2010-07-27
Re: "Capa leleplezése"
Felkavaró a "leleplező" cikk Robert Capa-ról, amely az Art magazin legutóbbi számában (2010 Július) jelent meg. Természetesen felkavaró azzal találkozni, hogy valaki, miközben nekiugrik Robert Capa-nak mondván, hogy a Milicista Halála megrendezett jelenet, arra ragadtatja magát, hogy a Capa-életművet támadja. Felkavaró látni az igyekezetet, amellyel a cikkíró Capa-t minden létező módon, vízilabdás terminológiával a nadráglerántással és vízalányomással is támadja. E cikk mindenesetre semmiféle újdonsággal nem áll elő, csupáncsak a külföldi irodalomból mazsolázik - mint annyiszor, most is valaki használt külföldi dolgokat ad el idehaza újdonságként.
:::::: böngészd e cikket fejezetenként
::::: Új fejlemények ...
Félreértés ne essék, abszolút helye van egy olyan cikknek, amely a Milicista Halálát az új fejlemények fényében újravizsgálja, s ha éppenséggel a szerző arra a következtetésre jutna, hogy e fotó(k) megrendezett jelenetet rögzítettek, ám legyen, WEEGGEE is készített megrendezett fotót, a művészek már csak ilyenek, nem dől össze a világ, nekünk egy csak az a dolgunk, hogy amelyik fotóról kiderül, hogy megrendezett, azt ennek fényében más szemmel tekintsük - ami azonban nem hat ki a fotósra és az életművére ... Az Art Magazin-os cikkel a probléma nem az, hogy e következtetést propagálja, hanem, hogy ezt elvakultan teszi, döntő tények elhallgatásával - ráadásul Capa iránt kinyilvánított leplezetlen ellenszenvvel - amely tiszteletlenséget nem biztos, hogy tolerálnunk kell ...
Új fejlemények:
#1 - 2007-ben előkerült a Mexikói Bőrönd - Taro és Capa negatívjaival, amiket Spanyolországban fotóztak
#2 - 2009 Júliusában, amikor Capa képei This is War! kiállítás keretében Spanyolországban bemutatásra kerültek, José Manuel Susperregui kutatási eredményei megjelentek - melyek tökéletesen bizonyítják, hogy hol készültek a fotók - és azt is, hogy hol nem.
José Manuel Susperregui professzor kutatási eredménye kétséget kizáróan határozta meg a helyszínt ( a korábban vélt helyszíntől, Cerro Muriano nevű falucska egyik dombjától, Cerro de La Coja-tól 50 kilométerre, Espejo-ban.
(#3) Ehhez hozzátársul az a tény, hogy ott azonban szeptember elején semmiféle harci tevékenység nem zajlott,
(#4) sőt, az "új" helyszín azt is kizárja, hogy az elesett katona Federico Borrell Garcia lett volna.
A következtetés, amelyet e tények alapján Susperregui professzor levont, miszerint a kép megrendezett, napok alatt bejárta a világot.
Mindez úgy hatott, mint olaj a tűzre - a túlságosan misztikus, homályos hátterű Milicista Halála már 1975-ben komoly találatot kapott, amikor az angol újságíró (szenzációhajhász, de mégiscsak újságíró) Philip Knightley a könyvében azzal vádolta Capa-t, hogy a kép hamis. Knightly-val szemben a nagyszerű Richard Whelan, Capa biográfusa, és az ICP kurátora szállt síkra, hogy Capa művét védje - élete végéig, 2007-ben bekövetkezett haláláig. A sors kegyetlen misztikuma, hogy Whelan nem érhette meg a fotó helyszínének beazonosítását, s így mindaz, amit írt, ha úgy vesszük, azonmód meghaladottá vált, hiszen tévedésen "alapult". Pedig nem így van, nem alapult a tévedéseken, ha beleolvasunk tanulmányaiba, kiderül, hogy egyáltalán nem erőltette sem a Cerro Muriano helyszínt, sem Federico Borrell Garcia azonosítását - e felfedezéseket rajta kívül álló személyek, jelentkező szemtanúk idézték elő, Whelan pedig egy történész gondosságával higgadtságával alkalmazkodott a "tényekhez". Amit Whelan a Milicista fotókról írt, az nem a helyszínen alapult, amit pedig Capa-ról, az nem a Milicista Halálán - ha belegondolunk, ez így természetes.
A Whelan-vonalat ma a hivatalos vonalnak tekinthetjük Capa-val kapcsolatban, amellyel szemben a Kinightley-vonal tökéletes ellenpárt alkot, különösen pimaszságával. Knightley-nak nincs (1975-ben legalább is még nem volt) ínyére, hogy valaki, mint Capa, aki modern, híres és sikeres, ugyanolyan barátságos, melegszívű tiszteletet és odaadást kapjon, mint Mozart, Goethe, Garcia Lorca vagy Jean-Luc Godard. Nem volt képes Capa-ban a művészt látni, csak a sztárt.
Capa végül Whelan-től kapta meg ezt. A Whelan-vonal nyitott, mert Whelan nem tények kizárásával, nem tények megdöntésével volt elfoglalva, hanem a tények vizsgálatával, elfogadásával és egymáshoz illesztésével. A szövetben, amit létrehozott, valójában nincs szövési hiba, s remek alapot kínál, hiszen a kollektív szellemben készült- minden fontos tény és fejlemény befogadásával. Whelan egy igazi kultúrember - a kultúra embere.
(a "mexikói bőrönd" - tele Capa és Taro negatívjaival (2007-ben került elő)
José Manuel Serrano Esparza egy különleges példa a Capa-megszállottak új generációjára, aki természetesen imádja Whelan-t. Esparza remek férfi, bár kicsit mantra-szerűren sulykolja a tényeket, vagy ténynek látszó dolgokat, számos remek kontribúcióval szolgált a Milicistával kapcsolatban. Esparza tudósnak és történésznek első látásra talán kevésbé jó, mint rajongónak, de akkor is tiszteletet érdemel, és nemcsak azért, mert valódi Capa-megszállott, vagy mert 11 évet kutatta a helyszínt, és a körülményeket. Ő állt elő az orvlövész-motívummal (Whelan még gépfegyvert emlegetett), s a 7x57 mm-es Mauser-lövedékkel, és akármilyen gigantikus, részeltekbe menő elméletet gyártott az aktuális tényekre alapozva, amint meglett a helyszín, abban a percben elfogadta, és gratulált Susperregui professzornak - és tovább gyártotta elméletét immár az új alapokon.
Amíg Whelan egy hite által hajtott, szkeptikus tudós és meleg szívű művészetbarát, Knightley egy cinikus, aki egyébként roppant jó dologgal foglalkozik, a média torzításaival és mítoszaival, és nem is akármilyen szinten és minőségben, Esparza pedig bár egy aktív, sőt, pro-aktív hívő, abszolút nyitott a tények és a valóság iránt, és kifejezetten a mítoszok ellenében igyekszik haladni, egyszerű válaszokat akar találni a bonyolult(nak tűnő) kérdésekre.
::::: a homályos háttér ...
Az egész Milicista-ügy azért lehet "ügy", mert egyrészt a fotó zseniális, másrészt rengeteg (rengeteg!) homályos részlet övezi ...
- nincs meg a negatív (ami normális)
- sokáig 1 darab eredeti, vintage kópia létezett belőle - ez lett a "negatív" (a MoMA tulajdona), most összesen 2 db, a másik a Salamanca-i Archivo General de la Guerra Civil Española-ban van (ez már kevésbé normális)
- sokáig (2007) az aznap készült negatívok nem voltak meg, nem voltak megtekinthetők
- a negatívokat eleve feldarabolták (Weisz Imre barátjuk a Párizsi laborban - ez bevett gyakorlat)
- a filmtekercsek sorrendje, kronológiája bizonytalan
- a VU magazinban megjelent két fotó hajszál (fűcsomóra) pontosan ugyanott készült ...
