információ:
vissza a rövid leíráshoz
bővebb info
A történet
1871-ben történt, hogy amint sûrû köd ereszkedett a tengerre, négy férfi iszonyatos bûntettet követett el. A klipper utasai és teljes legénysége elsüllyedt a hajóval együtt. A hullámsír elnyelte õket, nevük, életük, múltjuk feledésbe merült, és az áthatolhatatlan köd több generáción keresztül elrejtette gyilkosaik szörnyû titkát.
Elérkezett a pillanat, hogy az örök békességet hiába keresõ szellemek a felszínre emelkedjenek, és feltárják a sötét múltat.
Midõn Nick Castle (Tom Welling), a Sea Grass nevû hajó kapitánya, és elsõ tisztje, Brett Spooner (DeRay Smith) horgonyt vetnek a tengeren, és a vasmacska egy, a tengerfenéki sziklák közé ékelõdött ócska matrózzsákon landol, felhasítva azt, akaratukon kívül iszonyatos események sorozatát indítják el, amelyek halálos következményekkel járnak otthonuk, Antonio Bay lakóira nézve.
Röviddel ezután a hullámok különbözõ tárgyakat vetnek partra: egy régi aranyfésût, egy ódon zsebórát, egy arany zenélõ dobozt. A tárgyak korábbi tulajdonosainak bosszúszomjas szellemei lecsapnak Antonio Bay lakóira.
"A tenger szó szerint a jelen partjaira veti a múltat - meséli Rupert Wainwright rendezõ. - És a városka lakói hamarosan furcsa események tanúivá válnak. Amint egyre több tárgy vetõdik partra, a nézõben fokozatosan tudatosul, hogy két világ sorsszerû konfliktusáról van szó."
Múlt és jelen azonban már e kísérteties tárgyak megjelenése elõtt összecsap Antonio Bayben. A városka lakóit megosztó kérdés az, hogy szûkös anyagi forrásaikat fordítsák-e a település négy alapítójának (Patrick Malone, David Williams, Norman Castle és Richard Wayne) emlékét megtisztelõ szobor megrendelésére vagy sem. Nick Castle, az egyik alapító közvetlen leszármazottja inkább a dokkok és a hullámtörõ javítására fordítaná a pénzt, amely hozzáállást persze az idõsödõ polgármester, Tom Malone (Kenneth Welsh) és a település helytörténésze, Kathy Williams (Sara Botsford) mélységesen elítél.
Elizabeth Williams (Maggie Grace) édesanyját, Kathyt látogatja meg hosszú idõ óta elõször. Kapcsolatuk akkor szakadt meg, amikor Elizabeth váratlanul elköltözött a városból. Ex-barátja, Nick azóta sem feledte el a lányt, és a két ember ismét közeledni kezd egymáshoz.
"Elizabeth és Nick kapcsolata leginkább arról szól, hogy megpróbálják ott folytatni, ahol abbahagyták - magyarázza Maggie Grace. - Persze egyikük sem tudja pontosan, hogyan alakulnak a dolgok ennyi idõ elteltével. Annyi világos csupán, hogy egyáltalán nem közömbösek egymás számára. A szerelem emléke élénken él mindkettõjük lelkében. Noha a lány most is úgy gondolja, helyesen döntött annak idején, annak ellenére, hogy fájdalmat okozott Nicknek, lelke mélyén valahol bánja is, ami történt."
A köd John Carpenter rendezte elsõ filmváltozatában Elizabeth (Jamie Lee Curtis) stopposként érkezik a városba, és idegenként válik a települést sújtó borzalmas események szereplõjévé. Az új változatban Elizabeth hasonló módon, autóstoppal érkezik, viszont Antonio Bayben született és nevelkedett, ami erõsíti a múlt-jelen konfliktust. "Elizabethnek múltja van a városban. Kötõdik a lakókhoz, és lezáratlan ügye van Nickkel - meséli Grace. - Az is fontos, hogy a lány a város egyik alapítójának leszármazottja, tehát származása által személyesen érintett az ügyben. Noha Elizabeth figurája ugyanazt a célt szolgálja, mint az eredeti változatban, a karakter lényegesen megváltozik."
