik.
Japánban nem sírnak egymás elõtt, és nevetni is csak részegen nevetnek. Aki elrejti az érzelmeit, szerintem nagyon érzéki is tud lenni, de egy japánnál ezt nehéz egyszerre megélni és megtapasztalni. Érdemes azonban Ozu, Naruse vagy Mizoguchi filmjeit megnézni, általuk talán többet is megtudhatunk.
Nagy a különbség a keleti- és a nyugati kultúra között, de a bürokráciát, az elnyomást, a nõkkel szembeni kirekesztést vagy az erkölcsök romlását mindenütt ismerik...
Így igaz. Felénk az ilyesmi még inkább elharapózott. Ezért olyan jó a könyv is, ezért érintett meg oly sok olvasót, és én is ezért készítettem belõle filmet. Japán egy európai író szemével olyan, mint az itteni világ fordított tükre. Egy nyugati kultúrában ugyanilyenek a munkaviszonyok. Talán szabadabban lehet hadakozni, de a végeredményen ez mit sem változtat. Az ember akár bíróságra is mehet, de ha a hatalom úgy akarja, neki befellegzett. A rendszer sokkal képmutatóbb annál, mintsem hogy a valódi okokat elénk tárja. Egyszerûen félreállít és kész.
A filmben a rendszer azért valamivel komikusabb ennél, sõt, majdnem olyan, mint Tatinál!
A humor nagyon fontos. De nem ez motivált. A humor és báj a színészek játékának köszönhetõ. A forgatás során valós helyzetekben valódi reakciókat igyekeztek produkálni... sokszor folyt a könnyem a nevetéstõl.
A filmben egy kiotói zen buddhista kert, a Ryoan-ji a nyitó- és zárókép. Ez a kert lenne a japán csoda szimbóluma?
A kert csak az én ötletem volt. Amélie Nothomb könyvében központi szerepet kap a gyermekkor. Szükségem volt a filmben is egy ilyen képre, ami egyszerre megcsinált és elvont, de pont ettõl olyan erõs. Arra nem is gondoltam, hogy naturalista módon ábrázolom majd a kislányt, családi körben, japán pincsivel az ölében. Viszont ott volt ez a kert a maga kis bájával, és hogy mondjam, rögtön elbûvölt... Olyan volt, mint az origó, az elsõ pont, az eredet. A Ryoan-ji az egyik legrégibb zen-buddhista kert Kiotóban, és ettõl olyan egy kicsit, mint a föld középpontja. Nyugat-európai fejjel az ilyesmi érthetetlen. A 16. században nyitották, ami azt bizonyítja, hogy a japánoknál már korábban megjelent az elvont gondolkodás, mint nálunk. A rendezési elvet tekintve azóta is rengeteg értelmezés él...
Amélie gésának kifestve legalább annyira szimbolikus, mint az ország, amelyben született.
...Fõleg a nyitó- és záróképen, ahol arcával Fubuki arcába olvad. Ez egy és ugyanaz az arc, a maga ellentmondásaival, ikerjátékaival. Minél ellentmondásosabb érzéseket táplál magában valaki, és ezt minél inkább elfogadja, bármilyen fájdalmas legyen is az, annál inkább képes a sorsát valósnak megélni. Viszont ha holmi mondvacsinált tisztaság kedvéért illúziókba kergeti magát, egyszer csak tévútra lép, kínos és fájdalmas lesz számára a felismerés.
Sylvie Testud óriásit alakít!
Én kezdettõl fogva rá gondoltam, noha csak a filmvászonról ismertem. Amikor elárultam Amélie Nothomb-nak, hogy Sylvie lenne a címszereplõ, elõször csak hallgatott. Aztán azt mondta, nahát, Alain, tudja, a szívembõl beszél. Sylvie Testud olyan nekem, mintha másik énem volna. Csak késõbb tudtam meg, hogy leveleznek. Sylvie persze ismerte a könyvet, és amikor megtudta, hogy japánul forgatunk, még örült is az extra kihívásnak. Három hónapig megállás nélkül dolgozott, a forgatáson pedig mindenkit bámulatba ejtett. Nemcsak hogy beváltotta a hozzá fûzött reményeket, de puszta játékával máris igazolni látszott az egész filmtervet. Köszönjük neked Sylvie !
