2008-12-12
"ISO 800" - Pawel Karnowski fotói a Lengyel Intézetben
Egy-egy kiállítás mûködhet úgy, mint a tér, amelybe lépve, mint egy ûr-parkolóban átadhatod magad az ott összegyûlt mûvekkel való találkozásnak, vagy úgy, mint egy portál, mint egy elõ-csarnok, amelybõl bejáratok nyílnak a mûvekhez ... A Lengyel Intézetben installált Pawe³ Karnowski-kiállítás ez utóbbi típus reprezentatív példája ...
Pawel Karnowski jazz-ben utazik. Az, hogy a fiatal mûvész honlapján nincs külön fejezet a "jazz" bázisú fotók számára, hogy számára a fotók a "jazz" fotókkal egyenlõek - megindító. Az ihlet tiszta láncolatát tapinthatjuk ki, Pawel Karnowski-t nyilvánvalóan a zene indítja arra, hogy fotózzon, és ha már fotózik, teljes figyelmét a szent témának szenteli.
A JAZZ egy nagyon különleges fenomenon. Amíg mondjuk egy klasszikus vagy pop darabot az elõadók "elõadnak", addig a jazz dimenziójában sokkal inkább szeánszokról beszélhetünk. Jazz persze jelenthet "virtuóz" "improvizációkkal" tûzdelt, oldott, szórakoztató zenét - is .. de a jazz igaziból az a sötét mélység, ahonnan a zene valós idõben és finomítatlan formában tör fel, mint a gyémánt-fekete nyersolaj. A jazz az idõben való alkotásnak, kollektív alkotásnak a legfinomabb formája. A zene a tünékenységgel oly mélyen összefonódó fogalom, hogy egymás szinonimái - körülbelül Mozart óta. Ha térben érzékelhetõ metaforát akarnánk említeni, nyilván Joseph Beuys Budapesten is bemutatott tengerpartos, búvártõrös "grafikai" sorozatát kellene említenünk (a mûvész a tengerparton homokba rajzolta mûveit, amik a hullámok és a menetrendszerû dagály révén mentesek lehettek a fizikai öröklét terhe alól, és csak a Beuys-szel mászkáló fotós fotóin hagytak tartós nyomot).
Ahogyan a Don Giovanni az operák operája, ugyanúgy a free jazz a zenék zenéje, hiszen a zene alaptulajdonságait felfokozva mintázza meg, mint egy tulajdonság best-of. A jazz legeslegizgalmasabb tulajdonságainak egyike, hogy láthatatlan. Egy Dresch vagy Grencsó szeánszon (kár, hogy manapság nem esnek egybe) a közönség még ha konkrétan nem is hunyja le a szemeit, akkor is ugyanaz történik: belsõ képek áramlása közepette utazik. Az egyetlen mód, ahogyan egy ilyen koncertet rögzíteni és kommunikálni lehet, az, hogy bakelitbe véssük (vagy CD-be), amit aztán egy sötét szobában ismét visszaváltoztathatunk tiszta zenévé. Tévében egy jazz koncert mûfajilag annyira idegen jelenség lenne, mintha egy megfoghatatlan dolgot szeretnénk megfogásra kínálni, egy megihatatlan dolgot ívásra, egy láthatatlan dolgot megtekintésre ... A jazz láthatatlan ...
Amit láthatsz, az egy zenész arca, keze, haja, hangszere ... Érdekes részletek - de ezek csak a reagálások, a zenész reakciói arra, ami történik vele és a többiekkel, akikkel együtt utazik. Egy vajúdó anya arca kétségtelenül impresszív téma, de csak utal arra, ami történik ... A Jazz-zel a helyzet ugyanez - közvetve tudjuk megfogni, ez a maximum, hiszen megfoghatatlan. A hangulatot, az ott és akkort tudjuk valamilyen szinten rögzíteni, és ez segíthet emlékezni vagy ráhangolódni egy élményre. A jazz megörökítése fotón extrém küldetés, fényképen ábrázolni a sötétséget - a zenét.