- a LIFE magazinban (1937, július 12) azt írták alá, hogy a milicista fejlövést kapott
- Capa sosem mesélte el, hogy hogyan és mint történt a fotózás, meg a két halálese
- az első milicista bizonyosan nem futott (teljes talpával állt a talajon) - pedig Capa és a VU képaláírás a lejtőn való futásról számolt be ... s arról, hogy Capa együtt futott velük ...
- Richard Whelan szerzett egy tanút (Hansel Mieth) aki egy 1982-ben keletkezett levélben leírja Whelan-nek, amit Capa az 1930-as években mondott neki ... amiről Richard Whelan talán csak Mieth halála (1998) után számolt be ... (?)
- Capa 1938-as könyvében, a "Death in the making" nem szerepelt ez a fotó, bár a külső borítón ez a kép szerepelt, és bár ez volt a leghíresebb képe (e tényre Whelan hívja fel a figyelmet)
- aznap, e képek készítése előtt, egészen e két kép készítéséig "beállított" képeket készítettek, a katonák vidáman pózoltak a kameráknak ... Taro és Capa kameráinak (sajnos, e képek közül sok kifejezetten alkalmas arra, hogy harc közben készült jelenetként adják el)
- Capa tett adott egy interjút, amelyben azt mondja, "Spanyolországban nem kell trükközni, nem kell beállítani a képeket, a képek ott vannak, csak el kell kapni őket, az igazság a legjobb kép, a legjobb propaganda" (ugyancsak Whelan hívja fel erre a figyelmet)
- Capa és Taro (csak úgy, mint a legtöbb híradós és fotós is) időnként beállították a képeket, megrendezték a jeleneteket, amely alkalmak egyikéről pontos dokumentáció is született - 1937 június 24-én a Córdoba fronton Capa filmezett, Taro pedig Leica-val (!) fotózott - egy a kamerák kedvéért megrendezett támadást ... (erre is a nagyszerű Whelan utal - értsd: Whelan nem holmi elvakult propagandista :))
- a VU - magazinbéli képek formátuma 1:1,8, a LIFE-ban megjelent verzió azonban 1:1,3, és ez zavarba ejtő (még ha csak első pillantásra is)
- Gerda Taro és Rober Capa kezdetben közösen dolgoztak a "Robert Capa" név alatt ...
::::: halál vagy nem halál? lenni vagy nem lenni - valódi?
Mielőtt egyáltalán foglalkoznánk a Milicista Halálával, fontos látni, hogy gyakorlatilag miről van szó, mi a tétje az e fotót, fotókat érintő vizsgálódásoknak - melyek azt firtatják, hogy Capa drámai fotója, A Milicista Halála valódi halált mutat-e be, vagy sem (vagy csak ábrázolja azt :)).Először is fontos látni, hogy a kérdés ez, a fotó, illetve halál valódisága, és nem az, hogy katonai összecsapás közepette készült-e a kép, vagy hogy a hősi halát halt Federico Borrell Garcia látható-e a képen, vagy hogy a fotó Cerro Muriano-nál készült-e.
A kérdés tehát az, hogy valódi halált mutat-e be, és akármi is e kérdésre a válsz, a világnak joga van tudni. De fontos a gondolatok sorrendisége is, illetve a logikailag korrekt megfogalmazás: "a világnak joga van tudni, valóban az exponálás pillanatában érte-e halálos lövés a képen szereplő személyt" ... (itt jön a sorrendiség, a kauzalitás) ... "mert e drámai fotó bejárta és megrázta a világot, azaz azért, mert ez a fotó a fotótörténelem kiemelkedő darabja lett".
Mi a tétje e kérdésnek? Nos, ez rétegenként és dimenziónként változik.
#1 - A művészet szerelmesei, valamint a fotósok, fotóművészek számára ez egy érdekes kérdés, ugyanúgy, mint az, hogy Bartók vajon melyik darabot játssza egy bizonyos némafilm-felvételen (nagyszerű magyar kísérleti film szól erről, Sülyi Péter készítette(?)). Egy izgalmas történelmi részletkérdés - ami a lényegen, azaz azon, hogy Bartók mennyire nagyszerű művész, nem változtat.
#2 - A történészek, művészettörténészek, a fotózsurnaliszták, a fotográfia szakmai dimenziója számára e kérdés már azzal a téttel jár, hogy e Capa fotók a világ nagy átverései-e, gyerekes csínyek, vagy a világ gigantikus értéket képviselő sajtófotói.
A fotószakmai, művészettörténészi dimenzió számára a tét ez, és csakis ez - és nem az, hogy Capa vajon "hamis", fake sajtófotós volt-e :)
#3 - Van azonban egy harmadik dimenzió is, azoké a fotósoké, műkedvelőké, kutatóké, akik felháborodnának, ha kiderülne, hogy ez a (két) fotó nem is valódi halált örökít meg - az ő számukra Capa ekkor "lelepleződne", és úgy tekintenék dühükben, hogy csaló, mondván, aki egyszer csalt, mindig csaló marad. Nem lenne igazuk, de bárkinek joga van bármilyen vélemény megformálására.
#4 - Ha nem születik ez az ominózus cikk az AM-ban, a negyedik csoportot felesleges is lett volna felemlegetni, hiszen magától értetődő, a mi csoportunk, magyaroké, akik nemcsak csodáljuk, de szeretjük is Capa-t mert Capa a miénk - s így az #1 csoport hozzáállása jellemez bennünket ...
::::: Ami az Art Magazin cikket illeti
A cikkíró nem a Milicista Halálának ront neki, hanem Capa image-ének, személyének, jó hírének. Már a mottó is egy durva idézet, meglehetősen rosszindulatú - s mint ilyen, nem hagy kétséget afelől, hogy nem szándékozik hadifoglyokat ejteni. Most vagy soha - itt a nagy lehetőség, egy fix pont segítségével kimozdítani a Capa image-et, egy életre. Ez a mottóul szolgáló idézet azonban annyira kemény, hogy nyomban le is leplezi a primitív szándékot, e mottó helyett akár nyugodtan használhatott volna egy halálfejes, fekete kalóz zászlót is, "reszkess, Capa !" - felirattal :)
"egy kitalált személy, több mindenkiből rakták össze, volt benne nagyon jó is, de kevésbé jó is". Idézet a LIFE egyik fotósától. Meggyőző :) Ki ne akarna nagyobb hírnevet szerezni azáltal, hogy a legnagyobbra mond valami emlékezetesen durvát ? - ez egyébként cikkírónkra is vonatkozik.
Már ez az alaphangnemet meghatározó mottó is azt váltja ki a civilizált emberből, hogy visszautasítja a cikket. Capa természetesen nem tabu, de tiszteletet érdemel, és nem csak annyit, amennyi bármely embernek kijár, hanem azt a kitüntetett tiszteletet is, amely a zseniális művészeket megilleti. Capa nem tabu, és ha bárki a kutatása során olyan tényekkel találkozik, amelyek Capa bármely fotójával, vagy akár bármely Capa-t involváló történettel kapcsolatban újdonságot képviselnek, el is várjuk, hogy az illető kutató ossza meg azt a nyilvánossággal. Ami megengedhetetlen, az az, hogy Capa-t azzal vádolja valaki, hogy nem a világ egyik legnagyszerűbb sajtófotósa, hogy nem egy zseniális fotográfus, hogy nem egy nagyszerű művész ...
Nem a leírt mondatok, hanem maga az igyekezet a megengedhetetlen, amely arra irányul, hogy a cikkíró minden betűvel és szóval, akár explicit állítás nélkül is befeketítsen egy személyt - itt a védelem Capa-t már mint hétköznapi embert is megilleti.
Erre most gyorsan felhozunk néhány példát, csak hogy lássuk milyen színvonalú bepróbálkozással van dolgunk.
(a mottó alatt közvetlenül):
(idézet) "A világ legnagyobb háborús fotográfusa" védjeggyel Robert Capa-kiállítás járja az országot ..(idézet vége).