Kaori Tsujinak viszont ez az elsõ filmje.
A könyv szerint Fubukinak jóval magasabbnak kell lennie az átlagnál. A japán színésznõk ritkán nõnek 164 centinél magasabbra. Egyébként esélyük sem lenne a színpadon. Mindenki azt hinné, szörnyszülöttek. Elmentünk hát Londonba és Párizsba felkeresni az itteni modellügynökségeket. Kaori Párizsban él, részben talán pont azért, mert ilyen magas, de fõleg azért, mert kilógott az ottani oktatási rendszerbõl. Az igazság az, hogy nem akart Fubuki lenni az életben. Már az elsõ próbákon kiderült, hogy természetes, ahogy játszik, röviden, hogy megvan benne és kész. Fubukit rendkívül nehéz megjeleníteni, de Kaori belevágott és sikerült is neki.
Hogyan választotta ki a többi japánt?
Tokióban minden úgy ment, mint a karikacsapás. Csak tapasztalt színészek jöttek a meghallgatásra, és az összes nagy név ott volt. A kiválasztás megtörtént, csupán egyetlen dilemma maradt, nevezetesen, hogy ki legyen a nagyfõnök, monsieur Haneda. A válogatáson a többiek azt mondták: "ugyan, sose lesz meg, hisz magát az atya úristent keresi!" Ami a nyelvet illeti, nos, a forgatáson a következõ banális megoldást választottam: mivel a szavak erejét és hangsúlyát a japánban apró fejbiccentés jelzi, a színészek esetében ezt mozgásnak, illetve zenének fogtam fel. Egyébként Sylvie is mozgással együtt tanulta a nyelvet. Angolul vagy franciául ugyanezt képtelenség lett volna bárkibõl is kihozni.
A filmzene Önnél mindig is meghatározó élmény volt. A Tokiói tortúrában a Goldberg variációkra esett a választás.
Igen, már a forgatás elején is Bachra gondoltam, illetve egy állandóan bõvülõ-változó központi témára, egy-egy áriával a film végén és elején. Bach nagyjából ugyanazon az érzelmi szálon megy végig, mint a filmbéli szereplõk: gyengédség, humor, erõszak, törékenység, bátortalan szárnypróbálgatás, ilyesmi. Az eredeti ritmus megmaradt, ez illett a legjobban a könyv stílusához. Pierre Hantaï játékában és a gordonkában azonban van valami különös... mintha japán hangszer szólna, ugye olyan? Az irodajelenetekhez mindez tökéletesen illett, Amélie repülõútjairól nem is beszélve. Állítólag Bach az egyetlen élõ bizonyíték arra, hogy van Isten. Szerintem ez a mondás több mint megfontolandó.
Amélie: Sylvie Testud
Ismerte Amélie Nothomb regényeit már a Tokiói tortúra elõtt is?
Tudja, olyan jó belemenekülni egy-egy könyvbe, amikor esténként befejezzük a forgatást. Az egy egészen más világ. Igyekszem a szerepektõl függetleníteni magam, és a legtöbbször megy is. Persze van, hogy nehezebben sikerül, például két éve, amikor Christine Papint kellett eljátszanom, aki egyébként egy gonosz és agresszív valaki, nos, nehéz volt, de jól esett olykor kiszállni belõle. Az egyik este kezembe került a Stupeur et trembelments. Fogtam és kiolvastam. Aztán annyira megtetszett a könyv, hogy lementem a könyvesboltba és megvettem a többi Nothomb regényt is.
Sõt, még idézett is belõlük!
Igen, egy sajtótájékoztatón. Úgy éreztem könnyebb az írónõ szavaival érvelni, nála minden olyan világosnak tûnik, és mintha a szívembõl beszélne. Amikor Alain elõállt azzal az ötlettel, hogy én legyek Amélie, azt se tudtam, hová legyek örömömben. A kedvenc könyvem, a kedvenc rendezõm... Olyan érzés volt, mintha még az írót is személyesen ismerném.
