2008-09-20
Péntek este - Szirtes - és EF Zámbó szeánsz
Csöndes péntek este, vajon hova menjünk tankolni, beszerezni egy frissítõ adag kulturális élményt, amely lehetõvé teszi a következõ hét (esetleg hetek) spirituális túlélését? A tudományos fantasztikus irodalom már régóta különleges eseményként kezeli azt, amikor folyamatos elõrehaladás révén egyszercsak ugyanoda jutunk el, ahol korábban már jártunk, amikor korábbi helyzetek újként adódnak elõ, mikor a tér önmagába fordul ...
Péntek este, Budapestre ráborult az õsz, hûvös, kihalt este, némi csapadékkal, ami ahhoz elég, hogy a járdák 
és az úttest kicsit csillogjanak. Az egyszerûbb konzum nép olasz és nem olasz éttermekben rendeli a vörösborokat gyertyafénynél, mi viszont céltudatos léptekkel közelítünk a Petõfi Irodalmi Múzeumhoz. Micsoda célpont! Bárcsak összefutnál valakivel, hogy megkérdezze, hova-hova - de a város tényleg kihalt, mintha egy 9-ig nyitva tartó étkezdében a nap- és a hét végére való tekintettel felrakták volna székeket és leoltották volna a villanyt, hogy a korábbi nyüzsi helyén az arra járók már csak egy sötét üzlet-belsõt láthassanak, ha az üvegen keresztül mégis bekémlelnek. A Petõfi Irodalmi Múzeum (alias PIM) egyet jelent a Károlyi Kastéllyal, amely nyáridõn az udvaron és az étteremben remek partik, divatbemutatók helyszíne tud lenni, most azonban az udvar is sötét, utunkat jobbra a lépcsõn fölfelé vesszük, ahol végül idõs hölgyek veszik el a jegyeket, mi pedig belépünk egy laza esti performance helyszínére. Minõ öröm!
A teremben a tér két részre oszlik: a kristálycsillárra, és az alattvalókra. Odalent érdekes performance zajlik, egy férfi és egy nõ vékony madzagokból szõ hálót, éspedig úgy, hogy végigvezetik az összes nézõn, behálózva õket, mindegyikük egy-egy biztosítási pontként épül be a rendszerbe, õk pedig idõnként kipróbálják, hogy a madzag megbírja-e támasztani õket, ha véletlenül a gravitáció tengelyétõl eltérõ szögû pózt szeretnének felvenni. A teremben két darab bekapcsolt tévé hirdeti feLugossy László nem-jelenlétét, aki a Szirtes Jánossal alkotott performance-duó másik feleként most épp Miskolcon lép fel, a performance másik felével, így hozta a szervezés. Ott is esett az esõ.
A performance frappáns volt, bevonta a közönséget is, és a kirakatüveg által leválasztott, más tudatú-, más törvényû világ effektusát is rendesen produkálták, tették a dolgukat, ahogyan ez az õ bolygójukon magától értetõdõ (fonalakat tekercseltek és hálót szõttek), a jelenlévõk pedig elértve, hogy szándékuk békés, belementek a barátkozásba. Külön érdekes volt egyébként a pólójuk, mintha valamiféle módon ufókat ábrázoltak volna.
Az ember egy-egy mûvészi expresszió, kultúrmûsor befogadása során egy tágabb képet kap, mindarról, ami körül veszi, nos, ez itt már e performance végén megvalósult, néztük, milyen különös, hogy emberek egy kis csoportja a szabadidõ eltöltésének szándékosan éppen ezt a módját választotta, itt, ebben a kastélyban - ekkor még nem lehetett sejteni, mi készül. A kis közönség áttelepült egy másik terembe, ahol immár kényelmet sugárzó széksorok fogadták õket. Halk, családias atmoszféra uralkodott, senki sem beszélt hangosan, és ha ezt tette volna, mindenki hallotta volna, amit mond. EF Zámbó István (barátainak Öcsi) ellenõrizte a mikrofonokat, amikbõl volt egy pár, aztán lekapcsolták a világítást, és EF Zámbó a sötétet kihasználva átöltözött. Atléta trikóban és piros tornagatyóban egy vibrációs masszázsgépre lépett, magára csatolva a vibrációs övet, pont úgy, ahogyan a tévéshopban mutatják a tévé elõtt rekedt, magatehetetlen vásárlóknak, magához vett még egy villanykörtét, amely a fényt szolgáltatta, és elkezdõdött az elõadás - vagy mondjuk úgy, szeánsz?
