nem vagy belépve:
microcspv    "peace is precious"
logo Marilyn


::: kult -> művészet, pop, vizuális kultúra, kultúr-stratégia
    

2010-04-14

Sziládi Mónika: Szélessávú vevők (fotókiállítás a Godot-ban)

(L)Imitation of life - Sziládi Mónika kiállításáról

Sziládi Mónika: "A Wide Receivers (Szélessávú Vevők) sorozat képei társasági összejöveteleken készültek - fogadásokon, vacsorákon, tehetségkutató versenyeken, divatbemutatókon, házibulikon. A digitálisan felvett képekből kollázsokat készítek, amelyek a csoport-dinamika leírásának ürügyén arra keresik a választ, hogy a résztvevőket hogyan befolyásolja a készen kapott gesztusok és pózok imitálása. Vajon találnak-e módot az önkifejezésre vagy pusztán sablonokat öltenek magukra? A kiállított munkák az egyén önmeghatározásának látszólagos szabadsága és az előregyártott pózok utánzásának kényszere között fennálló feszültséget és ellentmondást tematizálják."

A fotográfia világa óriási, ma már gyakorlatilag bejárhatatlan. Áttekinthető, mint egy könyvtár - de be nem járható, már csak azért sem, mert miközben egyik pontról a másikra röppensz, telesen más dimenzióba kerülsz, ahol akár maga a fotográfia fogalma is teljesen mást jelenthet. Ez nem puszta túlnépesedés - ez inkább burjánzó sokfajúság, multi-dimenzionalitás abszolút pozitív esete. A fotográfia ma egy óriási, komplex, organikus szervezet - amely szinte lélegzik. Volt egy fotópari cégnek egy kampánya az elmúlt évek egyikén (Samsung - a továbbiakban: *brand*), amely remekül testesítette meg ezt a végtelen sokdimenziójuságot. Eleve nem is fotókamerákról volt szó, hanem telefonokról, telefonokkal készült fotókról. A világ minden országában, a világ összes *brand*-felhasználó küldhetett be fotót, amit az egész világ összes nézője megtekinthetett. Nem művészi tárgyú vagy kvalitású fotókról volt szó, és nem is hétköznapi snap-shot-okról, hanem ikon-jellegű, ID-jellegű fotókról, kb. "ez vagyok én - c'est moi" :) A fotókat sok-dimenziós modell alapján körbejárható fa lombkorona szerűen rendezték el- országonként. Különösen izgalmas volt mindez, mert végül tök kevés fotó készült, és azok is rengetegszer ismétlődtek, és mivel az egészhez egy reklám-linkre kattintva lehetett eljutni, senki nem is böngészett végig mondjuk 1000 fotót kultúrantropológiai célzattal, de még százat sem, ha megtette volna ismétlődő fotókra bukkant volna. Az egész projekt csupán önmaga fikciója maradt - de nem azért, mert emberek százmilliói nem fotózzák magukat és barátaikat naponta, hanem azért, mert ezeket a fotókat összegyűjteni, elérni is lehetetlenség. És mindez a fotográfia világának csupán egyetlen dimenzió-ficakja.



Ahogyan egy ember másképp rendezkedik be egy nagyvárosban, ahogyan más a nagyvárosi életforma, ugyanúgy másképp kell (érdemes, lehetséges) berendezkedniük a fotósoknak a fotográfia világában ma (amikor pl. a képek terjedése végtelenül gyorssá vált, egy-egy friss kép megjelenése után akár percekkel is bárki hozzájuthat, láthatja, és másnap, de akár már aznap este is másolhatja, vagy készíthet úgy képeket annak nyomán, úgy, hogy az inspirálja, amit látott). A nagyvárosi fotográfus minden pillanatban tudatában van annak, hogy több ezer mászkál belőle az utcákon (akikkel sajtóeseményeken rendszeresen össze is fut - mellesleg nincs is filozofikusabb kép, mint amikor a jelenlévő 50-ből 10 fotós ugyanabban a századmásodpercben kattint, amit az "összevakuzás" effektusa örökít meg). Mint fotós, senki sem uralhatja a bolygót, csupáncsak izgalmas kijáratot kínálhat saját külön bolygójára :)


Ma a fotósok nem rázhatják meg a világot (rock the world), ahogyan semmi sem "rázhatja" meg, de nyitott belépési pontokat kínálhatnak világukba, ahol komplex moziélményben lehet részünk, egy valódi tripben. Mint a moziban. Nem a hírnév, nem a reflektorfény, nem a látványos koncepció számít tehát, hanem a belső, valóságos tartalom, az, amivel a befogadó találkozik, odabent, a "vetítésen", négyszemközt az alkotó intellektusának produktumaival. Különös, különösen magas szintű intimitás ez, aminek eredménye az, hogy a fotóktól (is) azt várjuk, legyenek tartalmasak. Inkább tartalmasak legyenek, mint látványosak. A gondolat, a kép mögött munkálkodó, a képre annak megszületése pillanatában rátekintő intellektus izgalmas mozgása az, ami számít. Kis pátosszal mondhatnánk azt is, hogy a fotósok nem zeneszerzők, hanem karmesterek, akik a valóságot interpretálják.