Hogyan sikerült ilyen jól megtanulnia japánul, ha mindössze csak két hónapja volt?
Egy biztos, vért kellett izzadni. De japánul sajnos nem beszélek, csak a szövegemet magoltam be. Volt egy japán trénerem, akivel két hónapon keresztül gyakoroltam. Reggeltõl estig másból sem állt a nap, csak japán órákból. Aztán egy szép napon úgy éreztem, elég volt, kezdõdhetett a forgatás.
Hogyan látja Amélie-t a tolmácsot?
Amélie megpróbál helyt állni, és ez visszaüt rá. Más vágya sincs, mint közeledni, csupa birtokvágy minden gesztusa. Ha egy ajtót becsapnak az orra elõtt, megpróbál bejutni az ablakon.
De mindez elég-e ahhoz, hogy a szerepet átélje?
Én nem szoktam a szerepeimet felépíteni magamban. Fogalmam sincs milyenek, amíg viszont nem látom õket a bemutatón. Én elõször betanulom a szöveget, aztán a rendezõre bízom a többit. A legfontosabb, hogy elhiggyem azt általa megálmodott élethelyzeteket. Amit õ kigondol, azt én megteszem. Akkor a legnehezebb, amikor megtörtént eseményeket írnak át filmre. Ilyen volt a Tokiói tortúra is, húsvér szereplõket kellett eljátszani. Nem lehettem egyszerre önmagam és egyszerre Amélie Nothomb!
Akkor ez csapda?
Azt hiszem, igen. Meg sem mertem kérdezni, mit gondol errõl az igazi Amélie. Ha válaszolt volna, az az õ története lett volna, és az õ történetét eljátszani nagyobb kihívás, mint amit egy színészi alakítás elbír. Senki sem lehet jobb az eredetinél. A színész mások életébe igyekszik beleélni magát. Azok, akik valójában átéltek valamit, nem tesznek különbséget élmény és valóság közt. Élnek és kész. Amélie Nothomb számára Japán egy távoli élmény csupán. Nálam viszont nem lehetett távolság, naiv õszinteséggel álltam mindenhez és mindenkihez. Most hogy a film elkészült, szívesen megosztanám Nothomb-mal is az aggályaimat.
Amélie-t tökéletesen elbûvöli a felettese, Mademoiselle Fubuki Mori. Hogyan magyarázza kapcsolatukat?
Egy emberben nem csak az egzotikum, a másság is lehet vonzó. Ha messzirõl jön, a szépség egészen különös hatással bír. Engem leginkább az indiai nõk szépsége üdít. Amélie Fubuki iránti vonzalmával igazolni látszik, hogy Japán többet jelent neki pusztán egy idegen országnál. Fubukin keresztül Amélie Japánba szerelmes. Fubukiért különben sem nehéz rajongani. Az ember könnyen fantáziál. Pláne, ha külföldön van, akkor valahogy azt hiszi, mindenki kapható. Amélie mindenképpen részese akar lenni ennek az országnak. Valahol arra vágyik, hogy testestül-lelkestül japán legyen. Ehhez pedig a szakmai karrier a kulcs. Fubuki, aki a közvetlen felettese, hát, mit mondjak, nem csak hogy japán, japánul beszél, de lélegzetelállítóan szép is.
Amélie Nothomb a következõket írja: “Ez egy szenvedélyes szerelem története. De lehet-e úgy szeretni egy nõt, ahogyan az ember csak egy országot szerethet? Vagy a kettõ egy és ugyanaz: Fubuki egyelõ Japán?..."
Fubuki egyszerre az a Japán, amelyik Amélie álmaiban él, és egyszerre az is, amelyre megannyi szigorú társadalmi szabály lesz érvényes. Fubuki azzal, hogy szerepet oszt Amélie-ra, igazolni látszik a céget és az országot is. Amélie pedig érzi, hogy így van, ezért hagyja magát megalázni.
Az elején azért mintha tetszene Amélie-nek ez a macska-egér játék.