Nick és Elizabeth kapcsolatát tovább bonyolítja, hogy a férfi idõközben flörtölni kezdett Stevie Wayne-nel (Selma Blair), a világítótorony gondnokával. Stevie a helyi rádió lemezlovasának tisztjét is ellátja, a rádió a világítótoronyból sugározza mûsorait. Stevie egyedül neveli gyermekét, ugyanakkor több mint kellemes társasága volt Nicknek Elizabeth távolléte alatt.
A filmben akkor kezdenek bedurvulni a dolgok, amikor Spooner, az elsõ tiszt "ivóhajókázás"-t szervez a Sea Grass fedélzetén. A bulin több remek nõ mellett Sean, Nick unokaöccse is részt vesz, Spooner pedig levideózza az eseményeket. A szórakozás azonban hamarosan rémségekbe csap át, amint az ominózus köd leereszkedik. Spooner a ködben végbemenõ vérengzés egyetlen túlélõje.
A szellemek megkezdik bosszúhadjáratukat.
"A köd lényegében a felelõsségrõl szól - magyarázza Welling. - A szereplõk szerencsétlenségére azonban nem saját, hanem õseik felelõsségérõl. A filmnek ugyanakkor bizonyos, környezettel kapcsolatos üzenete is van, hiszen nem tudhatjuk, hogy amit ma teszünk, hogyan hat ki az eljövendõ nemzedékekre, ezért felelõsséggel tartozunk tetteinkért."
Miközben a Sea Grass fedélzetén szórakozókra lesújt a végzet, Elizabeth szörnyû álmot lát: több társával együtt egy lángoló hajó gyomrának foglya. Rémülten és zavartan ébred, nem ismervén az álom jelentését. Késõbb, amint a városka különc tengerparti gyûjtögetõje átad neki egy régi zsebórát, amelyet a partra vetett moszatok között talált, az óra ismét ketyegni kezd. Ez az elsõ jel, amely Elizabeth és a város sötét múltja közötti kapcsolatra utal.
Amíg Elizabeth múltjával és jövõjével küzd, Stevie minden ízével a jelenhez kötõdik. Az idõsebb és bölcsebb Stevie enyhén szólva közömbösen fogadja annak hírét, hogy Elizabeth visszatért, ami arra utal, hogy a nõ biztonságban érzi saját pozícióját a szigeten. "Stevie a helyi rádió tulajdonosa - meséli Selma Blair a figuráról. - Idõjárás-jelentéseket, illetve olyan zenét játszik be, ami neki tetszik. Kicsit érzelgõs és elõkelõsködõ. Ugyanakkor azonban normálisan viszonyul környezetéhez, elsõsorban fiához, Andyhez (Cole Heppell)."
Stevie nyugodt világát azonban felborítják a világítótoronyban bekövetkezõ baljós események. Elõször az éter hullámain felhangzik egy zenélõ doboz hangja, amelynek hátterében a klipper fedélzetén utazók halálsikolyait hallani. Majd lángba borul az Andy által a tengerparton talált aranyfésû, ugyanolyan a jelet hagyva hátra, mint amilyet Elizabeth talált az arany zsebóra hátlapján.
A helyzet tovább bonyolódik, amikor Elizabeth rátalál a település egyik alapítója, Patrick Malone 1871-es naplójára, vagy, pontosabban, a napló talál rá a lányra. Egy szinte vízbefulladással végzõdõ kaland után Elizabeth Malone atyához fordul, aki a polgármester, Tom Malone testvére. Õseinek bûntettei felkavarják az atya lelkét, ám a gyónás szentségét nem tiporhatja lábbal. Ezért aztán Malone atya inkább alkoholba folytja gyötrõ lelkiismeretét. "Malone atya az egyetlen ember a városban, aki pontosan tudja, mi történt annak idején, aminthogy azt is tudja, ütött a bosszú órája - magyarázza a figurát alakító Adrian Hough. - A vészterhes tudás kínozza lelkét, ezért az alkoholban keres menedéket. Ám a menekülési kísérlet csak olaj a tûzre, ugyanis az italozás végül õrületbe kergeti a férfit."