Remegõ hangon (a vibrátor ezt a szent célt szolgálta), mintha varázsigét citálna, e bûvös szavak hagyták el ajkait: XXX
És láss csodát. Különös elõadás vette kezdetét. A bontakozó jam-session, bár rövidre lett fogva, feltûnõen hasonlított egy ûroperára, mármint a találkozások egy bizonyos típusára, amit EF Zámbó fejlesztett ki. Egy ûropera elõadás úgy néz ki, hogy rengeteg egy idõben, egy helyen összegyûlt zenész fogalmi instrukciók (jelek megbeszélése) után hozzálát, hogy egy nagyszabású, kollektív improvizálás során eljusson A-pontból B-pontba, az Ûropera beszállási pontjától a kiszállási pontig. EF Zámbó az elõre fixált jelek segítségével irányítja az utazást, és nyomban nyilvánvaló, hogy arról van szó, ezek az emberek, beleértve a nézõket, mennek egy kört az Ûropera nevû közlekedõeszközön. Az operák egyik lényege, hogy az utazás révén megvilágítsák, hogy a fejlõdés, az elõrehaladás relatív, és hogy minden ugyanaz másképpen.
Nehéz volt nem észrevenni, hogy a PIM-béli hangverseny EF Zámbó-performance része (a koncert elõtt) egy redukált méretû, alkalmi Ûropera volt, amire kísértetiesen rájátszott az a motívum, hogy az idõben pár hanglemezbarázdával korábban megszervezett Ûroperák elõtt is szokott volt lenni feLugossy-Szirtes performance-duó. Ez a mostani Ûropera ezzel együtt más, mint a többi (azzal együtt is, hogy mindegyik más - és persze mindegyik ugyanaz). Itt és most az utazás nem végig az Ûropera belsejében történt, a rövid felszállás után a résztvevõk egy ûrsétára indulhattak, mely során a egy idõtlen térben zajló EF Zámbó koncert lett a látogatás fõ célja (közben persze ki-ki a legkülönfélébb kirándulásokat folytathatta le gondolatai között).
Elõre haladtunk, és mégis visszarepültünk a kezdetekhez, az idõk idõnként tényleg összeérnek. Az '50-es és a '80-as éveket egyszerre idézte ez a koncert. Idézte elõször is az '50-es éveket, amikor az USA-ban az Elvis Presley vagy Johnny Cash koncertek során a nézõk kezdetben még színháztermek ülõhelyein élvezhették, kellett, hogy élvezzék a zenét, miközben majd szétrobbantak a fantasztikus energiáktól, és mindenki táncolni szeretett volna, vadul ugrálni, amit a semleges világítás,a széksorok és a szokások még ideig óráig leszabályoztak. Itt, a PIM-ben a széksorokon helyet foglalók a számok után decens tapsot produkáltak, de
amúgy rezzenéstelen arccal ülték végig a koncertet. A szomszéd teremben, ahol a csillár nem ontotta a fényt, a sötétség leple alatt egy szõke lány, és idõnként néhány férfi társa intenzív táncolást folytattak - némán, mintha tiltott gyümölcsöt majszolnának.
Idézte természetesen a '80-as éveket is ez a különös esemény, hiszen körülbelül ilyen lehetett egy vidéki koncert a kezdetek kezdetén, amikor a gimisek még nem azzal a mondattal a szájukban jöttek világra, hogy "mit látsz, Laca?", amikor a nézõtéren még nem a totális beindulás, hanem az új, még idegen, de szimpatikus jelenséggel való ismerkedés hangulata uralkodott, mint egy ismeretlen nép konyhájának bemutatóján. Már csak az kellett volna, hogy a szomszéd teremben a szõke lány sötétben való tánc helyett zsíroskenyereket árult volna, meg Kõbányait (utalva azokra az idõkre, amikor Dréher Antal söre egy jó darabig nem volt kapható Magyarországon).
