Gerber Pál

Gerber Pál más, mint a többiek. Már akkor más volt, amikor "piacra lépésekor" elhatározta, ő nem fog a '80-as években dívó színes, színekben tobzódó képeket gyártani, mert ez túl hivalkodó, maga kellető. Gerber úgy döntött, fekete-fehér képeket fog készíteni, ez lesz az ő stílusjegye.

Gerber Pál művei filozofikusak és alapvetően a Duchamps-i művészet-kihívó attitűdtől vibrálnak. Gerber fanyar pillantással illeti a művészetet, ami körülveszi. Nem fogadja el, hogy valami művészeti értéket képvisel, csak azért, mert ... mert úgy alakult az idők során. Ugyanakkor e tiltakozás nála csak a gondolatmenet kezdete, egy kérdésfelvetés, hiszen nagyon is elfogadja, hogy vannak művek, amiket a publikum istenít, illetőleg, hogy lehetséges olyan műveket létrehozni, amiket a publikum nagyra értékelhet majd.

Gerber Pál egy sebes gondolkodású fiatal művész, még mindig. Művészetét azonban csak akkor érthetjük meg igazán, ha tisztában vagyunk vele, hogy művei válaszok, reakciók arra, amivel Gerber találkozik. Élete, alkotása egy folyamatos szellemi aktivitás, néha művek létrehozása, néha művekkel kapcsolatos gondolatok megfogalmazása (és művek létrehozása) formájában.

Gerber azt mondja, miért ne lehetne műalkotás egy falban felejtett fúrógép? Vagy három karácsonyfa, amiket 1995-ben gyűjtött össze, mint "használt karácsonyfákat" ? Gerbernek igaza van. Gerber rátapint a lényegre. Gerber a vékony vonalat kutatja, ami elválaszt egymástól művészetet és utánérzést. Gerber a modernizmust támadja, éspedig nyíltan - ami most, hogy a posztmodern hellyel-közzel véget ért, különlegesen izgalmas. A modernizmus c. könyvre egy kupac por hullott, mert valaki lyukat fúrt a falba. Azaz, eljárt felette az idő, odébbmozdult az érdeklődés és a gondokodás fókusza. E fúrógépes installációjában azt láthatjuk, mennyire meghaladott dolog a lehetett anno a modernizmus, a posztmodernből szemlélve. És láthatjuk azt is, hogy milyen az, amikor egy modern mű (posztmodern), ha nem is meghaladottá, de régivé válik. Mert számunkra már a posztmodern és a fúrógép is meghaladottak. A tény, hogy a modernizmus kora letűnt, immár régiség számba megy. Nem újdonság. Ugyanúgy nem az, mint a mű keletkezésekének idejében a modernizmus c. könyv, és maga a modernizmus lehetett, amire a fúrógép akkoriban a port vidman szórta munka közben.

A mű így duplán is izgalmas. Mert önmaga elavulását is "megörökítette". Hogy hogyan? Úgy, hogy a falban felejtett fúrógép múltidő. Nem a jelent látjuk, hanem az elmúlt jelent. A jelen nyomát (por a könyvön és az asztalon). A jelen, amelyben a modernizmus már múltnak számított, addigra már meghaladottá vált, mire az installáció elkészült. Gerber Pál így építette, így komponálta, így dolgozta bele e művébe (is?) az állandó meghaladás és meghaldottság törvényét, azaz, a modernizmus általános törvényét, hogy minden régivé válik, csak a pillantás ajelenből valóban modern, és az is csak egyetlen pillanatig.
(e bekezdést 2024 szeptembeerében adtam hozzá. JP)

Gerber hozzáállása a kortárs művészethez, enyhén szólva is speciális, kritikus, sőt, ironikus, paródia jellegű. Csak lassan esik le nekünk, de Gerber drasztikusan megkülönbözteti magát a művészektől. Nem csak a sérülékeny művészeket "különbözteti meg" (egy nem pozitív felhanggal), de Gerber az első magyar művészek egyike, aki más művészek alkotásaira kb. olyan ridegen reagál, mint mondjuk a Ludas Matyi ('70-es '80-as évek). Először nem is értjük: egy szép fekete-fehér fotót látunk, amin egy lány (60-as/70-es évek) egy textiltervező művét tekinti meg. A lány pózában van némi áhítat, ami a 70-es évek szexi konzum-pop stílusával keveredik, szinte egy falat Nyugat-Európa. A lány nem úgy nézi a művet, mint valami árut, hanem mint műtárgyat (ami teljességgel érthető is). Gerber elmondta, hogy szerinte az illető textilművész "túlzásba vitte", értsd, Gerber ironikus, szarkasztikus kontextusban állítja ki ezt az újságból kivágott fotót, mintha a textilművész műve pomádé király új ruhája lenne.