Midõn Elizabeth belátja, hogy Malone atya nem segíthet, Patrick Malone 1871-es naplójából próbálja kiolvasni a titok nyitját. "Bocsásson meg Isten bûnös lelkemnek. Leírom e szavakat, de lelkemet az a kérdés feszíti, vajon megbocsáthatja-e Isten azt a rettenetes bûnt, amit elkövetni készülök."
Amint Elizabeth és Nick a pap dédapjának naplója fölött töpreng a helyi kocsmában, Elizabeth felfigyel a falakat díszítõ régi fényképekre. A csupán néhány düledezõ viskóból álló település egyik percrõl a másikra virágzó városkává változott. Az ugrásszerû fejlõdés kezdõdátuma 1871.
Ha a múlt és jelen között valóban létezik valamiféle kapcsolat, Elizabethnek és Nicknek ugyancsak utána kell járniuk, hiszen a köd újabb két emberéletet követelt.
Odaát a Városházán épp az alapítók szobrának leleplezését ünneplik. Antonio Bay lakóit inkább a hajó fedélzetén bekövetkezett tragédia foglalkoztatja, illetve az eseményeknek a turistaforgalomra gyakorolt negatív hatása. Mintegy válaszként a négy hõs tiszteletére szervezett ünnepségre - akikrõl immár tudható, hogy annak idején véres bûntényt követtek el - a köd kiiktatja a város áramellátását biztosító generátort, melynek következtében sötétbe borul a környék.
A világítótoronynál Stevie tanúja lesz a helyi meteorológus, Dan (Jonathan Young) szörnyû halálának. Kétségbeesetten keresni kezdi fiát, Andyt. Rádión SOS jelzést küld, de nem bízván abban, hogy bárki is észlelte a segélykérést, elindul tengerparti háza felé, hogy fellelje Andyt. A sûrû, nedves köd elborítja az utat, és egy teherautó leszorítja Stevie autóját az útról, amely lecsúszik a hideg, sötét tengerbe.
Amint Stevie menekülni próbál, szembekerül a mélybõl kiemelkedõ ijesztõ, puffadt testekkel. Nehezen bár, de sikerül megmenekülnie, és folytatja a keresést, nem tudván, hogy idõközben a köd újabb áldozatot követelt, mégpedig a fiú nagymamáját, Connie-t. A halálra rémült Andy elbarikádozza magát szobájában, és ragasztószalaggal leragasztja az ajtó réseit, nehogy a gyilkos köd behatoljon a helyiségbe. Persze ilyen módszerek nem akadályozhatják meg a múlt bosszújának eszközét. Szerencsére Nick éppen idejében érkezik, hogy megmentse a fiút a biztos haláltól.
Elizabeth és Nick a Városházára indulnak, hogy megmentsék a lány édesanyját. Ám a köd beborítja Nick gépkocsiját, és a páros balesetet szenved. A balesetet követõ káoszban aztán váratlanul felbukkan a zaklatott, de sértetlen Stevie.
A hullámtörõ közelében egy másik jelenés is elõbukkan a ködbõl: egy kísértethajó, fedélzetén a bosszúszomjas utasokkal.
Spooner, aki korábban elhagyta a kórházat, ahol a hajón szerzett sérüléseit kezelték, a részeg Malone atya társaságában figyeli, amint az Elizabeth Dane besiklik a kikötõbe. Spooner felismeri a hajót, amelyet azon az éjszakán látott, amikor Nick hajóját támadás érte, ám egyedül a sorsába beletörõdött Malone atya érti, miért köt ki a klipper Antonio Bayben.
Elizabeth, Nick, Stevie és Andy végül megérkeznek a Városházára. Elizabeth végül felismeri a szobor jelentõségét, és a városalapítók szörnyû titkára fény derül.