Pawel Karnowski egy szerzetes elhivatottságával adja át magát a JAZZ szolgálatának - fotósként. Õsi technikát alkalmaz, fotói a '70-es évek klasszikus, mûvész-centrikus (a képeken szereplõ mûvészekre gondolunk itt), empatikus, a transz-ábrázolást. A kiállítás címe, hogy "iso 800" - azaz 800 ASA ilyenformán nem is tükrözi igaziból a képek természetét - hisz ezek a képek inkább emlékeztetnek egy Ferencsik-portéra valamely lemez borítóján (a címet egyébként a fiatal kurátor, Kerekes Anna találta ki, és amennyire nem pontosan fedi a kiállítás tartalmát, amennyivel túllóg, annyira plusz érdekes cím). Pawel Karnowski mûvészete valójában õsi, 100 ASA-s stílusú mûvészet (függetlenül a képek technikai részleteitõl), színpadi reflektorfények, spotlámpák adják a színpad-illatú fényt, a transz állapotban leledzõ jazz zenészeket hûen, hûségesen, odaadóan, letisztultan, értelemszerûen fekete-fehérben ábrázolja - úgy, hogy minden egyes kép egy-egy hommage küldemény a részérõl az általa csodált zenészek, az általa csodált zene forrásai, papjai felé.
Pawel Karnowski munkáját tekintve "nem is fotós" (idézõjel nélkül ilyet leírni persze õrültség lenne), hanem nyelvész kutató és tanár Stuttgartban. A fotózás az õ "második élete", azt azonban, hogy "nem a hivatása" vagy, hogy "nem hivatásszerûen fotózik" tényleg nem mondhatjuk, sõt, ha valami, hát éppenséggel az jellemzi, hogy elhivatott fotós, küldetése, szenvedélye a fotózás. Már régóta fotózik, fotográfia iránti szenvedélye a jazz iránti szenvedélyével találkozva (a jazz nála szigorúan élõ jazz-t jelent:)) kristályosította ki az "anyagot", melybõl egy kisebb kollekciót most a Lengyel Intézetben megtekinthetünk. A 37 éves Pawel Karnowski 5 évet Budapesten élt (2002-2007), így jó sok fotóját Budapesten készítette.
A kiállítás õrült nagy printeket vonultat fel, több méterszer több métereseket. Megszoktuk, hogy az amerikai filmekben a fotó-megnyitókon mindig ilyen nagyban gondolkodnak, és Antonioni óta eltökélt hívei vagyunk a blow-up-nak. Ezzel együtt e térben itt furán mûködtek a hatalmas printek. Ennek oka nyilvánvalóan az, hogy a galériákat jellemzõ fehér falak nem elõnyösek a jazz koncerteken készült sötét hátterû fekete-fehér képek kilógatására (a printek egyébként azzal a koncepcióval készültek, hogy a kiállítást vándoroltatni lehessen, és a kurátor bízik benne, hogy egy nagyobb térben egyszer rendesen kifuthatják magukat, kvázi megszólalhatnak). A világítással lehetett volna még valamit alakítani, hogy csak a képeket világítsák meg fényforrások - de ne feledjük, ez nem egy megnyitó, hanem egy kiállítás, és heteken keresztül félhomályt generálni egy galériában számos ésszerû falba ütközõ produkció lenne.