A befogadó nem feltétlenül tudja őt és a gondolatmenetét követni, illetve a szarkazmusával azonosulni, hiszen e fotó esetében sokkal inkább az fogalmazódik meg bennünk, vajon hányban és hol lehetett ez a kiállítás, vajon ki az a lány, aki ezt nézi, vajon új-e a szandálja - és nem utolsó sorban ki a művész, akinek a textíliája előtt áll? Férfi vagy nő? Vajon ez egy kiállítás megnyitó volt, hűsítőkkel, a nyári kora estében, vagy egy galéria rendes hétköznapi nyitva tartása idején tekintette meg a lány a tárlatot? A lány fején kendő, kezében virág, a kiállított mű pedig olyan, mint egy síremlék. Roppant izgalmas, rejtélyes, mint egy jelenetfotó egy Antonioni filmből. E fotó, úgy tűnik, túlélte ironikus újraértelmezését - ez persze nem jelenti azt, hogy kár volt elkövetni, sőt, ez a fajta őszinteség megkapó.
Ami a szívén, az a száján. Gerber folyamatosan gondolkodik, keletkező gondolataiból pedig bizonyosakat műalkotásként objektivál. Akármi is az aktuális végeredmény, annyi világos, hogy maga a folyamat roppant egészséges, tiszta és őszinte.

Az egyik vízválasztó mű, ami Gerber kreatív gondolkodás folyamatának tisztaságát megvilágítja, a "Használt 1994-es karácsonyfák" - 1995-ből. Ahogyan egy fotónál nem mindegy, hogy megrendezett beállításról van-e szó, vagy az életben spontán lejátszódott jelenet elkapásáról, ugyanígy nem mindegy, hogy e mű hogyan jött létre, hogy Gerber hogyan "rögzítette".

Lehetett volna például, hogy Gerber egyszer kitalálja, hogy jó lenne egy ilyen meló, aztán felírja a jegyzetfüzetébe, hogy kari után karifák beszerzése - a műhöz. Lehetett volna, hogy 1995 januárjában egyik nap kitalálja ezt a művet, felveszi a mackóját, és elindul karácsonyfákat gyűjteni, "ha akarod ezt a művet, dolgozz meg érte" - alapon. Bár ez utóbbi eset nagyságrendekkel komolyabb "capture" szituáció, a létrehozott műalkotás mindkét esetben erőltetett lett volna. Gerber azonban egészen másképp járt el. Egy januári estén feleségével igyekezet hazafelé, amikor megpillantotta a kidobott karácsonyfákat. Fejében, ahol akkor is éppen művészettel, művek létrehozásával kapcsolatot gondolatok futottak, kigyúlt egy lámpa, és ott helyben, írd és mondd, lecsapott talált tárgyaira. Felesége pár pillanatig azt hitte, megbuggyant.

Ez így egy nagyszerű "souvenir art". A valóság megragadásának egy ősi módja, amely nem fizikai lenyomatok készítése útján, hanem konnotáció, jelentéssel, jelentőséggel bíró tárgyak, tárgyrészéletek elmozdítása, magunkhoz vétele nyomán. Valamit magunkkal viszünk belőle - a pillanatból, abból, amit szeretnénk rögzíteni. Emlékeinket "handle"-ek segítségével tároljuk el, melyek által, mint Proust a Madeleine süti segítségével, könnyedén hozzáférhetünk ezekhez az emlékekhez. Gerber e fák összegyűjtésével rögzítette azt az estét, illetve azt a gondolatát - amely erre indította.

Gerber egyébként (szerényen) csupán spontán gyűjtőként gondolt e tárgyakra, elgondolkodva azon, hogy évek múlva milyen értékes lehet egy 1994-es karácsonyfa, amihez lehetetlenség lesz hozzájutni, illetve nyilván eljátszott e szituáció filozófiai mélységeivel, miszerint eléggé fura, hogy egy műtárgy gyakran attól válik értékessé, amitől egy gyűjtött tárgy (pénzérme, sörös doboz, etc). Akárhogyan is, ez 3 darab használt karácsonyfa azóta is megvan, együtt utazik Gerberrel előre az időben, az este, a pillanat emlékét őrző mágikus tárgyegyüttesként, mint egy kép, amit nem kívülről nézünk, ami nem lenyomat, hanem minta.