A produkció
Amikor kollégája, Shane Riches tanácsára David Foster elõször kereste fel John Carpenter producert és néhai partnerét, Debra Hillt, mégpedig azzal az ötlettel, hogy készítsék el az 1980-as A köd remake-jét, Carpenter lelkesedett a dologért, azt azonban kijelentette, hogy ezúttal nem vállalja a rendezõi feladatokat. Carpenter szerint hagyni kell, hogy egy fiatal géniusz jobb verziót készítsen. Carpenter és Hill megbízta Fostert (aki korábban Carpenter A Dolog címû filmjének producere volt) a projekt fejlesztésével. A maga részérõl Foster lelkesedett a tervért, egyrészt mert nagyra értékelte az eredeti változatot, másrészt mert nagy élmény volt számára Carpenterrel dolgozni. "Együttmûködésünk zökkenõmentes volt - meséli Foster. - Carpenter nem helyezi magát piedesztálra. Számomra ez lényeges szempont."
Foster ugyanakkor azt is értékelte, hogy témája ellenére az eredeti változat nem "tocsogott a vérben". "Az 1980-as filmben leginkább azt kedveltem, hogy az erõszak csak utalások szintjén van jelen a filmben - meséli a producer. - A film ma is megállja a helyét, vagyis a nézõ alaposan megijed."
"Nagyapa vagyok, és olyan filmeket szeretnék készíteni, amiket az unokáim is megnézhetnek - folytatja Foster. - Ezért nem hiszem, hogy bele tudnék vágni egy véres filmbe. Úgy gondolom, A köd remek kísértethistória, melyben a tenger mélyén százegynéhány évig fogolyként bolyongó szellemek kiemelkednek a hullámsírból, hogy bosszút álljanak gyilkosaik leszármazottain."
Foster felhívta a Revolution Studios munkatársait, és a szerzõdés röpke 48 óra alatt megköttetett. "Sok éve ismerem Joe Rothot, a Revolution Studios alapítóját - meséli Foster. - Tisztességes ember. A Revolution pedig egyike azon kevés hollywoodi stúdiónak, melynek élén olyan ember áll, aki ismeri a filmkészítés minden csínját-bínját."
Ezek után Foster, Carpenter és Hill keresni kezdte a forgatókönyvírót, aki fel tudná újítani az eredeti változatot. A hármasfogat választása végül Cooper Layne-re esett, aki korábban A mag címû film forgatókönyvét jegyezte. "Igen tehetséges fiatal író - meséli Foster. - Mindenki elégedett volt a munkájával."
"Cooper több oldalnyi ötlettel állt elõ a remake-kel kapcsolatban - teszi hozzá Carpenter. - Megtartotta az eredeti történet magját, ugyanakkor számos lényegi változtatást hajtott végre."
Miközben Layne a forgatókönyv elsõ változatát írta, Foster és társai az új változat rendezõjét keresték. "Még korántsem fejeztük be a forgatókönyvet - meséli Foster -, de úgy gondoltuk, hogy a rendezõ már ezen a szinten hozzáteheti a saját ötleteit. Ezért hasznosnak ítéltük, hogy a rendezõ a projekt e korai szakaszában csatlakozzon a csapathoz. Mindannyiunknak tetszett a Stigmata, Rupert Wainwright rendezésében, ezért aztán a döntés nem esett nehezünkre."
"A horrorfilm a hetedik mûvészet megszületése óta virágzik - jegyzi meg Carpenter. - Nincs az a nézõ, aki ne tudna viszonyulni a horrorélményhez. Eleve félelmekkel születünk. Kiabálva születünk bele a világba, miközben a fenekünkre csapnak. És mindenki ugyanazoktól a dolgoktól fél. A humor területén létezhetnek kulturális különbségek, a horror vonatkozásában azonban nem. Tehát a horror tökéletes."
"A horrorfilmek ugyanakkor szórakoztatóak is - folytatja Carpenter. - Az emberben magasra szökik az adrenalin, kiabál, sikítozik, aztán pedig kineveti saját viselkedését. Elég ha csak az olyan filmek sikerét említem, mint A kör vagy az Átok."