Cikkíró barátunknak nem ártott volna tájékozódnia, vagy a "védjegy" kifejezést valamelyest pontosítania. A LUMU-ban a kiállítást hirdető poszteren semmilyen formában nem található az idézett kifejezés, de még ahhoz hasonló sem. A sajtótájékoztató poszterén sem volt megtalálható - és az utcákra kirakott Capa-kiállítást hirdető "kockákon" sem. A Fotóriporter magazin Capa-számának borítóján persze ott volt ez az idézett idézet, és elképzelhető, hogy a 2009 márciusában rendezett elő-kiállítás anyagai közt is reflektorfénybe került - de akinek ez fáj, az tényleg magára vessen.
Cikkírónk egyébként az össze-copy-pastelt szövegben külön bekezdésként taglalja, mégpedig saját kútfőből, hogy ez a hírnév nem is jelent olyan sokat szerinte, mert csak egy másik magyar adta neki (és nem az akkor még nem létező World Press? vagy maga a világ?).
Ez így máris eléggé csúnya dolog, különösen, ha hozzá vesszük, hogy az idézet összesen 8 darab találatot eredményez a google-on, miközben a "Capa kiállítás" 27 100 találatot.
Érthetetlen, hogy miért is akarna valaki direkt negatív színben feltüntetni egy nagyszerű fotográfust? Ha a kutatásai során fura vagy disszonáns dolgokra bukkan, ám legyen, de direkt megtámadni valakit, galád tett - ha pedig magyar az illető, különösen galád.
A cikk írójának fájdalmat okozó idézet, "a világ legnagyobb háborús fotográfusa" ott volt a negyedévente megjelenő fotóriporter Capa-számának (2008/4, 2009/1) borítóján, amit a MUOSZ adott ki, de nekik talán engedtessék meg, hogy nagyszerű pioneer kollégájukra direkt büszkék legyenek - és persze mindezt a korrektség jegyében, idézőjelben közölték, elhelyezésben, és betűszedés tekintetében is maximálisan adekvát módon.
A "Capa-lázban égve" is visszautasítandó, tesco-kultúrát képviselő kifejezés, amely nyilvánvalóan az ellenszenv-keltő bulvár kérdések felvezetőjeként funkcionál. Ha a szerző Capa lázban ég vagy égett valaha, az bizonyosan nem Robert Capa hibája, és nem ártott volna a helyén kezelni a dolgot.
A primitív kérdés-felvetős bulvár bekezdést a cikkhez méltó módon egy korrekt kis mondat zárja: "Mi mindent tett meg Capa a sikerért?".
Mondanunk sem kell, ez a mondat körülbelül egy szerencsétlen médiabohóccal kapcsolatban engedhető meg - de akkor is maximum konklúzióként, úgy, mint "és lám, ennyi mindent tett meg XY a sikerért" - miután már felsorolták a tetteket, visszautalva azokra. Előzetesen így bevezetni egy cikket azonban olcsó, maximálisan (minimálisan) olcsó bulvár megoldás, a kazánkovácsok szintje. "Mi mindent tett meg a sikerért?" - eme ellenszenv-keltő mondat olvastán kellene máris a legszánalmasabb sikerhajhász, érdemtelen, felkapaszkodott karakterként látnunk a mondat alanyát? - ami esetünkben, lévén művészetről és Capa-ról szó, simán visszahull a cikk írójára, és helyette azon borzadunk el, hogy valaki milyen otromba tettre ragadtatta magát 15 másodperc hírnévért (mert körülbelül ennyi ideig áll meg össze copy-pastelt sztorija).
Mindez csak a bevezető volt - a bevezető 500 karakternyi szöveg. Hadd ne menjünk végig a teljes cikken hasonló rosszindulatú állítások kilistázásával (mint amilyen az, hogy "Az alig húszéves Friedmann Endre 1933 őszen azzal a szilárd elhatározással megy Franciaországba, hogy fotográfust faragjon magából."
Szánalmas próbálkozás így beállítani egy nagy magyar fotográfust, a cikkíró szemlátomást keményen pedálozik, tapossa a vizet - nem is ér meg egy plusz bekezdést részünkről, hogy e mondat kényszeres ellenszenv-keltő mivoltát ecseteljük, hisz önmagáért beszél. Inkább azt vizsgáljuk meg, miért és vajon miért pont most ragadtatta erre magát?
::::: megrendezett megvilágosodás (a cikk időzítése)
Cikkíró barátunk nem arról számol be, hogy leutazott Córdoba-ba kutatni, ahol helyiekkel beszélt, levéltárakban kutatott, fotókat készített, rekonstruálta az esetet, és döntő bizonyítékokra bukkant. Nem, dehogy. Mint a legtöbb más cikkíró, beleértve e sorok íróját, ő is csak a már ismert tényekből dolgozott - egy olcsó laptopon, szövegszerkesztő segítségével. Azaz nem végzett érdemi kutatást, csupán mások eredményeit tárja most a magyar olvasók elé - saját interpretációjában. Ráadásul teszi ezt egy évvel a fejlemények (az el periodico cikk megjelenése után ...
(a cikk az El Periodico-ban, 2009 július)
Nemhogy Capa, de még a Milicista Halála is magas szintű tárgyilagosságot követelne, azt, hogy ha valaki hozzányúl, a történelem, a tények tiszteletével tegye, és ne szenzációhajhászásból, és különösen ne a Capa életmű besározásának szándékával. Capa ugyanúgy tiszteletet érdemel, mint a tények és a történelem - Capa azért, mert zseniális fotós. E kép pedig nem az életműve, csupán egy kép a rengeteg közül, ami pályája hajnalán, 22 éves korában készített - és ami ugyanolyan fantasztikus, mint a többi Capa fotográfia (a művészetre kevésbé érzékeny emberek és törvényszéki fotográfusok számára ezt természetesen nem kötelező belátni:)).
A cikkíró azonban tárgyilagosság, jóindulatú összegzés helyett (ha mára kutatásban nem állt módjában részt venni) vitriolba mártott laptoppal adja elő a show-műsort, a nagy megvilágosodást (mint Sean a Pscyche-ban). Megvilágosodik, hogy Capa fotója fake, hamis. Sőt, tovább megy, tovább világosodik, Capa maga fake, hamis.
Nem mintha számítana, de legelsősorban is ez az előadás az, ami hamis. Némi internet-böngészés után tavalyi cikkekből összerak egy jó kis leleplező anyagot, és előadja, hogy "úristen, megvilágosodtam". Teszi ezt mikor? Kormányváltás után ...
Mint ismeretes, az előző kormány ezerrel használta fel a Capa kiállítást saját maga fényezésére, volt Gyurcsányos és volt Hilleres megnyitó is - a népszerűtlen párt népszerűtlen politikusai nagyon büszkék voltak arra, hogy hozzájárulhattak
a Capa életmű egy részének megvásárlásához, és annak nagyszabású, országos bemutatójához - de vajon ki hibáztatná őket ezért? Legyünk már józanok, jó helyen voltak, jó időben, és így egy jó dologban vehettek részt - ha erre büszkék, akkor éppenséggel jó dologra büszkék, ezért bármit érdemelnek, csak hibáztatást nem. A sajtó egy része azzal támadta a kormányt, hogy túl sokat fizetett a képekért, hogy nem jártunk eléggé jól, mert nem túl sok 'vingtage kópiát' kaptunk - feledve, hogy Robert Capa örököseinek fizettünk, és nem az ebay-en alkudtunk (amely utóbbi esetben a cél a jó üzlet lett volna - és az elegancia nem lett volna igény). De most komolyan, ki ne rökönyödne meg, ha azt hallaná, hogy a kulturális minisztérium a Capa képek árát sokallja, és próbálja lejjebb vinni az árat - Capa örökösével szemben ?:))) Amit tettünk, az az volt, hogy haza hoztuk Capa-t. Csodálatos momentum a pénz pedig névleges összeg: 1 millió dollár (ami csak a '60-as - '70-es években készült filmekben hangzik úgy, mint nagy összeg).
