2009-07-07
Átlagosak - Arcok és életek
Két fiatal lengyel fotómûvésznő Átlagosak címmel készített egy fotósorozatot, saját maguk által hétköznapinak tartott honfitársaikról, akik a képeik mellé röviden mesélnek is az eddigi életükről.
Monika Berezecka és Monika Redzisz egyidõsek (74-ben születtek) és közösen
végeztek Poznanban vizuális kommunikáció-fotó szakon, most pedig Varsóban élnek és dolgoznak.
Együtt hozták létre a Zorka Projektet, ami azt fedi, hogy egy 6*6-os géppel közösen fotóznak olyan témákat, jelenségeket, leginkább portrékat, ami õket foglalkoztatja. A képeik többször meghökkentõek, pedig amúgy láthatóan nem törekednek erre.
Zorka Projekt néven futnak a különbözõ fotó-projektjeik, ilyen pl. a meztelen/fehérnemûs anyákról és gyerekekrõl szóló, a testépítõkrõl, a drag queen-ekrõl (olyan férfiak, akik sebészeti beavatkozás nélkül léteznek nõként, öltöznek nõnek), transzvesztitákról, vagy a lengyel önkiszolgáló tejbárokat látogatókról szóló sorozatok.
Leginkább fekete-fehérben gondolkodnak, ez alól kivételt képez az Átlagosak, ami színes.
A projekt 2008-ban készült
, a Duzy Format (a Gazeta Wyborcza vezetõ lengyel napilap hetente megjelenõ melléklete) megrendelésére. "Nem definiáltuk, kit tartunk 'átlagos' lengyelnek. Azoknak a jelentkezését vártuk, akik olvastak errõl az akciónkról az újságban, és 'átlagosnak' tartották magukat. Közel százan jelentkeztek, családok, párok, vagy egyedülállók, egész Lengyelország területérõl. 30 személyt választottunk ki. Mindegyik fotó a jelentkezõk saját otthonában készült."- így írták le a fotómûvész lányok a sorozat elkészültének körülményeit.
A Platán Galériában 15 fotót állítottak ki a sorozatból, ami kb. 3-mal kevesebb, mint a teljes anyag.
Mindegyik kép gondosan beállított, a lefotózottak ülnek, vagy állnak valamelyik szobájukban, és szembe néznek a kamerával. Szinte
mindegyik portré magával ragadó, már önmagában is, és még csak ezután kezdjük el elolvasni a fotók mellé kapcsolt rövid szövegeket, amikben a magukat átlagosnak érzõ lengyel emberek meséltek önmagukról a fotós lányoknak.
Tulajdonképpen nem is lenne szükség a szövegekre, mert a kamerába komolyan és rezzenéstelenül belenézõ fotóalanyok képe érzékelteti az életüket, személyiségüket is, nemcsak azért, mert a saját otthonukban fotózták le õket, hanem, mert láthatóan olyan komolyan vették ezt a projektet. Egy-egy pillanatkép ismeretlen lengyel emberekrõl, párokról, családokról, barátokról - az a közös bennük, hogy miközben napról napra teszik a dolgukat, és gondolnak valamit a világról, Lengyelországról és önmagukról, közben szívesen elképzelik, hogy a (nehezen) kialakított életükön túl is van egy világ, amibe õk is belekukkantanának, csak úgy.
Leegyszerûsítve ezt a másik valóságot képviselik a fotómûvész lányok, akiknek bemutatják az "alanyok" saját életüket, ami szerintük egyébként semmi különös, vagyis hétköznapi, vagyis a többiektõl nem sokban különbözõ.
Ezek az emberek legtöbbször sok nehézségen
mentek keresztül (még a huszonéveseknek sem telik túl könnyedén az életük), de azért jutottak el idáig (a fotózás jelenéig), mert bíztak magukban, a saját sorsukban, és a szeretteikben. Nagyon sok érzelem bukkan fel a képeken (és persze a szövegekben is), a házaspárok közt szinte látszik a láthatatlan kapocs, ami összeköti õket, a gyerekek komolyan, de mégis otthonosan "pózolnak" a szüleikkel, és bár vannak jobb és kevésbé megragadó képek, azért mindegyik hat ránk, és mindegyikbõl kiérezzük a hétköznapiság méltóságát, amit ezek az emberek magától értetõdõen képviselnek.
Nagyon jó a cím, és érdekes a kísérlet, hogy ki gondol egy ilyen felhívás kapcsán önmagára úgy, mint átlagosra: átlagos lengyelre, vallásosra (vagy nem hívõre), olyanra, aki családot szeretne, és a szerettei boldogulását, együtt töltött, vidám napokat a családjával, barátaival, jó egészséget (amit a legtöbben fõ
vágyukként fogalmaztak meg), és a munkája általi elégedettséget. Ezek hétköznapi vágyak, amikre mindenki vágyik - általában, és persze nemcsak az átlagos emberek, de õk ezt itt ki is fejezik.
A kiállítás képeit nézegetve úgy érezhetjük, hogy a két Monika közelebb vitt minket a lengyel hétköznapokhoz, és hogy ezek az emberek bátrak és kedvesek, ahogy figyelmesen néznek farkasszemet a kamerával, ami egyedien örökíti meg õket, éppen aközben, miközben õk "átlagosként" gondolnak magukra. Jó kiállítás, jó fotókkal - augusztus 14-ig megnézhetjük még.
Helyszín: Platán Galéria - 1061 Budapest, Andrássy út 32.