Az említett alkotásokhoz hasonlóan A köd új verziója a filmkészítõk újabb nemzedékének érzékenységét tükrözi, amely nemzedék képviselõi olyan thrillereken nõttek fel, mint a Cápa vagy A köd eredeti változata. "Természetesnek érzem, hogy azok a filmkészítõk, akik gyerekként az említett filmeket látták, olyan filmeket akarnak készíteni, amiket akkoriban élvezettel néztek - magyarázza Carpenter. - Ez abban az esetben is érvényes, ha nem valamely régebben készült film remake-jérõl van szó."
A sikeres horrorfilmek másik vonzó aspektusa az általában biztonságosnak ítélt helyek, jelenségek, tárgyak kifordítása. Lényegében arról van szó, hogy ezekben a filmekben a kellemes, szelíd, jóságos váratlanul veszedelmessé válik. "A köd hatásmechanizmusának egyik eleme, hogy az ember biztonságos, csendes helynek képzel el egy szigetet, ahol mindenki boldog - magyarázza Selma Blair. - A ködöt általában idillikusként értelmezzük, különösen egy világítótorony körül, ám a filmben váratlanul szörnyeteggé válik. A kellemesbõl-iszonyatos inverzió a horrorfilmek egyik hatásos kelléke."
"A köd vizuális szempontból tulajdonképpen szép - magyarázza Rupert Wainwright. - Aki azonban valaha autóval bejárta Észak-Kaliforniát, tudja, hogy nagyon veszélyes lehet. Az ember az orráig se lát, és sokan életüket vesztik a bekövetkezõ autóbalesetekben. Érdekes feladat csúffá, ijesztõvé varázsolni egy alapjában véve szép jelenséget."
"Miután elvállaltam a szerepet, rengeteg horrorfilmet néztem meg, hogy megismerjem a mûfaj mûködési mechanizmusait - meséli Maggie Grace. - Meg akartam érteni, mitõl ijesztõek ezek a filmek. Ha az ember megnézi, mondjuk a Jurassic Park címû filmet, nem fog attól rettegni, hogy fényes nappal egy dinoszaurusz lerohanja az utcán. De ha teszem azt, olyan emberekrõl szól egy film, mint a szomszédunk... A lényeg, hogy a mindennapokban találjuk meg a félelmet. Ez az, ami megérinti a nézõt. Az ilyen jellegû filmek egy héttel késõbb is megborzongatják az embert."
A múltban a horrorfilmek nézõközönsége többnyire férfiakból verbuválódott. Jelenleg egyre több fiatal nézõ, illetve nõ néz horrorfilmet. "A horror manapság a fiatal nemzedék mûfaja - magyarázza Foster. - A fiatal nézõk 56%-a nõ. Ezek az utóbbi négy év adatai."
A nézettség nemek szerinti megoszlásának változása talán annak tudható be, hogy általában a nõi karakterek kerülnek ki gyõztesként a harcból. "A horrorfilmek remek terepet biztosítanak a nõknek, hogy hõsként megállják a helyüket - meséli Blair. - A horror az elsõ azon mûfajok közül, amelyekben a nõk megmentik a világot. A horrorfilmek alkotói a visszájára fordították azt a gondolatot, miszerint a nõk csupán áldozatok vagy tehetetlen bábuk. Szerintem köszönetet kell mondanunk Debra Hillnek a módért, ahogy a nõt a horrorfilmekben ábrázolta."
"Öröm eljátszani egy erõteljes karaktert, aki kézben tartja a szálakat - teszi hozzá Grace. - Olyan karakterre gondolok, akit nem hurcolnak, cibálnak, kínoznak az elsõ perctõl az utolsóig."
Grace és Blair A köd témáját is kedvelte. "Tulajdonképpen egy horrorköntösbe öltöztetett moralitásról van szó - magyarázza Grace. - Egyes mûfajfilmek alkotói egyszerûen helyzetbe hozzák a figurákat, anélkül, hogy a nézõ tudtára adnák, kik õk, és mi a hátterük. A mi forgatókönyvünk foglalkozik a figurák jellemzésével, kiderül, hogy miért kell együtt éreznünk velük."