Most, kormányváltás után egyszer csak megrendezésre került a nagy megvilágosodás jelenet - amely színpadi show nem korlátozódik az ismert tények racionális felvonultatására, hanem 'most vagy soha' - alapon metsző ellenszenvvel ront rá a zseniális fotográfusra. Tavaly eléggé jellemző módon a 'szentkoronaradio.com' közölt cikket a "hírhedten ultrabalos beállítottságú Capa (Friedmann Endre) " "hazugságáról", "Friedmann Endre bizonyított hazugsága" - címmel (a metsző antiszemita töltet nyilvánvaló, csak úgy, mint az ostobaság, amely a "cikket" áthatja).
Mellesleg a HVG is írt egy cikket, amely egészen korrekt módon összegezte az ismert és frissen megismert tényeket, még ha volt is benne néhány komoly hiba a felületes szerkesztés miatt. Ahol nem írtak az új fejleményről, az a Fotóriporter Capa száma volt (2009 / 1) - de ők nem is írhattak volna lévén, hogy a nagy áttörés csak a különszám megjelenése után látott napvilágot (július). Ezért hibáztatni a Fotóriportert és a MUOSZ-t otrombaság - és ostobaság egyszerre.
::::: A Milicista Halála - ahogyan ma láthatjuk ...
Ami a tényeket illeti, José Manuel Susperregui , spanyol kutató, az El Periodico lapban (2009-ben) egy fotósorozattal nagyon profi módon bebizonyította, hogy a kép pontosan hol készült. Egyéb kutatások (helyiek kikérdezése, valamint a helyi lapok tanulmányozása) pedig bebizonyították, hogy e helyen, Espejo-ban csak a fotó megjelenését követően, és csak két napig folytak harcok, és hogy a fotózás idején a fasiszták 10-15 km-re állomásoztak.Vagyis, megtudtuk, hogy a fotó pontosan hol készült (!). És megtudtuk, hogy itt nem voltak harcok akkor, amikor a fotók készültek.
A Spanyolok, a nagy Capa-kiállítás idején kitört botrány hevében azonban némiképp túllőnek a célon, mert azt mondják, bebizonyosodott, hogy nem ott készült a fotó, ahol Capa állította, ergo, az egész egy nagy csalás. Az, hogy Capa konkrétan sosem állította, hogy Cerro Muriano-nál készült volna e fotó, szinte mellékes (a fotó helyszínét csak jóval később azonosították, aminek az eredményét Whelan úgy írta le Capa életrajzában, hogy "nagyon valószínű, hogy Capa a Milicista Halálát Cerro Muriano-nál, vagy a közelben készítette, szeptember 5-én vagy picivel korábban"). Vegyük észre: Whelan egy tudós, kijelentésében semmi elvakultság, semmi erőltetés nincs, egyszerűen tényeket közöl, amiket elfogadott - és nem kétséget kizáró evidenciaként közli, hanem racionálisan - lásd "nagyon valószínű".
Megdőlt tehát a korábbi helyszín, illetve meglett az igazi (jó hír !). Ezzel együtt megdőlt az elesett katona személyazonossága, akit a dátum és a helyszín miatt korábban szegény Federico Borrell García -val azonosítottak (Whelan ezt sem erőltette), plusz kiderült, hogy ott és akkor nem zajlott semmiféle harci tevékenység.
Susperregui professzor ebből vonja le azt a következtetést, hogy a Milicista Halála (és a másik fotó is) megrendezett eseményt rögzítenek, és hamisak. E következtetéséhez pedig az szolgáltat hátteret, hogy aznap Espejo-ban nem zajlottak harcok, márpedig e tény az aznap készült katonákat, manővereket, árokátugrásokat ábrázoló fotókat megrendezett jelenetekké minősíti, ami bár sokak számára (akik a háborús híradó felvételeken is, és egyéb fotókon is látják, hogy "megcsinálták" őket, illetve, akik tisztában vannak vele, hogy ez bevett gyakorlat volt) egyáltalán nem megdöbbentő, mégis terhelő tény, hiszen e fotókat el lehet adni háborús tudósításként, valódi harcok közepette készült fotókként is. Ugyancsak megerősítő adalék Susperregui professzor következtetéséhez, hogy Capa máskor (pl, 1937-ben) "is" készített "fake"-et, rendezett meg propaganda híradó-jelenetet.
Ami a fotókon látható "harcokat" illeti, fotósok, művészek, Capa-csodálók számára az árkon átugráló katonákat ábrázoló fotók sosem voltak valódi harci fotók, sokkal inkább a korabeli híradók stílusában készült felvételekként hatottak. Tény azonban, hogy ezek az árokátugrálós fotók (különösen a többi mellett) kifejezetten alkalmasak arra, hogy valódi harci fotóként adják el őket - és ma ezeket csakis úgy lehetne közölni egy lapban, hogy odaírják: "a képek illusztrációk". Tény az is, hogy az éljenzős, karabély emelgetős és árokugrálós fotók beállított volta iránti elnéző toleranciánk annak is köszönhető, hogy nem a korabeli ovlasóközönség szemvel látjuk ezeket a fotókat, hanem a XX-XXI. század dörzsölt, tapasztalt tekintetével. Számunkra e képek egy reportage-ként jelennek meg, "életképekként", amik alkalmasak arra, hogy a harcokról szóló tudósításokat 'illusztrálják'. MI úgy látjuk és gondoljuk: valódi katonák, valódi háborúban, valódi fegyverekkel - de nem úgy, hogy éppen lőnek rájuk, hanem egy egyszerű fotózás (photo-shoot) keretében. Ugyanakkor a korabeli olvasóközönségben e képek nyilvánvaló (és előre látható módon) más jelentést váltottak ki, s így Capa "knipsing" -jét, photo-shoot-ját nem tekinthetjük magától értetődő illusztráció készítésnek, és abszolút beleesik a harci jelenetek megrendezésének kategóriájába, akármilyen naivnak tűnnek e fotók a számunka ma már.
Ezzel együtt, Serrano Esparza gondolatát követve érdemes belegondolni, hogy e katonák a cikk megjelenése idején egy félelmetes ellenség roppant erejű, rettegett hadseregével néztek farkasszemet, és estek el. E fotók tulajdonképpen egy amatőr, rosszul képzett hadsereg vidám, büszke bemutatószerűségét ábrázolják - mielőtt elérte volna őket a végzet, amire a fotók készítésekor készülnek önmagukat lelkesítve.
A VU egy művészeti magazin volt, a Spanyol Polgárháborúval kapcsolatban nem tárgyilagos tudósításra törekedet, nem arra, hogy kielégítse a semleges kíváncsiságot, hanem egy Franco-ellenes számot, egy fasizmus-ellenes anyagot akartak létrehozni. Córdoba-ba direkt azért mentek (írja Whelan), mert a hírek alapján ott lehetett volna a legjobban beszámolni a Köztársaságiak győzelmeiről.
Rengeteg kép készült ott, a Córdoba-i Espejo-nál, mind Capa mind Taro kamerájával készültek képek. E képek 99%-a egy vidám fotózkodás, photo-shoot produktumai (megrendezett harci-fotók, amiket csak úgy lett volna szabad megjelentetni, hogy "e fotók illusztrációk" - de akkor, a mass media születésének hajnalán ez a gyakorlat még nem volt ismert). José Manuel Serrano Esparza megvilágítja, hogy teljesen természetes dolog történt, odament két fotózsurnaliszta, Capa és a szépséges Taro, a katonák pedig (a képeken is szereplő) 2 parancsnok vezényletével elkezdtek mindenféle figurákat produkálni, katonai formációkat, manővereket előadni. Egy spontán katonai díszszemlével van dolgunk, egy katonai bemutatóval. Capa és Taro csak fényképezték - ami elébük tárult. A katonák roppant lelkesek voltak (látszik a fotókon), és örültek, hogy szerepelhetnek a két külföldi felvételein.