A hatalmas printek a világítással együtt végül is picit a hangulat rovására mennek, de a megnyitón fellépõ Dóra Attila (free jazz) performace-sza, és a jó hangulatú esemény lecsengése után (az egyik legnépszerûbb lengyel ételt, a bigos-t lehetett kipróbálni, és hûen a kontextushoz lengyel vodkát) a kiállítás kurátora társaival egy Grencsó koncertre evezett át a Jelen Bistro-ba, ahol az elsõ sorból élvezte a csodás free zenét - fotókamerával a kezében :). Ha eddig nem lett volna világos, a Jelenben kiderült, hogy e kiállítás szervezését a jazz rajongás szintû imádata szülte - ugyanúgy, mint a kiállítás képeit is. Az ihlet láncolat pedig ihlet körforgásba csap át - Pawel Karnowski-t a jazz késztette arra, hogy fotózzon, képei pedig másokat arra indítanak, hogy jazz koncertre menjenek - és fotózzanak. Ez azért ritka szép kör :)
A JAZZ egy nagyon különleges fenomenon. Amíg mondjuk egy klasszikus vagy pop darabot az elõadók "elõadnak", addig a jazz dimenziójában sokkal inkább szeánszokról beszélhetünk. Jazz persze jelenthet "virtuóz" "improvizációkkal" tûzdelt, oldott, szórakoztató zenét - is .. de a jazz igaziból az a sötét mélység, ahonnan a zene valós idõben és finomítatlan formában tör fel, mint a gyémánt-fekete nyersolaj. A jazz az idõben való alkotásnak, kollektív alkotásnak a legfinomabb formája. A zene a tünékenységgel oly mélyen összefonódó fogalom, hogy egymás szinonimái - körülbelül Mozart óta. Ha térben érzékelhetõ metaforát akarnánk említeni, nyilván Joseph Beuys Budapesten is bemutatott tengerpartos, búvártõrös "grafikai" sorozatát kellene említenünk (a mûvész a tengerparton homokba rajzolta mûveit, amik a hullámok és a menetrendszerû dagály révén mentesek lehettek a fizikai öröklét terhe alól, és csak a Beuys-szel mászkáló fotós fotóin hagytak tartós nyomot).
Ahogyan a Don Giovanni az operák operája, ugyanúgy a free jazz a zenék zenéje, hiszen a zene alaptulajdonságait felfokozva mintázza meg, mint egy tulajdonság best-of. A jazz legeslegizgalmasabb tulajdonságainak egyike, hogy láthatatlan. Egy Dresch vagy Grencsó szeánszon (kár, hogy manapság nem esnek egybe) a közönség még ha konkrétan nem is hunyja le a szemeit, akkor is ugyanaz történik: belsõ képek áramlása közepette utazik. Az egyetlen mód, ahogyan egy ilyen koncertet rögzíteni és kommunikálni lehet, az, hogy bakelitbe véssük (vagy CD-be), amit aztán egy sötét szobában ismét visszaváltoztathatunk tiszta zenévé. Tévében egy jazz koncert mûfajilag annyira idegen jelenség lenne, mintha egy megfoghatatlan dolgot szeretnénk megfogásra kínálni, egy megihatatlan dolgot ívásra, egy láthatatlan dolgot megtekintésre ... A jazz láthatatlan ...
Amit láthatsz, az egy zenész arca, keze, haja, hangszere ... Érdekes részletek - de ezek csak a reagálások, a zenész reakciói arra, ami történik vele és a többiekkel, akikkel együtt utazik. Egy vajúdó anya arca kétségtelenül impresszív téma, de csak utal arra, ami történik ... A Jazz-zel a helyzet ugyanez - közvetve tudjuk megfogni, ez a maximum, hiszen megfoghatatlan. A hangulatot, az ott és akkort tudjuk valamilyen szinten rögzíteni, és ez segíthet emlékezni vagy ráhangolódni egy élményre. A jazz megörökítése fotón extrém küldetés, fényképen ábrázolni a sötétséget - a zenét.