Blair szerint Wainwright rendezõi kvalitásai nagyban hozzájárultak a film hatásosságához. "Szerintem a Stigmata remek film - jegyzi meg Blair. - Stílusos, ugyanakkor nagyon ijesztõ. Amikor elolvastam A köd forgatókönyvét, észrevettem, hogy Rupert hozzátett néhány igazán remek stíluselemet."
Blairnek annyira tetszett Wainwright rendezési stílusa, hogy végül csupán a rendkívül rövid forgatási idõszak miatt bánkódott. "Szerettem volna több idõt eltölteni a környezetében - meséli a színésznõ. - Rendkívül tehetséges rendezõ, ugyanakkor nagyon szórakoztató ember. Rendkívüli alapossággal készített elõ minden egyes jelenetet."
Wainwright módszertani szempontból is sokat segített a színésznõnek. "Forgatás elõtt Rupert arra kért, rendeljünk életrajzokat az általunk alakított figurákhoz - idézi fel Blair. - Ez a módszer amúgy is szokásom, még ha nem is mutatom meg a rendezõnek. Rupert azonban fénymásolatokat készített és szétosztotta a többiek között, hogy mindenki tisztában legyen a figura származásával. Olyan módszert volt alkalmam megtanulni, ami remélhetõleg a jövõben is hasznomra válik."
John Carpenter, A köd eredeti változatának rendezõje ragaszkodott ahhoz, hogy Wainwright saját szakállára rendezze a remake-et. "Egy másik rendezõ saját elképzelései szerint értelmezi a történetet, és a saját rendezõi koncepciója szerint jár el - magyarázza Carpenter. - Nehezemre esett volna beleszólni a módszerébe. Az én elvem az, hogy a film mindig a rendezõ teremtménye. Ez a film pedig Ruperté volt. Meg kellett küzdenie a saját verzió megteremtéséért, ami sikerült is neki. Soha nem töltöttem sok idõt más rendezõk környezetében, ezért ez a felállás újdonság volt számomra. Tulajdonképpen érdekes volt egy másik rendezõt figyelni munka közben. Volt az egészben egyfajta déjà vu élmény. Jóval korábban, egészen más körülmények között én ültem Rupert helyén."
"Carpenter egyfajta jelzõfényként mûködött - jegyzi meg Grace. - Nagy segítségünkre volt abban, hogy beleéljük magunkat az eredeti történet világába."
"John ihletforrásként volt jelen - teszi hozzá Welling. - Ezenkívül jó volt tudni, hogy egy élõ legenda figyeli a munkánkat."
A Carpenter-féle A köd nagyon kis költségvetésbõl készült, és csupán két ködgépet használtak a forgatás alatt. Az új változat forgatásakor az alkotók teljes mértékben kihasználták a modern technológia nyújtotta lehetõségeket. Bob Comer és a speciális effektusokért felelõs csapat 40-50 különbözõ ködgéppel dolgozott, a 12 méter hosszú, felszereléssel dugig tömött trélerrõl nem is beszélve. A trélert mindenhova magukkal cipelték, ugyanis sohasem lehetett tudni, mire kell elõvenniük a következõ pillanatban.
Érdekes azonban, hogy gyakran az egyszerûbb, régebbi technológiák jobban mûködtek. "Körülbelül egy hónapot töltöttünk el különbözõ bonyolult berendezések tesztelésével - meséli a speciális effektusok koordinátora. - Amikor azonban élesben ment a dolog, kiderült, hogy a legegyszerûbb ködgépek mûködtek jobban. Eleinte nitrogént és széndioxidot használtunk, de végül kihajítottuk az egészet, és visszatértünk a szárazjéghez, furnérlemez-dobozokhoz és ventilátorokhoz. Az eredmény nagyon jól látható a filmben."
A ködöt propilén glikol és glicerin keverékébõl állították elõ, amely hevítésre ködöt képez. Az így keletkezett ködöt hatalmas ventilátorokkal mozgatták, vagy, a "bosszúálló köd"-effektus esetében, porlasztókkal fújták szanaszét. "Többféle köddel dolgoztunk - meséli Wainwright. - A ’bosszúálló köd’-öt két ember állította elõ, egy-egy kézi porlasztóval és fényforrással felszerelve. Az emberek szórni kezdték a ködöt és a kamera felé szaladtak. A köd olyan sûrû volt, hogy gyakorlatilag feketének látszott, de a fényforrás megvilágította, ezért úgy tûnt, mintha egy felhõ támadna a kamerára."