Serrano Esparza szerint tény, hogy Capa és Taro
semmiféle módon nem akartak képet hamisítani - nem akarták átverni az utókort - ezzel azonban csak részben érthetünk egyet. Capa és Taro minden bizonnyal nem "hamisításként" tekintette azt, amit csináltak, illetve biztosan nem akarták átverni az utókort - miközben megrendezték a jeleneteket, illetve, elnézést, miközben lefotózták a (tisztek által) megrendezett jeleneteket.
A két leterített milicistáról készült fotók azonban totálisan elütnek a vidám háborús életkép-anyagtól. E fotók megdöbbentően balesetszerűek - és minden egyéb tekintetben is mások, mit a többi fotó. Egyáltalán nem úgy néz ki, mintha e két fotó elkészítésére egyáltalán törekedtek volna - sok fotó készült de csak e kettő "ilyen" (balesetszerű).
XX-XXI. századi dörzsölt szemünkkel ránézésre is egyértelműnek tűnik, hogy egyrészt volt egy vidám fotózás, aztán hirtelen történt valami teljességgel nem várt és tragikus (ahogyan Whelan Mieth-je meséli) - például egy orvlövész (ahogyan Serrano Esparza ezt intuitív módon felvetette - Whelan még gépfegyverről beszél).
Mi történt ott? Mi történt e két fénykép expozíciójának pillanatában ? - illetve mi történt ott, azon a fotózáson? (akármi is történt, ne feledjük, egy fotózáson történt - amely fotózásnak nem az volt a célja, hogy háborút hamisítson, hanem hogy egy cikket illusztráljon, aminek a gyakorlata a fotózás oldalán már megvolt, de az újságban publikálásén még nem (nem ismerték a megoldást, hogy oda kell írni, a fenti kép illusztráció, nem valódi halált, harcot, akármit ábrázol).
::::: A kulcs a második milicista
Miért választották volna ki ezt a képet? Teljesen természetellenes a póz, amiben lefényképezték, nincs vér (bár az a Hollywood-i ábrázolásmódban sincs még ekkor), semmi. Az egész fotó teljességgel érthetetlen. Teljesen akcidentális.
Csakis akkor van jelentése és jelentősége, ha feltételezzük, hogy a katonát eltalálta egy golyó (pl. egy mauser 5x57 mm-es lövedék - Serrano Esparza teóriájának megfelelően :)). Másképpen fogalmazva, ugyan mi az ördögért "választották volna ki" pont ezt a fotót a sok-sok "próba" közül, hiszen ez egyáltalán nem egy szerencsés felvétel - nem egyértelmű, nem expresszív, és azt sem értjük, hogy jöhetett létre a pozitúra.
Ott volt Taro és Capa és egy csomó lelkes, vidám katona - annyit fotózhattak volna, amennyit nem szégyellnek. Néhány jó fotó csak kijött volna a próbálkozásokból, nemde? Ekkor azonban a második milicista elestét ábrázoló kép helyett nyilván valami mást választottak volna a VU szerkesztők is - és Capa is.
Ha beállított képekről lenne szó, holtbiztos, hogy jó pár kép készült volna mindkét katonával, hiszen akcióképekről van szó, a másodperc tört részeiről, egy lövés pillanatát akarják eljátszani, ami nem kis dolog, egy tucat fotót simán megérdemel, akár egy egész tekercs filmet is :) Persze, ebben az esetben a fotós, aki "a világhír érdekében hamisítani készül" (helyett: jó képet akar hazaküldeni, a lehető legjobbat), megsemmisítette volna a negatívokat - és mindegyik sorozatból csak egyet hagyott volna meg. De melyiket? Az első milicista halála tiszta sor - a kép tökéletes. Egy olyan szerencsétlen fotó azonban, mint a második milicista halála, egy beállított sorozatban biztos, hogy az egyik legrosszabb kép lett volna - ennél biztos, hogy készültek volna sokkal-sokkal jobbak is. Értsd: túl szerencsétlen ez a fotó ahhoz, hogy (ha lett volna egy több próbálkozás, több verzió) pont ezt válasszák ki.::::: Mindennek ellenére ...
Ezzel együtt, ha bárki azt kérdi, hogy elképzelhetőnek tűnik-e, hogy a 22 éves Capa beállítja a Milicista halálát, hogy a VU magazinban megjelenő fotó-riport requiem-hez, egy Guernica fotó-sorozathoz elkészüljön az anyag, a válasz (e sorok írójától) az lenne, hogy ... tulajdonképpen könnyedén ...
Miért is ne fordulhatott volna elő, hogy Capa egy vidám antifasiszta-propaganda fotózás során (amely fotók egy antifasiszta propaganda cikk számára készülnek - tehát a fotós nem veri át a szerkesztőket, de még a szerkesztők sem verik olvasókat, hisz nem írnak semmi időpontot vagy helyszínt vagy a katonák neveit, a haláluk körülményeit) mintegy pluszként elkészíti a "Milicista elestében" munkacímű hősköltemény-fotókat is, de összesen csak kettőt, mert ezúttal, hogy játék, nem igazán érdeklik a lehangoló képek - de aztán odahaza, a szerkesztőségben a vidám, diadalittas aspektus helyett mégis a komor, drámai, requiem-hangulat kerekedik felül, és az eleső milicistákra nagyobb szükség van, mint az összes többi fotóra? Miért is ne történhetett volna így? E sorok írójának például, mint aktívan rajongó Capa-csodálónak sem esik nehezére ezt esetleg elfogadni ...
Capa ekkor még semmi etikába ütközőt nem követett el, csupán az újságírás, a publikáció gyakorlata volt "még" "elmaradott", és nem tudták még, hogyan kell megkülönböztetni az illusztrációt attól, amikor a fotón ábrázolt esemény megegyezik azzal, ami a kamera előtt valójában is történt. A VU szerkesztői azonban még így is megfelelően prezentálták a fotókat, hiszen semmilyen konkrét harcra, személyre, időpontra nem utaltak a képaláírásban. A LIFE már más volt, 10 hónappal később a LIFE túllő a célon, és képaláírásként azt írják ki, ami egy szerkesztőnek a szubjektív benyomása lehetett, azt, hogy a gyilkos golyó éppen most találja el a milicista fejét. Ahelyett, hogy azt írták volna, "a kép illusztráció" (aminek a gyakorlata akkor még bőven nem létezett, a tömeg média hőskorában, a LIFE 8 hónapos csecsemő-korában), a kép befogadóban kiváltott szubjektív jelentését publikálták a kép mellett - felerősítve, felfokozva ezzel a fotó jelentését (és jelentőségét is).
Másfelől tekintve
Másfelől tekintve, Capa felől, Capa számára szemlátomást nem volt fontos, hogy megvédje e fotóit, pedig megvédhette volna - bármikor. Sőt, mielőtt erre sor került volna, életének ezt a szakaszát lezáró könyvében (1938-ban), a "Death in the Making" - ben nyilvánvalóan helyet kellett volna , kapjon (nemcsak a borítón), s ebben az esetben pedig a képhez tartózó korrekt adatokat tartalmazó képaláírás mellett nyilván írnia kellett volna arról is, hogy, hogyan készült. Capa nagyon erős volt a sztorizásban. a leghétköznapibbnak tűnő jeleneteket is úgy adta elő, mint egy kalandfilm egy nagyszabású jelenetét - a Capa című filmét. Ha erről a képről hallgatott, ha nem tett említést róla az 1938-as könyvében, akkor ezt méltán tekinthetjük úgy, hogy Capa presztízs-veszteség nélkül, férfiasan és elegánsan, és fotóshoz méltóan kihátrált egy kellemetlen helyzetből, amibe önhibáján kívül került (azáltal, hogy 10 hónappal azután, hogy a képek küldetésüket már teljesítették a VU-ban, a Milicista Halála új címmel, újra megjelent a LIFE-ban, és megkapta azt a bizonyos képaláírást, amivel kapcsolatban nyilván kizárható, hogy Capa-tól származott volna - s így az is, hogy Capa-t erkölcsi vagy fotográfusi felelősség terhelné).
