keresés:
Neve: Sabine (2008)
Elle s'appelle Sabine
Her Name is Sabine
(a cspv szerk-ek szavazata)
hossza: 85 perc
nemzetiség: francia
műfaj: dokumentumfilm
eredeti nyelv: francia
formátum: feliratos
korhatár
12+
információ:
"Biztos és 100 százalék, hogy eljössz hozzám holnap reggel is?" - kérdezi számtalanszor egymás után az autista Sabine az õt filmezõ nõvérét. A Neve: Sabine egy megkapó dokumentumfilm egy család személyes tragédiájáról, és egy alig ismert, gyakran félrekezelt betegségrõl, az autizmusról.
Sandrine Bonnaire ismert, ünnepelt színésznõ Franciaországban, kívülrõl sikeres életének egyik legnagyobb terhe azonban az, hogy egy évvel kisebb húga az autizmus egyre súlyosabb tüneteit produkálja. A saját maga által írt, rendezett és jó részben forgatott filmnek a legnagyobb részét a beteg Sabine jelenlegi mindennapjainak a bemutatása teszi ki. Ezen jelenetek között a nõvér narrációjából és az elmúlt évtizedekben készült felvételekbõl ismerjük meg a nõvérek elõtörténetét.
A Neve: Sabine címû film azért különleges, mert a legtöbb akár dokumentumfilmmel is ellentétben nem a pozitív végkifejlet fele halad, nem sikertörténetet mutat be. A jelenleg 38 éves beteg lány nagyjából 27 éves koráig szinte normális életet élt. Ugyan viselkedésének extrém jellegét a francia iskolarendszer nem bírta el, de 15 éven keresztül otthon élve megtanult kötni, meglehetõsen magas szinten zongorázni és képes volt önállóan közlekedni - vagyis élvezte az életét. Bátyjuk halálára azonban anyjuk úgy reagált, hogy Párizstól távol költözött, ami a nõvérek látogatásainak ritkulását és a beteg lány állapotának súlyosbodását hozta magával. Az egyre elviselhetetlenebb, környezetére és önmagára irányuló agresszivitása miatt és más megoldás híján Sabine-t pszichiátriai intézetbe küldik, ahol 5 év alatt betegségének félreismerése és a hatalmas gyógyszeradagok következtében teljesen tönkremegy. Egy aranyos, csinos, életvidám lányból egy memóriáját szinte teljesen elvesztett, túlsúlyos, limitált beszédkészséggel rendelkezõ, és hirtelen, indokolatlanul kitörõ dührohamokat produkáló roncs lesz. A történetben ezen a ponton kapcsolódunk be.
A filmet a helyzetéért felelõsséget érzõ, teljesen egészséges nõvér készíti, aki úgy próbál meg normális életet élni, hogy közben nem tud nem gondolni a valószínûleg örökké saját pszichéjének szorongásaiba zárt húgára. A filmben nincs happy end, sõt még annak kilátása sem: nagy nehezen sikerült egy olyan szakosodott központot találni Sabine számára, ahol nagyjából megnyugodhat, ahol emberszámba veszik, és ahol tûrhetõ körülmények között ellehet valószínûleg élete végéig.
A filmes speciális helyzetébõl fakad a mû hangsúlyozottan önreflexív jellege. Bár a jelenetek nagy többségében az egészséges Sandrine a kamera mögött van, még akkor sem tudja elkerülni, hogy beteg húga a kamerát figyelmen kívül hagyva ne szegezzen egyenesen neki kérdéseket, mikor éppen mással készít interjút. A bevonódottság, a részvétel egy olyan beszámolót eredményez, ami nem is próbál meg - más dokumentumfilmekkel ellentétben - valami hamis objektivitás illúziójával ringatni. Itt mély, egész életeket meghatározó személyes érintettség van.
Ez a személyesség tükrözõdik a film képi világában is, amelyik leginkább a házi videókat idézi. Mint ahogy nagyon sok felvétel a lányok gyerek- és fiatalkorából valóban azzal az egyszerû céllal készült, hogy megörökítsen boldog pillanatokat. Nincs mesterséges megvilágítás vagy bonyolult hangmérnöki munka, csupán a kamera és az elõtte egyre közvetlenebbül megnyilvánuló Sabine és hasonló állapotban levõ társai a központban.
Sandrine Bonnaire filmjének egyik nagy érdeme, hogy nem vádol. Bár elmondja, hogy a kórházból sokkal rosszabb állapotban jött ki, mint ahogy bekerült, de nem hangzik el egyetlen szemrehányás sem, nem jelenik meg maga az intézmény, nem kérnek számon senkin semmit. Nincsenek tanulságok, és a nõvér nem próbál saját helyzetén bûnbakot keresve könnyíteni. Mert tudja, hogy senkire sem hárítható át az a mindennapokat megkeserítõ bûntudat, hogy míg õ beteg, én egészséges vagyok.
A film azzal ér véget, hogy Sabine újra és újra felteszi a kínzó, fárasztó kérdést: "De biztos és 100 százalék, hogy eljössz hozzám holnap reggel is?" A nõvére pedig elmondja neki, hogy mennyire fárasztó erre a kérdésre napjában tucatszor válaszolni, ami persze azt is takarja, hogy mennyire nehéz a saját életét úgy élnie, hogy tudja, mikor valahol távol felszabadultan él, addig itt valaki folyamatosan azt lesi, mikor érkezik.
"time is not money"