Sziládi Mónika tárlata egy szerény, nyitott, fiatal, és maximálisan nagyvárosi művész világába kínál belépést. Nem magára szeretné vonni a figyelmet, hanem azokra a képekre, amik az ő figyelmét magukra vonták, ez egy szerény, közvetítői szerep - fair enough. Képei nem harsányak, nem törekszenek rápillantáskor lélegzet-elállításra, ehelyett intellektuális bizalmat gerjesztenek a befogadóban, sugallva, hogy ezek "safe" képek, nyugodtan időzhet előttük, a végén nem fogja átverve érezni magát. És valóban !:)



Elkapott pillanatokat látunk, esküvőkön, fogadásokon, divatbemutatókon. Egy-egy ilyen társasági rendezvény különleges aréna, amelybe belépve mindenki szerepel, az emberek, a résztvevők olyan szerepjátékba csöppennek, amely során önmagukat igyekszenek eljátszani (ugyebár minden percben valamiféle szerepet "játszunk" - ami nem az jelenti, hogy hazudunk, csak azt, hogy kívülről látjuk magunkat mint az adott történés egyik szereplőjét, és e "karakter" (f)elismerése visszahat a pillanatnyi viselkedésünkre :)). Magukat igyekszenek eljátszani - ismert minták alapján. Választanak egyet-egyet az elérhető konfeckiókból.

Sziládi Mónika erre a jelenségre lett érzékeny, ez inspirálta artisztikus kutatásra. Lehetett valami a képekben, amiket egy New York-i társasági rendezvényeken készített, ami arra késztette, hogy újra és újra megnézze őket. Lehetett valami e képekben, ami arra indította, hogy újra és újra elmerüljön bennük, és átadja magát annak a különös "dolognak", ami e képekből sugárzik. Végül pedig megtalálta annak a módját is, hogy "előhívja" (Bódy Gábor "második tekintet"-koncepciójával analóg módon) e képekből azt, ami ott vibrál bennük - akármi legyen is az a "dolog", ez a jelenség, ami az emberek pillanatfelvételekhez való viszonyában, a pillanatfelvételek pillanatában előadott arc-kifejezéseikkel, szerepjátékával kapcsolatban megfigyelhető.



A technika, amit alkalmazott, egyfajta kollázs, amit érdemes lehet (nemcsak a PhotoShop miatt) kompozit kollázsnak nevezni. Ráadásul a filmek vizuális effektjeivel rokonságot mutatva, ezek a "trükkök" is láthatatlanok, illetve nem feltűnőek, észrevétlenek (első pillantásra). Kompozit-montázs, mert több különböző kép elemeit rakja egymásra (észrevétlenül, trükk-szerűen), így egy-egy fotó, amit látunk, valójában "több fotó", több ott-és-akkorból van összerakva, így végső fokon a valóságban sosem létezett pillanatokat látunk.



Amit az ember elsőre felfog, észlel, az az, hogy valami nem oké, valami van ezekben a képekben, ami zavar vagy vonz (ez percepció szintjén ugyanaz). Mondjuk úgy: izgat. Miután tovább nézi őket, észreveszi, hogy vannak a képen hintek, melyek leleplezik, hogy imitációról van szó. Ugyanazok a karakterek szerepelnek, egy-egy képen többször is, vagy egy fotós kompakt kamerájának a kijelzőjén más képet látunk, mint amit elvileg éppen fotózik (nem a három lányt látjuk). Ez elég ahhoz, hogy észleljük a koncepciót: mű-pillanatokról van szó. Tovább szemlélve a képeket észrevesszük, hogy a műviség más szinten is jelen van, éspedig az egyes szereplők megfigyelhető viselkedésében, szerepjátékában. Az R.E.M. egyik remek klipje jut az eszünkbe: Imitation of Life.





Imitation of life - bolygónk nemcsak túlnépesedett, de (szemben a fotográfia burjánzó sokfajúságával) drasztikusan le is egyszerűsödött. Akárhova nézel, az esetek zömében minden másolatok másolata - és semmi sem eredeti. Az emberi kifejezések terén "is" (valójában a legtöbb dolog emberi kifejezés, expresszió). Megértjük, a társasági élet egy több-dimenziós pszichózis. Emberek sosem létezett fiktív jeleneteket adnak elő, ruhatárból leakasztott, valószínűleg sosem létezett, fiktív jelenetekről készült fotókból másolt expressziók alkalmazásával. E fotók alapján pedig tovább öröklődik ez a valóságban nem is létező realitás, ez a társasági pszichózis. (A következő ilyen mintavétel egyik érdekes helyszíne Tokió lehetne - a Lost in Translation-ból megismert japán karaoke kultúra miatt, amely arról szól, hogy más emberek expresszióit adják elő sajátjukként, veszik át, öltik magukra.)

Sziládi Mónika kiállított képei ezzel együtt nem szarkasztikusak, nincs karikatúra jellegük, és igaziból nem is emocionálisak (ez utóbbi nem feltétlenül pozitív tulajdonság). Elsősorban nem emóciót váltanak ki a befogadóból, hanem inkább egy értelem által vezérelt befogadást diktálnak. Valószínű, hogy e tárlat Sziládi Mónika tudományos-artisztikus kutatásának csupán első állomása, és ebből még számos izgalmas anyag fog kibomlani ...
-jepe-
2010-04-14

Címkék: Sziládi Mónika, Godot Galéria, Szélessávú vevõk