Külön is izgalmas volt a hangversenyben, hogy egy múzeum falai közt zajlott, a gitáros feje felett például egy 4 méter magas festmény lógott. Akármit is csinálsz egy múzeumban, az mindig különleges élmény - hiszen a múzeumokban általában senki sem csinál semmit, azok sem, akik vagy akiknek a tárgyaik ott vannak, és azok sem, akik ezeket érintkezés nélkül csöndben megtekintik. Egy pop-hangverseny egy múzeumban különleges pillanat, ráadásul, mivel az esemény annyira nem odavaló, az egésznek lesz egy forradalmi hangulatú beütése, amikor bizonyos társadalmi határok átszakadnak, és emberek számukra korábban megközelíthetetlen helyekre jutnak be, ilyet érezhetünk, valahányszor a Szabó Ervin Könyvtár gyönyörû épületébe lépünk be - bár a Wenckheim-palota teljesen békés, emberi úton lett a népé (Budapest 1927-ben megvásárolta). Egyszerû de ízletes diszlokáció - mondhatjuk :)
EF Zámbó egy nyitott stílusú ûrhajóban utazik, persze nem úgy, hogy cabrio, hanem úgy, hogy mindenki, aki a fedélzetére lép, szabad, sõt, ez az egyetlen kívánalom, amit a hajó tulajdonosa és laza stílusú navigátora (a kapitányi rangot utálja, ezét nem is osztotta magára) vele szemben támaszt - de úgy, hogy a szabadság fogalmának megértését nem bízza a véletlenre, s így csakis az általa nonstop és minden szinten, akár egy teafõzés vagy egy tárgy átnyújtása során is szuggerált építõ indíttatású, az egyén helyét a környezetében kis pontként jelölõ, más egzisztenciákat (élõlényeket és mûalkotásokat egyaránt) nem kategorizálni, nem befolyásolni, hanem megérteni igyekvõ, önmagán mosolygó szabadságra kell gondolnunk. E nyitott stílusú ûrhajó, az EF Zámbó kozmosz mint egy fantasztikus szappanbuborék kalandozik az idõben és térben.
Ez este fürge léptekkel halad, s miközben a zenei-workshop egy próba hangulatát kezdi felvenni, belül az indulásra készülsz. Elnézve Öcsikét, ahogy a zenekart és a zenélés folyamatát szintije mögül, a rendezõi balról irányítja, megérted, hogy az élet egy olyan utazás, amelybõl
nincs kiszállás, persze, megpróbálhatnál megkapaszkodni, megpróbálhatnád megmarkolni a gyönyörû pillanatokat, és mint a képzeletbeli szerencsejátékos, elõállni a Faust-i farbával: "kiszállok" - valójában azonban senki sem akar kiszállni, mert nem is lehet. Az utazás az idõben nem holmi autós kirándulás, benzinkutakkal meg térképpel és elõre berajzolt célokkal, hanem egyfajta hullámszörfözés. Jó volt látni ezt az elõadást. Utána a város még kihaltabb lett - de ha visszagondolsz az estére, arra, hogy valahol egy múzeumban egy sötét ablak mögött egy festõmûvész felkapcsol egy villanykörtét, majd barátaival hangversenyt ad - nem tudod leküzdeni a mélyrõl feltörõ mosolygásodat - nem tudod és nem is akarod.
:)
Mi ez, ami körülvesz?
Mikor a tér önmagába fordul,
és görbülete visszatér
az idõ segítségével a kezdethez,
hogy újra ugyanazt jelentse másképpen ...
és az úttest kicsit csillogjanak. Az egyszerûbb konzum nép olasz és nem olasz éttermekben rendeli a vörösborokat gyertyafénynél, mi viszont céltudatos léptekkel közelítünk a Petõfi Irodalmi Múzeumhoz. Micsoda célpont! Bárcsak összefutnál valakivel, hogy megkérdezze, hova-hova - de a város tényleg kihalt, mintha egy 9-ig nyitva tartó étkezdében a nap- és a hét végére való tekintettel felrakták volna székeket és leoltották volna a villanyt, hogy a korábbi nyüzsi helyén az arra járók már csak egy sötét üzlet-belsõt láthassanak, ha az üvegen keresztül mégis bekémlelnek. A Petõfi Irodalmi Múzeum (alias PIM) egyet jelent a Károlyi Kastéllyal, amely nyáridõn az udvaron és az étteremben remek partik, divatbemutatók helyszíne tud lenni, most azonban az udvar is sötét, utunkat jobbra a lépcsõn fölfelé vesszük, ahol végül idõs hölgyek veszik el a jegyeket, mi pedig belépünk egy laza esti performance helyszínére. Minõ öröm! A teremben a tér két részre oszlik: a kristálycsillárra, és az alattvalókra. Odalent érdekes performance zajlik, egy férfi és egy nõ vékony madzagokból szõ hálót, éspedig úgy, hogy végigvezetik az összes nézõn, behálózva õket, mindegyikük egy-egy biztosítási pontként épül be a rendszerbe, õk pedig idõnként kipróbálják, hogy a madzag megbírja-e támasztani õket, ha véletlenül a gravitáció tengelyétõl eltérõ szögû pózt szeretnének felvenni. A teremben két darab bekapcsolt tévé hirdeti feLugossy László nem-jelenlétét, aki a Szirtes Jánossal alkotott performance-duó másik feleként most épp Miskolcon lép fel, a performance másik felével, így hozta a szervezés. Ott is esett az esõ.