Megtekinthetõ: 2009. augusztus 14-ig, keddtõl péntekig 11.00 - 19.00 óra között.
(Szervezõ: Lengyel Intézet - http://www.polinst.hu%2F)
A belépés ingyenes.
végeztek Poznanban vizuális kommunikáció-fotó szakon, most pedig Varsóban élnek és dolgoznak. Együtt hozták létre a Zorka Projektet, ami azt fedi, hogy egy 6*6-os géppel közösen fotóznak olyan témákat, jelenségeket, leginkább portrékat, ami õket foglalkoztatja. A képeik többször meghökkentõek, pedig amúgy láthatóan nem törekednek erre.
Zorka Projekt néven futnak a különbözõ fotó-projektjeik, ilyen pl. a meztelen/fehérnemûs anyákról és gyerekekrõl szóló, a testépítõkrõl, a drag queen-ekrõl (olyan férfiak, akik sebészeti beavatkozás nélkül léteznek nõként, öltöznek nõnek), transzvesztitákról, vagy a lengyel önkiszolgáló tejbárokat látogatókról szóló sorozatok.
Leginkább fekete-fehérben gondolkodnak, ez alól kivételt képez az Átlagosak, ami színes.
A projekt 2008-ban készült
, a Duzy Format (a Gazeta Wyborcza vezetõ lengyel napilap hetente megjelenõ melléklete) megrendelésére. "Nem definiáltuk, kit tartunk 'átlagos' lengyelnek. Azoknak a jelentkezését vártuk, akik olvastak errõl az akciónkról az újságban, és 'átlagosnak' tartották magukat. Közel százan jelentkeztek, családok, párok, vagy egyedülállók, egész Lengyelország területérõl. 30 személyt választottunk ki. Mindegyik fotó a jelentkezõk saját otthonában készült."- így írták le a fotómûvész lányok a sorozat elkészültének körülményeit. A Platán Galériában 15 fotót állítottak ki a sorozatból, ami kb. 3-mal kevesebb, mint a teljes anyag.
Mindegyik kép gondosan beállított, a lefotózottak ülnek, vagy állnak valamelyik szobájukban, és szembe néznek a kamerával. Szinte
mindegyik portré magával ragadó, már önmagában is, és még csak ezután kezdjük el elolvasni a fotók mellé kapcsolt rövid szövegeket, amikben a magukat átlagosnak érzõ lengyel emberek meséltek önmagukról a fotós lányoknak. Tulajdonképpen nem is lenne szükség a szövegekre, mert a kamerába komolyan és rezzenéstelenül belenézõ fotóalanyok képe érzékelteti az életüket, személyiségüket is, nemcsak azért, mert a saját otthonukban fotózták le õket, hanem, mert láthatóan olyan komolyan vették ezt a projektet. Egy-egy pillanatkép ismeretlen lengyel emberekrõl, párokról, családokról, barátokról - az a közös bennük, hogy miközben napról napra teszik a dolgukat, és gondolnak valamit a világról, Lengyelországról és önmagukról, közben szívesen elképzelik, hogy a (nehezen) kialakított életükön túl is van egy világ, amibe õk is belekukkantanának, csak úgy.
Leegyszerûsítve ezt a másik valóságot képviselik a fotómûvész lányok, akiknek bemutatják az "alanyok" saját életüket, ami szerintük egyébként semmi különös, vagyis hétköznapi, vagyis a többiektõl nem sokban különbözõ.
Ezek az emberek legtöbbször sok nehézségen
mentek keresztül (még a huszonéveseknek sem telik túl könnyedén az életük), de azért jutottak el idáig (a fotózás jelenéig), mert bíztak magukban, a saját sorsukban, és a szeretteikben. Nagyon sok érzelem bukkan fel a képeken (és persze a szövegekben is), a házaspárok közt szinte látszik a láthatatlan kapocs, ami összeköti õket, a gyerekek komolyan, de mégis otthonosan "pózolnak" a szüleikkel, és bár vannak jobb és kevésbé megragadó képek, azért mindegyik hat ránk, és mindegyikbõl kiérezzük a hétköznapiság méltóságát, amit ezek az emberek magától értetõdõen képviselnek. Nagyon jó a cím, és érdekes a kísérlet, hogy ki gondol egy ilyen felhívás kapcsán önmagára úgy, mint átlagosra: átlagos lengyelre, vallásosra (vagy nem hívõre), olyanra, aki családot szeretne, és a szerettei boldogulását, együtt töltött, vidám napokat a családjával, barátaival, jó egészséget (amit a legtöbben fõ
vágyukként fogalmaztak meg), és a munkája általi elégedettséget. Ezek hétköznapi vágyak, amikre mindenki vágyik - általában, és persze nemcsak az átlagos emberek, de õk ezt itt ki is fejezik. A kiállítás képeit nézegetve úgy érezhetjük, hogy a két Monika közelebb vitt minket a lengyel hétköznapokhoz, és hogy ezek az emberek bátrak és kedvesek, ahogy figyelmesen néznek farkasszemet a kamerával, ami egyedien örökíti meg õket, éppen aközben, miközben õk "átlagosként" gondolnak magukra. Jó kiállítás, jó fotókkal - augusztus 14-ig megnézhetjük még.
Helyszín: Platán Galéria - 1061 Budapest, Andrássy út 32.
Megtekinthetõ: 2009. augusztus 14-ig, keddtõl péntekig 11.00 - 19.00 óra között.
(Szervezõ: Lengyel Intézet - http://www.polinst.hu%2F)
A belépés ingyenes.