Igen, de csak az elején. Hogy is mondja: "Amíg kicsi voltam, azt gondoltam, ha megnövök Isten leszek. Aztán rájöttem, hogy jó lesz nekem a Jézuska is. Késõbb felnõttem, és kiderült, hogy mártír vagyok. Karriernek ez is karrier, nem mondom, de hogy az istentõl pont a vécékübliig vezessen, azért az mégis csak sok!" Az emberek azt hiszik, okosabbak, mint a többi. Szeretik másokra kényszeríteni az akaratukat. Az egész olyan, mint egy játék, mint a sakkban! Amélie azonban okosabb, és inkább adja az idiótát! Igaza van, az emberek szeretik maguk körül a hülyéket. Aki buta, azzal mindenki õszinte. Amélie még a diplomáit is elhallgatja Fubuki elõtt, és hagyja, hogy maguktól kiderüljenek az erõfölények. Ahol olyan prûdek, mint Japánban, a buta viszi a legtöbbre. És végül úgyis Amélie nyer...
Az utolsó jelenetben Fubukiról lehullik az álarc.
Igen, szinte eksztázisba esik. Egyébként én nem tudtam volna olyan értelmesen reagálni, mint Amélie! Biztos, hogy elsõ naptól fogva összevesztem volna mindenkivel, jól kirúgtak volna, és akkor nem tartott egy percig se Japán. Van, aki kibírja, van, aki nem. Én nem bírom az ilyet. Pedig az emberek akkor a legátlátszóbbak, amikor nem gyanakszanak bizalmasaikra. Ilyenkor látszik, milyenek igazából és hogy milyen cél vezérli õket. Amélie a filmben nem pusztán idióta, csak ki akarja játszani Fubukit. Rájön a titokra, aztán végigcsinálja. Nagyon erõs személyiség...
Amélie gyakran "sétarepülõre ül", hogy megszabaduljon a munkahelyi gondoktól.
Ilyenkor úgy érzi, nem sikerül helyt állnia, sehogy sem jön ki a feletteseivel, nem érti ezt az országot. Amikor mindenki rosszra gondol, az ember egyszer csak úgy érzi, gondoljanak, amit akarnak. Szerintem óriási ötlet Alain-tõl ez a repülõsdi. Tokió felett tényleg olyan, mintha minden papírkönnyû lenne.
Mi fogta meg leginkább Japánban?
Nem tudom, ott minden olyan titokzatos. Képtelen vagyok eldönteni, hogy mosolygás közben mire gondolnak az emberek. Lehet, hogy csak szerények, de lehet, hogy tényleg el akarnak rejtõzni az udvariasságuk mögé. Egyszerre mindig csak rövid idõt töltöttem Japánban, és az elsõ benyomásaim sorra megcáfolódtak. Mindenesetre furcsa érzés volt azt a sok egyforma combfixes, rózsáshajú kislányt látni, és közben arra gondolni, hogy pár év múlva ugyanígy fognak járni, csak pártában és magas sarkúban, pont úgy, mint az anyám. A kortárs írók, Murakami Ryû, Kawabata vagy Nicolas Bouvier útikalandjai körülbelül ugyanilyen hatással voltak rám, kivéve a cseresznyefák virágzását, ami mindannyiunkhoz és mindannyiunknak ugyanolyan szépen szól!
A film másról beszél, és inkább tükröt mutat felénk.
Igen, a film nem is a japán társadalmi viszonyokról szól, inkább arról, hogy ki hogyan éli meg a hatalmat, a másokkal való versengést és a másoknak járó tiszteletet... Amélie nem a csodák országában jár, noha önkeresés közben ugyanúgy elítélik, mint Alice-t. Van olyan õzgida, akit még Walt Disney is halálra ítél... Fogalmam sincs, azt hiszem, nagyon más a két nõ, nem köti, nem vonzza õket egymáshoz semmi, hacsak nem a gyökeres ellentét.
Na, és Alain Corneau-tól milyen útmutatást kapott?