Tiszta ügy
Nem tesz említést e képről - szóval tiszta ügy. Tiszta ügy, de mi? Tiszta ügy, hogy e fotók készítésének körülményei nem azok, amiket a világ, a közvélemény, az olvasók tábora gondolna - a LIFE-ot lapozgatva: NEM, a kép NEM a Milicista Halála, NEM az "ő" halálának pillanata, amikor a golyó kiloccsantja az agyát. A kép illusztráció. Még az is elképzelhető, hogy Capa tudott arról, hogy ez lesz a kép új címe, és hogy ezzel az ominózus képaláírással fog megjelenni - ebben az esetben azonban nyilván nem vette komolyan, és nyilván úgy állhatott (volna) hozzá, hogy ha a LIFE egy ilyen sztorit akar elmesélni, az ő fotója tulajdonképpen megfelel a célra (nem dokumentáció, hanem ábrázolás, illusztráció). Mellesleg, ez is egy propaganda cikk volt - amely lévén fasizmus ellenes propaganda, mai szemmel konkrét művészi értéket képvisel.
Capa 1938-ban a könyvében kihagyja a Spanyolországban készült képei közül - ennél tisztább, elegánsabb, ugyanakkor magától értetődőbb megoldást elképzelni is nehéz. Ez a kép azonban így "is" egy fantasztikus műalkotás - egy ikon, sőt, vallásos ikon, egy torinói lepel, amely a sajtófotózás filozófiájának archetipikus megvalósulása tudott lenni. Ahogy egy másik nagy magyar művész (szerencsére élő:)), ef. Zámbó István mondja, "nem a látvány a lényeg, hanem amit beleképzelünk".
Nem a jel, hanem a jelentése. Manapság pedig, a képi tömegkultúra elburjánzásának történelmi csúcspontján (nota bene, e tömegkultúra lényegében a LIFE-fal indult, 1936-ban) napnál világosabb, hogy a jel jelentése nem csupán a műalkotás révén, de a közvetítő médium és kulturális közbeszéd révén is jön létre. Capa e képe, amikor a LIFE-ban jelent meg, nem az a kép volt már, mint ami a VU-ban, mert másképp prezentálták, közvetítették, interpretálták. Amennyiben a Milicista halála "fake" - a hamisításért a LIFE a felelős, a képaláírás a LIFE-ban. Capa képe így is úgy is megmarad nagyszerű műnek - ami a háborút ábrázolja, állást is foglalva a fasizmus ellen, amit mellesleg olyan katonákkal készített, akik optimisták voltak, heteken belül valószínűleg utol érte őket a halál.
::::: kis Capa legendológia
A sztori, a teória, hogy a fotó expozíciójának, a kamera elkattintásának pillanata egybeesik a milicista halálával, valójában a LIFE kontribúciója, találmánya. Ezt azonban nem a hasukra ütve találták ki - a fotót látva bontakozott ki bennük ez a jelentés, a (megdöbbentő) kép ihlette ezt az olvasatot. Valójában e teória az, ami miatt Capa e képe ikonná vált. Azaz LIFE kontribúciója - és a kép maga (amely nélkül az "halál pillanata" - elmélet nem jött volna létre és nem is állt volna meg) együtt adják ki a ma ismert ikont (amely 1937 júliusában született).
Note: ez a rárakódott-, illetve a fotóból kibontakozó történet különleges jelenség, hiszen a fotó így többé nem egy történet memoranduma, nem egy emlékeztető arra, ami megtörtént, nem egy leírása annak, hanem önálló életet él, és ugyanúgy mesél el egy történetet, a néző fantáziáját megmozgatva, mint egy opera, egy mozifilm vagy egy festmény (nem dokumentáció, amely visszatekintő, visszautaló, hanem ábrázolás, amely egy víziót, élményt generál a befogadóban, gyakorlatilag a költészet erejével, amit a befogadó nem mint a múltban végbement esemény leírását, hanem mint valós élményt éli meg). A fotóknak e különleges történetmesélő szerepe pontosan a képes lapokkal született meg, illetve szabadult (f)el, a Berliner Illustrierte Zeitung-gal és társaival, a VU-val - majd az USA-ban a Harper's Bazaar-ral, majd a LIFE-fal. A fotográfia a képes lapokban elszabadult, önálló történetmesélésre lett képes és hajlamos, és mindig sokkal többet mesélt, mint ami a kép készítésének pillanatában alapanyagul szolgált. Volt az eredeti történet, az ott-és-akkor, és lett a fotó, annak alapján - ám a fotó többé nem ezt az ott-és-akkor-t adta vissza, hanem egy új történetet, amely a befogadó fantáziája, jelentéstulajdonító mechanizmusa alapján született meg. A fotó nem visszaadja a pillanatot, a történetet, hanem újra-létrehozza, olyan ez, mint egy történet adaptációja, újra-készítése - s a képes lapok, a fotónak teljhatalmat adtak, zöld utat ahhoz, hogy hatásukat kifejtsék, hogy illusztráció helyett immár maguk meséljék el "a történetet", illetve maguk meséljenek el egy történetet - az eredeti történet alapján.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
A LIFE megjelenés után azzal, hogy 1938-as könyvében nem szerepelteti, Capa elvágta a köldökzsinórt, és elengedte a képet, mint a mass media produktumát, amelyhez a saját fotója csak alapanyagként szolgált. A jelentés-növelt fotó pedig tovább járta világot, de nem mint kihűlésre ítélt egyszeri kis mítosz, hiszen immár Capa további életműve, fotói is tovább táplálták. Capa legendás fotóssá vált, már a D-Napon (de még ha nincs a D-Day sorozata, Bridget Jones-osan szólva akkor is benne lett volna a világ legjobb 30, sőt, 15 háborús tudósítóinak körében - ever ...).
Capa legendás volt, de legenda a fotóinak, a művének köszönhető - s ha az összes járulékos infót, az egész legendát kitörölnénk valahogy, a fotói a legendát újra létrehoznák. Capa fotói, vegyük észre, nem csak amiatt fantasztikusak, hogy éppen "jó helyen volt, jó időben", és így különleges dolgok tárultak elébe, amiket megörökíthetett, elkaphatott - hanem attól, hogy képes volt fantasztikus módon ott lenni, és képes volt fantasztikus módon megörökíteni, megragadni, láttatni, ami elébe tárult. Nem maga a dolog, hanem a színvonal, a szuperb minőség az, ami számít, amitől Capa Capa.
Capa isten adta tehetség volt, géniusz, nem is kérdés. A képeit látva pedig a néző folyton legendákat is lát, hiszen csak ámul, mert elképesztő, hogy hogy tudott pont ott lenni, pont akkor ... Természetesen erre mindig van racionális magyarázat - lásd a fantasztikus képsorozatát - a Háború Utolsó Áldozata ... a fiú éppen, hogy elesett, Capa már ott van és fotózza. Hogy került oda? Valószínűleg ez volt az utolsó működő géppuska-állás. Capa nemcsak ott van, de pár másodperccel a katona eleste után, már fotózza is, őt is, és a társait is, akik közül ketten guggolnak, hiszen egy orvlövész les rájuk (!) - Capa azonban, mint annyiszor, most sem nem guggol, és vaku nélkül, elérhető fénynél (at available ligth) készíti fotóit. Legenda? Mármint legenda alapjául szolgálni alkalmas kép és történet? Abszolút. Lélegzetelállító? Abszolút. Megérdemli Capa az elismerést a kamera elkattintásán kívül a fotó drámaiságáért, s a bátorságáért is? Abszolút.