A performance frappáns volt, bevonta a közönséget is, és a kirakatüveg által leválasztott, más tudatú-, más törvényû világ effektusát is rendesen produkálták, tették a dolgukat, ahogyan ez az õ bolygójukon magától értetõdõ (fonalakat tekercseltek és hálót szõttek), a jelenlévõk pedig elértve, hogy szándékuk békés, belementek a barátkozásba. Külön érdekes volt egyébként a pólójuk, mintha valamiféle módon ufókat ábrázoltak volna.
Az ember egy-egy mûvészi expresszió, kultúrmûsor befogadása során egy tágabb képet kap, mindarról, ami körül veszi, nos, ez itt már e performance végén megvalósult, néztük, milyen különös, hogy emberek egy kis csoportja a szabadidõ eltöltésének szándékosan éppen ezt a módját választotta, itt, ebben a kastélyban - ekkor még nem lehetett sejteni, mi készül. A kis közönség áttelepült egy másik terembe, ahol immár kényelmet sugárzó széksorok fogadták õket. Halk, családias atmoszféra uralkodott, senki sem beszélt hangosan, és ha ezt tette volna, mindenki hallotta volna, amit mond. EF Zámbó István (barátainak Öcsi) ellenõrizte a mikrofonokat, amikbõl volt egy pár, aztán lekapcsolták a világítást, és EF Zámbó a sötétet kihasználva átöltözött. Atléta trikóban és piros tornagatyóban egy vibrációs masszázsgépre lépett, magára csatolva a vibrációs övet, pont úgy, ahogyan a tévéshopban mutatják a tévé elõtt rekedt, magatehetetlen vásárlóknak, magához vett még egy villanykörtét, amely a fényt szolgáltatta, és elkezdõdött az elõadás - vagy mondjuk úgy, szeánsz?
Remegõ hangon (a vibrátor ezt a szent célt szolgálta), mintha varázsigét citálna, e bûvös szavak hagyták el ajkait: XXX
És láss csodát. Különös elõadás vette kezdetét. A bontakozó jam-session, bár rövidre lett fogva, feltûnõen hasonlított egy ûroperára, mármint a találkozások egy bizonyos típusára, amit EF Zámbó fejlesztett ki. Egy ûropera elõadás úgy néz ki, hogy rengeteg egy idõben, egy helyen összegyûlt zenész fogalmi instrukciók (jelek megbeszélése) után hozzálát, hogy egy nagyszabású, kollektív improvizálás során eljusson A-pontból B-pontba, az Ûropera beszállási pontjától a kiszállási pontig. EF Zámbó az elõre fixált jelek segítségével irányítja az utazást, és nyomban nyilvánvaló, hogy arról van szó, ezek az emberek, beleértve a nézõket, mennek egy kört az Ûropera nevû közlekedõeszközön. Az operák egyik lényege, hogy az utazás révén megvilágítsák, hogy a fejlõdés, az elõrehaladás relatív, és hogy minden ugyanaz másképpen.
Nehéz volt nem észrevenni, hogy a PIM-béli hangverseny EF Zámbó-performance része (a koncert elõtt) egy redukált méretû, alkalmi Ûropera volt, amire kísértetiesen rájátszott az a motívum, hogy az idõben pár hanglemezbarázdával korábban megszervezett Ûroperák elõtt is szokott volt lenni feLugossy-Szirtes performance-duó. Ez a mostani Ûropera ezzel együtt más, mint a többi (azzal együtt is, hogy mindegyik más - és persze mindegyik ugyanaz). Itt és most az utazás nem végig az Ûropera belsejében történt, a rövid felszállás után a résztvevõk egy ûrsétára indulhattak, mely során a egy idõtlen térben zajló EF Zámbó koncert lett a látogatás fõ célja (közben persze ki-ki a legkülönfélébb kirándulásokat folytathatta le gondolatai között).