Gerber művei meglehetősen spontánok. Annyira azok, hogy szinte performance-oknak, akcióknak tekinthetnénk őket. Produktív peformance-oknak - melyek produktumát megőrizhetjük. Egyik este látja a tévében, hogy elkelt egy festmény 82 millió forintért. Gyorsan meg is festette "az eseményt". A produktum egy festmény lett, rajta a szám, 82 000 000. A kultikus Vajda Lajos Stúdió pályázatot írt ki aktokra, és ismerve a stúdiót alkotó művészek intenzív vonzódását a női nemhez, Gerber számára nyilvánvaló volt, hogy az akt a női akttal egyenlő. Ezért úgy döntött, hogy ő egy férfiaktot készít e kiállításra, számítása pedig be is jött, az övé volt az egyetlen férfiakt. Nem egy klasszikus értelemben vett festmény ez, hanem egy akció-festmény, egy produktív performance, egy gesztus, amelynek a keletkező műtárgy mintegy mellékterméke. E kép annak a gondolatának a lenyomata, hogy "tuti mindenki női aktokat fog kiállítani".

Máskor a spontaneitás csodával határos módon játszott a kezére. Edinburgh-ba egy olyan kiállításra hívták meg, ahol a szervezők korukat megelőzve zöld-logisztikát alkalmaztak, és előre jelezték a kiállítóknak, hogy műveiket gondolat formájában hozzák magukkal a helyszínre, és csak majd ott materializálják. Gerber, mint egy profi szakács, aki bekukkant hűtőbe, spájzba, és máris látja, mit fog főzni, a nagyjából üres óriási műhelyt feltérképezve úgy döntött, egy mondatot fog kiállítani, amihez egy óriási fa állványzat-asztalt készített, a mondatot pedig szó szerint elvont formában, önmaga hűlt helyeként jeleníti meg, a barkácsolás (a mondat létrehozásának) emlékét őrző fűrészporban, mintha elkészülte után felemelték és elvitték volna - és csak a lenyomata, hűlt helye maradt volna utána. Filozofikus mű, izgalmas, experimentális fogalmazvány a képalkotásról.

Gerber gyakran állít ki mondatokat műtárgyakként. E mondatok aztán vagy jobban, vagy kevésbé találják telibe a nézőt. "El van rontva a napom, ha nem győzök le három gonoszt" - olvashattuk egy villamos oldalán a 1994-ben, amikor a szkinhed támadás incidensek fekete felhőként ott lebegtek az utcai kontextusban (mivel az utca embere nem képzőművészeti üzenetként fogadja be, amit olvas, ez a mondat nem tartozik a kedvenceink közé, lévén keményen offenzív). A "bizalmam a végítélet igazságosságában" - már más, ebben a különös mai szemel nézve talán az, hogy a művész nem önállóan, saját erőből, gerilla stílusban célozza meg üzenettel az ismeretlen utcai befogadót (mint Keith Haring tette például a New York-i metróban), hanem egy szervezett formában, tehát a társadalom szerveinek jóváhagyásával. A mondat, a "bizalmam" alkalmazása némiképp felveti, hogy a befejezés az legyen, hogy "töretlen", és lehet, hogy ha a mondatnak így vagy úgy lehetne értelme, akkor az ember el is játszadozna vele, hogy miért nincs befejezve, vagy hogy mi lehetne még a befejezése, de így, hogy "a végítélet igazságossága" mint fogalom különösebb mértékben nincs jelen az életünkben, azt kell mondanunk, e mű nem járt sikerrel megszólításunkra tett kísérlete során.