A többi Capa fotót látva ezek kiválnak, mert drámaibb jelenetet ábrázolnak? Nem, dehogy - Capa fotói mind ugyanarról szólnak, a háborúról, az emberről a háborúban - gyakorlatilag az életről, akár fegyvereket látunk és halottakat, akár az élők "hétköznapjait". Capa nem lesipuskás, aki ott terem valahol és megnyomja a gombot, Capa a végsőkig együtt mozgott, együtt lélegzett a háborúval - s erre csakis azért lehetett ilyen szinten képes, mert részt vett benne, a különbség közte és egy katona közt csupán annyi volt, hogy Capa fegyver helyett kamerát használt ... és persze még az, hogy neki senki sem parancsolt :)
::::: a "photo-shoot" teória (moment of death captured)
Az idők során Capa Milicistás képének kultúrában bejárt útja, története e photo-shoot teória mentén alakult, e teória (fikció, sztori, képaláírás, interpretáció) történetével lett azonos. E teória (feltevés) először úgy nézett ki, hogy folynak a harcok, Capa csomó fotót készít, és közben, mintegy a tetőponton még egy olyan pillanatot is megörökít, amikor az egyik milicista éppen elesik, éppen azt a pillanatot, amikor eltalálja a halálos golyó. Véletlen egybeesés, a fotó egy különleges pillanatot ábrázol.
Ez a "véletlen egybeesés" aztán később átment abba, hogy nincsenek is harcok - vidám fotózkodás (photo shoot) zajlik, ám egyszer csak valami szörnyűség történik. A derék katonák tudtukon kívül nemcsak a kamera de egy mesterlövész puskájának is pózoltak, a fotókamera és a fegyver egyszerre lőttek (photo shoot). Végzetes egybeesés.
A "fatális koincidencia" teóriája felváltotta a random koincidenciát, a véletlen egybeesés elméletét. Ez egy fokkal, sőt, egy nagyságrenddel valószínűbb, hihetőbb volt, ráadásul a nap korábbi részében elkövetett mókás (katona tisztek által) megrendezett fotók sem okoztak többé ellentmondást. Ide vonult vissza a LIFE által kreált sztori, ide szelídült, illetve finomult az elmélet. Emellett a fatális koincidencia elmélet mellett tartott ki nemcsak Whelan, de hűséges és megszállott követője, José Manuel Serrano Esparza is.
E teória Hansel Mieth 1982-es levél-vallomása révén komoly támogatást kapott - talán túl komolyat is. Whelan arról számol be, hogy Hansel Mieth fotográfusnő korábban, 1982-ben levélben számolt be neki arról, amit Capa az 1930-as években mesélt neki, Mieth-nek. A Knightley könyv megjelenése után (1975) ez valószínű. Ugyanakkor elképzelhető az is, hogy a derék Whelan csak kreálta a Hansel Mieth- történetet, azért, hogy védje a zseniális fotográfust és haditudósítót, aki nemcsak az egyik leghíresebb, de legjobb, legnagyszerűbb is volt (és nem csupán a Milicistás fotó miatt). Elképzelhető, abszolút - hiszen annyi év kutatás után, annyi év kétely, a tények és a hit közötti viaskodás után, illetve azok után, hogy Richard Knightly méregfogait belevájta a Capa életművébe és személyébe, egy jótékony megerősítés igazán jól jött a fatális koincidencia elméletnek - és a derék Whelan szerint esetleg Capa-nak is.
Ha így történt, ez lehetett Whelan hagyatéka, kontribúciója, hogy a nyomdokain járóknak ne legyen olyan nehéz dolguk, mint neki volt. Elképzelhető. Végeredményben nemes cselekedet, amely főhajtást érdemel. Ha nem Capa-t támadták volna, ha nem az életművét, ha nem tehetségét, fotóinak értékét általában, hanem egy lokalizált történelmi kutatást folytattak volna, erre nyilván nem kellett volna, hogy sor kerüljön.
Ha ezt tette, még a mentsége is megvolt, hiszen az ICP kurátoraként dolgozott, és így Capa iránti elfogultsága duplán is nyilvánvaló volt :) Mindenesetre, a derék Whelan a saját szerénységével átitatott szavakat ad Capa szájába Mieth-től idézve, ami kissé valószerűtlen ...
::::: egy legenda vége helyett: ellen-legenda születése
José Manuel Susperregui 2009-es felfedezése (amely az addig sosem látott, nemrégiben előkerült Capa-fotóknak volt köszönhető, amiket ott Spanyolországban mutatott be az ICP) egy alaposan kiszínezett legendát talált telibe, mint egy agyaggalambot. E legenda, a halál elkapott pillanatának legendája mintegy intervénásan, közvetlenül táplálkozott Capa-legendából, s ezért, amikor a derék professzor történelmi felfedezése porrá zúzta a milicisták halálát megörökítő fotók készítésének helyszínét, s ezáltal szegény (aznap, csatában elhunyt) Federico Borrell Garcia és a képen látható katona személyazonosságának egyezését is, az rövid időre világszerte meghökkenést váltott ki - és visszahatott Capa image-ére, személyére, életművére is. Amint beleolvasunk azonban az akkor keletkezett színvonalas cikkekbe, nyomban világos lesz, hogy ez a sokk leginkább csak másodpercekig (hetekig) tartott - hiszen Capa ugyanúgy Capa marad, akárhogyan is készült e fotó és a párja. Capa életműve ugyanúgy az marad, ami. Bár mindössze egy fotóról van szó, és mindössze annyi történt, hogy e fotó keletkezésének pontos helyét sikerült végre beazonosítani (Capa fotóinak segítségével) ... ez az új tényállás nem maradt meg annak, ami, és nyomban elkezdett ellen-legendává duzzadni, és mint ilyet, hirtelen elkezdték ezt is kiszínezni, és mint ilyen, ez is nagyobbra nőtt, mint kellett volna neki ...::::: mindennek ellenére - sőt, még annak is ...
Az ellen-legenda ugyanúgy csak legenda. És most tényleg gondoljunk bele ... az ellen-legendával szemben is ugyanúgy felmerül az ésszerű kétely ... Először is például az a tény, hogy azokban a napokban nem jegyeztek fel harcokat, sem katonák elestét, nem minősül történelmileg hiteles információnak, hiszen ekkor a köztársaságiak (is) roppant élénk propagandát folytattak, Capa-ék is azért mentek Córdoba-ba, mert azt hallották, hogy ott óriási sikerek vannak, hogy ezt meg ezt a várost foglalták el, stb - amely hírek később egyáltalán nem bizonyultak hitelesnek. Egy évvel később Gerda Taro fotói leplezték le a propagandát (ekkor fasiszta propagandáról van szó), miszerint Franco-ék tartották ellenőrzésük alatt Brunete-t. Ha Taro nem készíti el a fotóit, a történelemtudósok most arra kellene, hogy hagyatkozzanak, ami akkor a hivatalos információ volt (vagy az akkor élt ovis korúak vallomásaira).
Az orvlövészek alkalmazása már az előző évszázadban hagyománnyá vált, és egyáltalán nem túlzás feltételezni, hogy ott és akkor is voltak orvlövészek. Az orvlövészek mellesleg gyakran nem a tűzvonalban harcolnak, hanem gerilla stílusú csapást mérnek az ellenségre. Az orvlövészek technikailag külön mozognak a hadtestektől, önálló elemi egységekként - azaz nem kell egy egész Franco hadtest jelenléte ahhoz, hogy orvlövészek is jelen legyenek. Sőt, éppenséggel, egy olyan helyen, ahol még nincsenek jelen a hadsereg, külön is valószínű az orvlövészek felbukkanása, hiszen az orvlövészek taktikailag felderítési munkákat is elláthatnak - ugyanúgy mit más szituációban a deszantosok. Mindez teljesen természetes.
Természetes lenne az is, hogy a köztársaságiak nem adtak volna hírt arról, hogy Franco orvlövészei jelen voltak, és már áldozatokat is szedtek. Mivel Espejo ekkor még a köztársaságiak ellenőrzése alatt állt, a hírekben is a köztársasági propaganda illetve háborús információ kellett, legyen az uralkodó. Az orvlövészek nagyon súlyosan demoralizálják a csapatokat, és a közvéleményt is. Minden értelmes hadsereg természetszerűen megpróbálná titokban tartani, ha orvlövészek csapást mértek volna rájuk, és ugyanígy az áldozatok számát és nevét is - ez alapvető taktika.