Alain Corneau szereti az embereket. A szereposztásnál is mindig a karizma dönt. Egyébként az egész stáb ilyen, hihetetlen könnyedséggel képesek sínre tenni az embert, ha színész. Alain még úgy is beszél, hogy semmi se tûnjék túlzásnak mellette. Forgatás közben bármit ki lehet próbálni, sõt, nyugodtan lehet hibázni is, annyira megnyugtató a jelenléte. Amikor elégedett, úgy néz az emberre, mint egy gyerek. A színész legfõbb vágya tehát, hogy kihozza belõle ezt a gyereket. A tekintély így megmarad, vitatkozni viszont nem kell és nem szabad.
Hogyan összegezné a forgatást?
Olyan érzés, mintha útközben felnõttem volna. A japán színészekkel teljes volt az összhang. Kaori Tsuji mondjuk, hogy lejátszott a vászonról. Nem akarok arrogáns lenni, de ez a lány szuper tehetséges. És még büszke is! Egyszóval irigykedve néztem a játékát.
Fubuki: Kaori Tsuji
Milyen volt élete elsõ filmszerepe?
Elõször nagyon meglepõdtem, hogy Alain engem választott. Rengeteg híres japán színésznõ jelentkezett a meghallgatásra, úgyhogy hatalmas nyomás nehezedett rám. Sylvie Testud már az elsõ próbafelvételeken is ott volt. Mivel eddig nem forgattam, minden mást Alainre bíztam. Persze a forgatókönyvet azért megbeszéltük. Rajta kívül talán japán barátaim segítettek a legtöbbet. Személyes beszámolóik alapján ugyanis könnyebb volt elképzelni egyes élethelyzeteket vagy párbeszédeket.
Korábban modellként dolgozott, de könnyebb-e ezek után a kamera elé állni?
Aki modellkedik, annak csak az a fontos, hogy szép legyen. Szerepek helyett ott van neki a szépség tárgya, azzal kell beérnie. Aztán van egy belsõ világ a szépség és elegancia mögött, amit egyáltalán nem olyan jó érzés mutogatni. Színészkedni, az valami egészen más. A színész az igazi. Õszinte mozdulatok, valódi érzelmek, és nem szépségeszmények vezérlik. Játék közben jön az igazi boldogság, amikor valami a színészbõl megszemélyesül.
Most Fubukiról beszél?
Fubuki középosztálybeli családba született, jó neveltetést kapott és tele a zsebe diplomával. Ahhoz, hogy elindulj a japán üzleti életben, mindez persze nélkülözhetetlen. Ugyanakkor harmincon túl van, de még mindig nincsen férje, és erre megy rá az élete. Kapaszkodik, de a munka maradt, az lesz hát mindene.
Közben azért elgáncsolja Amélie-t is, amiért túl gyorsan a fejére nõtt.
Fubuki évekig küzdött ezért az állásért, kénytelen hát megvédeni magát, harcol azért, ami ebben a világban õt illeti. Komoly, felelõsségteljes munkaerõ, a japán normáknak megfelelõ szakmai elõmenetellel. Japánban mindenki tudja, kinél meddig mehet, de errõl senki sem beszél. Amélie viszont áthágja a szabályokat, és ez Fubukinak nem tetszik. Ezért nem fogadja el tõle a zsírszegény vaj fogyasztás belga normáiról szóló beszámolót sem. Sérti, hogy Amélie európai létére azt hiszi, minden az övé.
Elõször minden olyan természetesnek tûnik és kifejezetten jó a két nõ között a kapcsolat. Aztán valahogyan elmérgesedik a helyzet.
A japán cégkódex alapján kifejezetten elõnyös a munkatársak közti jó viszony. Fubuki mintha csak parancsra udvariaskodna, felettébb megbotránkozik Amélie nyílt szívén. Kifejezetten kizökkenti Amélie jóindulata, hogy bármit képes megtenni, akár könyvelni és számlázni is, ami egyébként nem lenne feladata. Normális esetben egy ilyen vagy ehhez hasonló kényszer megbízatás azt jelentené, hogy adja be a lemondását. Amélie-nek rögtön nemet kellett volna mondania, Fubuki tehát jogosan bánik úgy vele, mint egy “fogyatékossal".