"Aztán ott volt a ’lopakodó köd’ - folytatja a rendezõ. - Szárazjég és gõz keverékébõl állították elõ. A ’lopakodó köd’ messzirõl indul, és mintegy legördül a lejtõn. A hatalmas felhõ megérkezik és mindent elborít. Van egy remek jelenet, amikor Spooner Nick halászhajójának fedélzetén tartozik, és a dolgok váratlanul rosszul kezdenek alakulni. A kamera végigpásztázza a fedélzetet és látni a ködöt, amint közeledik a víz fölött, eléri a hajót, és mintegy bekúszik a hajóba, akár egy kígyó. Félelmetes látvány. És jobb, mint bármely CGI-felvétel."’
Ez persze nem jelenti azt, hogy a számítógépes animációt teljes mértékben mellõzték. A CGI-technológiát többek között arra használták, hogy szükség esetén "egyéniség"-et kölcsönözzenek a ködnek, vagy hogy eltávolítsák a szaladó lábakat a "bosszúálló köd" alól. Azonban Comer és csapata többnyire saját ügyességükre hagyatkozott a speciális effektusok megvalósításakor. "Külsõ helyszíneken ködöt teremteni nagyon nehéz - magyarázza Comer. - A legkisebb fuvallat is tönkreteszi, hiába mestere az ember a szakmának. A legtöbb esetben egyszerûen szerencsénk volt. Az egyetlen rossz éjszaka, amire emlékszem, az volt, amikor külsõ helyszínen forgattunk, az Elizabeth Dane fedélzetén. 60 km/h-s szél fújt, zuhogott az esõ és a sátrak majd elszálltak, a feladat pedig az volt, hogy talaj menti ködöt generáljunk. Nem volt könnyû."
Az "igazi" köd alkalmazása segítette a színészeket a karakterek megformálásában. "Sok jelenetben, amikor a köd a forgatókönyv szerint teljesen összezavar minket, mindez szó szerint megtörtént - idézi fel Welling. - Egyszerûen nem láttunk semmit. Rupert egyedi, titokzatos látványvilágot teremtett."
Idõnként a helyszín ugyanolyan félelmetes volt, mint a film maga. "Éppen egy temetõjelenetet vettünk fel, alkonyatkor, és mindenütt köd volt - meséli Welling. - Emberek bukkantak elõ az erdõbõl, iszonyatos sminkkel, és elsétáltak elõttünk. Sokkal félelmetesebb volt, mint ahogy azt a forgatókönyv alapján elképzeltük."
"Az elsõ éjszakai forgatás során azt a jelenetet vettük fel, amikor ülök a kocsimban és a fiamat, Andyt keresem - meséli Blair. - Nagyon sötét volt odakint, gomolygott a sûrû, mindent elborító köd. Körülölelte a kocsit, különbözõ alakokat öltött. Ez volt az elsõ köd-élményem a forgatás alatt, és bizony kirázott a hideg."
Szerencsére a forgatás ijedelmeit idõrõl idõre eloszlatták az ilyen alkalmakkor elkerülhetetlenül bekövetkezõ humoros történések. "Volt például egy jelenet, amikor a ködgépes emberek szaladni kezdtek a kocsim felé, kezükben a porlasztó és a lámpa - idézi fel Welling. - Egyre közelebb és közelebb kerültek, és az egész nagyon ijesztõ volt. Aztán váratlanul valami nekivágódott a kocsinak. Az történt, hogy az egyik ködgépes ember nekirohant a kocsi elejének, ugyanis nem látta, mi kerül útjába. Miután megbizonyosodtunk, hogy nem esett semmi baja, mindannyian nevetni kezdtünk. Persze a kárvallott nevetett a legjobban."
"time is not money"