Pawel Karnowski egy szerzetes elhivatottságával adja át magát a JAZZ szolgálatának - fotósként. Õsi technikát alkalmaz, fotói a '70-es évek klasszikus, mûvész-centrikus (a képeken szereplõ mûvészekre gondolunk itt), empatikus, a transz-ábrázolást. A kiállítás címe, hogy "iso 800" - azaz 800 ASA ilyenformán nem is tükrözi igaziból a képek természetét - hisz ezek a képek inkább emlékeztetnek egy Ferencsik-portéra valamely lemez borítóján (a címet egyébként a fiatal kurátor, Kerekes Anna találta ki, és amennyire nem pontosan fedi a kiállítás tartalmát, amennyivel túllóg, annyira plusz érdekes cím). Pawel Karnowski mûvészete valójában õsi, 100 ASA-s stílusú mûvészet (függetlenül a képek technikai részleteitõl), színpadi reflektorfények, spotlámpák adják a színpad-illatú fényt, a transz állapotban leledzõ jazz zenészeket hûen, hûségesen, odaadóan, letisztultan, értelemszerûen fekete-fehérben ábrázolja - úgy, hogy minden egyes kép egy-egy hommage küldemény a részérõl az általa csodált zenészek, az általa csodált zene forrásai, papjai felé.
Pawel Karnowski munkáját tekintve "nem is fotós" (idézõjel nélkül ilyet leírni persze õrültség lenne), hanem nyelvész kutató és tanár Stuttgartban. A fotózás az õ "második élete", azt azonban, hogy "nem a hivatása" vagy, hogy "nem hivatásszerûen fotózik" tényleg nem mondhatjuk, sõt, ha valami, hát éppenséggel az jellemzi, hogy elhivatott fotós, küldetése, szenvedélye a fotózás. Már régóta fotózik, fotográfia iránti szenvedélye a jazz iránti szenvedélyével találkozva (a jazz nála szigorúan élõ jazz-t jelent:)) kristályosította ki az "anyagot", melybõl egy kisebb kollekciót most a Lengyel Intézetben megtekinthetünk. A 37 éves Pawel Karnowski 5 évet Budapesten élt (2002-2007), így jó sok fotóját Budapesten készítette.
A kiállítás õrült nagy printeket vonultat fel, több méterszer több métereseket. Megszoktuk, hogy az amerikai filmekben a fotó-megnyitókon mindig ilyen nagyban gondolkodnak, és Antonioni óta eltökélt hívei vagyunk a blow-up-nak. Ezzel együtt e térben itt furán mûködtek a hatalmas printek. Ennek oka nyilvánvalóan az, hogy a galériákat jellemzõ fehér falak nem elõnyösek a jazz koncerteken készült sötét hátterû fekete-fehér képek kilógatására (a printek egyébként azzal a koncepcióval készültek, hogy a kiállítást vándoroltatni lehessen, és a kurátor bízik benne, hogy egy nagyobb térben egyszer rendesen kifuthatják magukat, kvázi megszólalhatnak). A világítással lehetett volna még valamit alakítani, hogy csak a képeket világítsák meg fényforrások - de ne feledjük, ez nem egy megnyitó, hanem egy kiállítás, és heteken keresztül félhomályt generálni egy galériában számos ésszerû falba ütközõ produkció lenne.
A hatalmas printek a világítással együtt végül is picit a hangulat rovására mennek, de a megnyitón fellépõ Dóra Attila (free jazz) performace-sza, és a jó hangulatú esemény lecsengése után (az egyik legnépszerûbb lengyel ételt, a bigos-t lehetett kipróbálni, és hûen a kontextushoz lengyel vodkát) a kiállítás kurátora társaival egy Grencsó koncertre evezett át a Jelen Bistro-ba, ahol az elsõ sorból élvezte a csodás free zenét - fotókamerával a kezében :). Ha eddig nem lett volna világos, a Jelenben kiderült, hogy e kiállítás szervezését a jazz rajongás szintû imádata szülte - ugyanúgy, mint a kiállítás képeit is. Az ihlet láncolat pedig ihlet körforgásba csap át - Pawel Karnowski-t a jazz késztette arra, hogy fotózzon, képei pedig másokat arra indítanak, hogy jazz koncertre menjenek - és fotózzanak. Ez azért ritka szép kör :)