Olyan ez, mint egy áthághatatlan kulturális szakadék?
Ha igen, ne feledjük, hogy Japán vesztesként került ki a második világháborúból. Fokozott önmegtartóztatás és kõkemény munka árán sikerült csak új országot építenünk. A japán társadalom kimondatlanul is ezekre az alapelvekre épül. Egy japán ember beszédében rögtön érezni, hogy iskolázott. Minden egyes élethelyzet más és más kifejezésmódot kíván. Barátok közt úgy beszélünk, mint barát és barát. Az idõsebbekkel tisztelettel, és megkülönböztetõ figyelemmel beszélgetünk. Az írásnál ugyanez a helyzet. Úgyhogy Amélie már eleve mínuszból indul, eleve túlságosan közvetlen Fubukival szemben, vagyis nem tiszteli kellõképpen a fogadó ország vendégszeretetét.
Hogyan vélekedik Amélie Nothomb Japán-képérõl?
A filmben látott japán életérzést nem lehet általánosítani. A hivatali ranglétra, az egyre merevebb emberi kapcsolatok és az állandó kirekesztettség érzés leginkább a 90-es éveket jellemzi. Akkortájt rengetek tévémûsor készült a nõi munkaerõpiac kihívásairól. A férfiak minden befolyásos pozíciót kisajátítottak. Jelenleg más a helyzet. A gazdasági válság eredményeképpen a nõket érdekelté tették a termelésben. Manapság nem számít a kor, csak a szakmai tapasztalat, és a cégek szívesen fogadnak minden munkaerõt. Fubukinak normális esetben össze kellett volna házasodnia valamelyik alkalmazottal, aztán harminc évesen kilépni, és gyereket szülni. Enélkül azonban áldozat maradt.
Miért jött el Japánból ilyen fiatalon?
15 éves voltam, amikor elindultam Amerikába nyelvet tanulni. Egy év múlva hazatértem és tanulni kezdtem. Eredetileg én is egy Fubukinak készültem, de a testmagasságom miatt kirekesztettek. A fiúk azt mondták, óriás szörny vagyok, aztán már hozzám se szóltak. Folyton összegörnyedtem, nehogy megszóljanak a férfiak, amiért fel kell nézniük egy nõre. 18 éves koromban megállítottak az utcán, hogy nem akarok-e modellkedni. Aztán lefotóztak és kitettek a kifutóra. A fiúk az egyetemen újra megszerettek, többé nem kellett szégyenkeznem, Tanultam hát tovább, jóllehet, útközben megtaláltam a karrieremet.
Most, hogy Párizsban, Londonban és New Yorkban él, vannak-e a japán szokások, amelyekhez ragaszkodik?
Örülök, hogy végül is japán neveltetést kaptam. A csend, a figyelem és a mások iránti tisztelet azt hiszem, nem csak méltó, de hasznos örökségem is. Egy francia egyfolytában beszél, mindenrõl van véleménye, mindent jobban tud mindenkinél... Lehet, hogy innen nézve nehéz megérteni, mindenesetre mi, japánok sokkal egyszerûbb életet élünk. Egy országban ma a hagyománytisztelet a legfontosabb. Némi távolságtartással sikerült végre megértenem azokat is, akik egy ilyen nagy cégnél napszámban dolgoznak, ugyanakkor boldoggá tesz, hogy én máshol élek és mást csinálok. A divatszakma ugyanolyan kemény, mint az üzleti élet, csak éppen mások a szabályok, mint Japánban.
Milyen érzés volt Sylvie Testud oldalán?
Óriási színésznõ, tele bájjal, belsõ kisugárzással! Rengeteget segített, azt mondta, ne félj, meglesz, és minden egyes snittnél ott volt, még akkor is, ha nem filmezték.
Mikor látjuk viszont a vásznon?
Egyelõre titok. Hatalmas élmény volt Fubukit eljátszani, de szeretnék valami felszabadultabb szerepet is. A Tokiói tortúra mindenesetre csodálatos élmény marad, Alain Corneau pedig egy életre lekötelezett.
"time is not money"