Mai szemmel egyébiránt leginkább az "EZÜSTÖZÖTT ARANYÉTKÉSZLET" című felirat-festménye az, ami viszonylag nehezen értelmezhető. Az ember annyi mindet olvas, annyi információt befogad, hogy egy karakterláncot már egyszerűen nem tudunk hogyan kezelni. Átfutunk rajta, és mivel nem értesülünk arról, hogy ki mit hogyan hol és miért, mennyiért, no és mikor, az egészet 100% érdektelen "infóként" könyveljük el, mint egy bármilyen nyelvű újság bármely kivágott oldaláról kiragadott mondattöredéket. Odáig biztos, hogy nem jutunk el, hogy a valóságban általában aranyozott ezüst étkészletek szoktak előfordulni, és nem ezüstözött arany étkészletek, és ha el is jutnánk, akkor sem tudnánk mit reagálni erre a nyitva maradt infó-csonkra. Ma már az infót, ha magától érkezik, eleve nem látjuk szívesen, nem csodálkozunk rá egy-egy feliratra, szövegrészletre. Ma már zaj-ként, leküzdendő spam-ként tekintjük az infó-foszlányokat, amikre nincs szükségünk, amiknek nincs lefordítható kerek értelmük, és csak akadályok, amiken keresztül kell rágni magunkat, ha hozzá akarunk jutni, ahhoz, ami érdekel bennünket.

Gerber a művészetet, a művészeti kvalitás intézményét bombázza hol humoros, hol gúnyos, hol pedig bölcs "ellenpéldáival" (ha ez és ez művészet, akkor ez is - per def). Művészet, sőt festmény lehet egy vászonra festett mondat, három 1995-ből megőrzött használt karácsonyfa, bármi, ami egy művészi expresszió testét alkotja. Művészet lehet. Miért is ne!:) E bizonyítások azonban elsősorban akkor nyerik el értelmüket, ha elsődlegesen mint műtárgyak, mint művészeti kifejezések tesznek ránk benyomást. Értsd, a lényeg, hogy e művek ne formálisan, ne érvelés szintjén (mint a festmény-árakat ábrázoló szöveg-festmények), hanem inkább és először is élmény szintjén hassanak ránk műalkotásként, egy művészi expressziókként. Lásd például a 4 felborult vödör alkotását, amely a lehető legizgalmasabban elvont alkotás, amely intenzív interakciók forrása a kiállítási térben. Gyönyörű, Goethe-i módon természetes, Bódy Gábor-i módon kozmikus. Benne van a balesetszerűség (felborult vödör, amelyekből ömlik ki a homok), s e balesetszerűséghez fűződő összes civilizációs reflexünk (melyekre azonmód reflektálhatunk is :)).

A kiállítás egy másik zugában egy kis faműhely van felállítva, az is izgalmas, de ott inkább az a megkapó, hogy háttérműhelynek tekintjük, ami installáció, kulisszák mögötti területnek véljük az, ami a színpad. A vödrök azonban fantasztikusak. Tiszta parkettára kiborítva a homok - megtestesíti a rendetlenséget (és mellesleg az eladhatatlanságot is, nem könnyű ugyanis fizikailag elképzelni, amint a Sotheby's-nél kalapács alá kerül e négy vödör). Ám mivel 4 vödörről van szó, e rendetlenségben máris ott vibrál a rend, a magasabb rendű rend. A néző úgy érzi, egy titkot pillantott meg. Egy pillanatot lesett el, hogyan borul fel 4 vödör, és hogyan ömlik ki, s terül szét a tartalmuk. Természeti jelenség. Egy jelenség, amit az "emberi igyekezet" rendszerint eltakarít, rendbe tesz - eltüntet. Mi most részesei lehetünk e titoknak, és konkrétan lenyűgözhet bennünket a látvány, mintha nem is egy mozdulatlan konstellációt látnánk, hanem homok-gleccsereket, mozgásban - 4 homokfolyó magnetikus egymás felé törekvését, és pompázatos találkozását.

Hozzátartozik a műhöz, hogy Gerber kifejezetten rajongva beszélt a felborult homokos vödrök véletlenszerűségének esztétikájáról, és megtudtuk, kifejezetten törekszik arra, hogy a lehető legszebb verziót állítsa elő az alapanyagokból. Itt ismét ott találjuk magunkat, hogy egy képpel van dolgunk. Egy "capture"-rel, egy fázis, egy verzió rögzítésével. A végtelen sok lehetséges elrendezés közül, melyek időben egymás után fordulhatnak elő (nem lehet köztük non-lineárisan böngészni, s nem lehet CRTL+Z-vel visszacsinálni) Gerber egy számára tetszőt tartott meg, azaz rögzített.

Gerber Pál a szó legszorosabb értelmében kortárs – hatását nemhogy nem tekinthetjük lezártnak, behatároltnak, feltérképezettnek, de éppenséggel e kiállítás és az e projekt keretében megjelenő katalógus is még csak a nagy kick-off.