Elõre haladtunk, és mégis visszarepültünk a kezdetekhez, az idõk idõnként tényleg összeérnek. Az '50-es és a '80-as éveket egyszerre idézte ez a koncert. Idézte elõször is az '50-es éveket, amikor az USA-ban az Elvis Presley vagy Johnny Cash koncertek során a nézõk kezdetben még színháztermek ülõhelyein élvezhették, kellett, hogy élvezzék a zenét, miközben majd szétrobbantak a fantasztikus energiáktól, és mindenki táncolni szeretett volna, vadul ugrálni, amit a semleges világítás,a széksorok és a szokások még ideig óráig leszabályoztak. Itt, a PIM-ben a széksorokon helyet foglalók a számok után decens tapsot produkáltak, de
amúgy rezzenéstelen arccal ülték végig a koncertet. A szomszéd teremben, ahol a csillár nem ontotta a fényt, a sötétség leple alatt egy szõke lány, és idõnként néhány férfi társa intenzív táncolást folytattak - némán, mintha tiltott gyümölcsöt majszolnának. Idézte természetesen a '80-as éveket is ez a különös esemény, hiszen körülbelül ilyen lehetett egy vidéki koncert a kezdetek kezdetén, amikor a gimisek még nem azzal a mondattal a szájukban jöttek világra, hogy "mit látsz, Laca?", amikor a nézõtéren még nem a totális beindulás, hanem az új, még idegen, de szimpatikus jelenséggel való ismerkedés hangulata uralkodott, mint egy ismeretlen nép konyhájának bemutatóján. Már csak az kellett volna, hogy a szomszéd teremben a szõke lány sötétben való tánc helyett zsíroskenyereket árult volna, meg Kõbányait (utalva azokra az idõkre, amikor Dréher Antal söre egy jó darabig nem volt kapható Magyarországon).
Külön is izgalmas volt a hangversenyben, hogy egy múzeum falai közt zajlott, a gitáros feje felett például egy 4 méter magas festmény lógott. Akármit is csinálsz egy múzeumban, az mindig különleges élmény - hiszen a múzeumokban általában senki sem csinál semmit, azok sem, akik vagy akiknek a tárgyaik ott vannak, és azok sem, akik ezeket érintkezés nélkül csöndben megtekintik. Egy pop-hangverseny egy múzeumban különleges pillanat, ráadásul, mivel az esemény annyira nem odavaló, az egésznek lesz egy forradalmi hangulatú beütése, amikor bizonyos társadalmi határok átszakadnak, és emberek számukra korábban megközelíthetetlen helyekre jutnak be, ilyet érezhetünk, valahányszor a Szabó Ervin Könyvtár gyönyörû épületébe lépünk be - bár a Wenckheim-palota teljesen békés, emberi úton lett a népé (Budapest 1927-ben megvásárolta). Egyszerû de ízletes diszlokáció - mondhatjuk :)
EF Zámbó egy nyitott stílusú ûrhajóban utazik, persze nem úgy, hogy cabrio, hanem úgy, hogy mindenki, aki a fedélzetére lép, szabad, sõt, ez az egyetlen kívánalom, amit a hajó tulajdonosa és laza stílusú navigátora (a kapitányi rangot utálja, ezét nem is osztotta magára) vele szemben támaszt - de úgy, hogy a szabadság fogalmának megértését nem bízza a véletlenre, s így csakis az általa nonstop és minden szinten, akár egy teafõzés vagy egy tárgy átnyújtása során is szuggerált építõ indíttatású, az egyén helyét a környezetében kis pontként jelölõ, más egzisztenciákat (élõlényeket és mûalkotásokat egyaránt) nem kategorizálni, nem befolyásolni, hanem megérteni igyekvõ, önmagán mosolygó szabadságra kell gondolnunk. E nyitott stílusú ûrhajó, az EF Zámbó kozmosz mint egy fantasztikus szappanbuborék kalandozik az idõben és térben. Ez este fürge léptekkel halad, s miközben a zenei-workshop egy próba hangulatát kezdi felvenni, belül az indulásra készülsz. Elnézve Öcsikét, ahogy a zenekart és a zenélés folyamatát szintije mögül, a rendezõi balról irányítja, megérted, hogy az élet egy olyan utazás, amelybõl
nincs kiszállás, persze, megpróbálhatnál megkapaszkodni, megpróbálhatnád megmarkolni a gyönyörû pillanatokat, és mint a képzeletbeli szerencsejátékos, elõállni a Faust-i farbával: "kiszállok" - valójában azonban senki sem akar kiszállni, mert nem is lehet. Az utazás az idõben nem holmi autós kirándulás, benzinkutakkal meg térképpel és elõre berajzolt célokkal, hanem egyfajta hullámszörfözés. Jó volt látni ezt az elõadást. Utána a város még kihaltabb lett - de ha visszagondolsz az estére, arra, hogy valahol egy múzeumban egy sötét ablak mögött egy festõmûvész felkapcsol egy villanykörtét, majd barátaival hangversenyt ad - nem tudod leküzdeni a mélyrõl feltörõ mosolygásodat - nem tudod és nem is akarod. :)
Mi ez, ami körülvesz?
Mikor a tér önmagába fordul,
és görbülete visszatér
az idõ segítségével a kezdethez,
hogy újra ugyanazt jelentse másképpen ...