A tény, hogy a két milicistáról készült fotó ugyanott, egy dombnak fűcsomókig egyezően ugyanazon a pontján készült, a felhők alakjából ítélve egymáshoz időben is roppant közel, ugyanúgy gyengítheti az ellen-legendát is, hiszen egy mesterlövész számára ugyanazon ponton egy másik célpont leterítése a lehető legegyszerűbb dolog. Az "első" (a sorrend nem igazolható) holttestet könnyedén, relfex-szerűen elvonszolhatták, például azért, mert még életben volt, vagy mert társai azt hitték, hogy igen. Aztán jön a másik, akinek mondjuk hiába kiabálják, hogy "vigyázz, orvlövész", mert a vidám fotózás kontextusában ez szavaknak nem tud racionális értelmet tulajdonítani. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy így történt. Sőt, nagyon is könnyen elképzelhető.
Az, hogy Capa nem beszélt az esetről, lehetett azért is, mert traumatikus élmény, és azért is, mert bűntudata volt, és lehetett akár egyszerűen azért is, mert ha elmondja, pontosan hogy készült, kiderült volna, hogy a többi fotó "hamis" (mármint amik csapatmozgásokat ábrázolnak), és mivel korábban említette, hogy ezek csapatmozgásokat, manővereket ábrázolnak, ennyi pont elég lehetett volna ahhoz, hogy a hírnevén csorba essen (miközben az ilyen jellegű, illusztratív dokumentum-fotózás teljességgel bevett gyakorlat volt, és nemcsak nála).
A LIFE-ban ráadásul olyan infó jelent meg képaláírásként, hogy "fejlövés", így ezek után, ha később beszél a fotóról, és kiderül, hogy nem is a fején találták el szegény katonát, ahogy korábban állították, az máris szenzáció lett volna - egy leleplezett hazugságé (mint ma :)).
Egy ponton túl, amint egyre több részlet tapad a misztikus eseményhez, legendává fejlesztve azt, jobb nem bolygatni a részleteket, mert egyre súlyosabb ellentmondásba keveredhet bárki - és akármilyen apró részlet lett légyen is az, ami miatt a titkolózást elkezdte, a végén az egész hazudozássá vagy lelepleződéssé is fajulhat.
Jobb tehát nem belemenni. Alvin C. York őrmester, a legendás mesterlövész, aki társai eleste után Argonne Forest-nél 1918-ban egymaga 25 németet lőtt le, 35 géppuskát lőtt ki, és majdnem egymaga 132 hadifoglyot ejtett - végül úgy beszélt az eseményről, amiért becsület-kereszttel tüntették ki, hogy "jól van, most már vége van, felejtsük el". Hazudott volna a hősies őrmester? Nem valószínű. Csak nyilván volt egy-két motívum a történetben, amit mások tettek hozzá, miközben interpretálták, és így az egészre rárakódott némi legenda-faktor is - ami azonban nem változtat a hősies tettén, csak ezek után már nem helyes, nem okkos és nem ildomos beszélni róla, mert bármely hozzáadott infó korábbi "hazugságot" leplezhet le (amit nem is ő követett el, és ami lényegében nem is hazugság), vagy egy hazugságként adódhatna a történethez (akármilyen pici részletről is legyen szó). A legendák a maguk útját járják, az alaptörténet csak alapanyag bennük- hagyni kell őket, mást úgysem nagyon tehet az ember. Bár kezdetben mondjuk csak egy apróság van, amit el akar valaki leplezni, ez az apró motívum óriásira nőhet (lásd Faulty Towers, Mr. Faulty).
Capa viselkedése teljességgel érhető még abban az esetben is, ha a milicistát tényleg a fotó készítésnek pillanatában érte a halál, hiszen ekkor is ezer olyan apró tény jöhet(ett volna) számításba, amit kezdetektől megpróbált (volna) mondjuk elhallgatni - ilyen tény lehetett (volna) például az, hogy nem is fejlövés volt; vagy hogy előtte nem is igazi harcokat fotóztak; vagy hogy a második katona volt, aki először meghalt; vagy hogy a második katona nem is halt meg, csak megcsúszott ; vagy hogy az első volt a második, és miután az "első" meghalt, Capa-ék vagy a katonatársak vagy a parancsnok rávették a "másodikat", hogy a fotó kedvéért játssza el újra a halált, mert szegény első katonát nem sikerült jól lefotózni; vagy esetleg maga a "második" áldozat állt elő az ötlettel - de így vagy úgy, az orvlövész egy fotó miatt másodszor is tüzelhetett. Ezer dolog lehet, ami miatt Capa nem akart róla beszélni, beleértve ténylegesen a rossz, sőt, traumatikus lelkiismeretet is. Embert ölni trauma - akkor is, ha az ember kamerával lő, sőt ...
::::: hamisítás
Ha valaki Capa-t 1937 júliusában hamisítónak nevezi, egyszerűen csal túllőtt volna célon, és a fotó készítésének körülményeit vizsgáló, a LIFE képaláírásának hitelét vitató racionális felvetés helyett átment volna hírnévhajhászó vádaskodásba.
1938 után (amikor Capa a korszakról szóló könyvébe e fotót nem válogatja be) Capa-t hamisítónak nevezni, már egy fokkal durvább dolog lett volna, de még mindig érthető, hiszen Capa eme elegáns köldökzsinór-elvágó gesztusa egyben elismerése is annak, hogy nem úgy történt, ahogy a világ feltételezi. 1944 után azonban Capa-t hamisítónak nevezni otromba, orcátlan tett. A D-Day partraszállásán 2 darab fotós vett részt (a katonai fotósok, akikből sok volt, egy egészen más műfajt képviselnek, ők a hadsereget szolgálták, parancsra fotóznak, képeiket cenzúrázzák, lefoglalják, és gyakran névtelenek maradnak, civilek közül összesen 2 fotós jelentkezett) ! Ha ez valakinek nem elég bizonyíték ahhoz, hogy Capa valódi háborús tudósító - annak komoly gondjai lehetnek. Aki részt vett a D-Napon, éspedig önként, az egy életre megérdemli a háborús tudósító titulust! Capa pontosan odament, ahova az emberek a lehető legkevésbé szerettek volna menni - a halál torkába. A kor, sőt, az évszázad legnagyobb jelentőségű háborús bevetésére. Ezek után Capa-t hamisítónak nevezni (ahelyett, hogy az egyik fotójának a készítésének a körülményeit vizsgálnák, illetve azt, hogy mi történt a kamera előtt) otromba és elvakult, barbár tett.
Még ennél is súlyosabb barbarizmus ugyanezzel a váddal a halála után előállni, tekintve, hogy halála pillanatában is fotózott, és éppen nem hallgatott senkire, csak az ösztöneire, és éppen elégedetlen volt azzal, hogy semmi sem történik, hogy nincs semmi, amit lefotózhatna, amiről remek képet készíthetne, és ezért egy jobb helyet keresett, ahonnan jobb képet készíthetett volna. Capa-t halála után hamisítónak nevezni szégyentelen dolog, a művészet, a fotográfia, a fotózsurnalizmus és a hősi halottaknak járó tisztelet megcsúfolása. Borzasztó barbarizmus.
José Manuel Susperregui, a spanyol professzor ezzel szemben a lehető legértelmesebb, legracionálisabb dolgot művelte, megoldott egy rejtélyt. Maximális tiszteletet érdemel ez a tette. Ha azt a bizonyos Capa-képet hamisnak nevezi, akkor is abszolút tiszteletreméltó dolgot művel, hiszen saját meggyőződése szerint egy történész munkáját végzi, a valóságot, az igazságot kutatja, és joga van bármilyen konklúzióhoz - ha Robert Capa élne, biztosan roppant barátságosan szorítana vele kezet, amiért megtalálta a helyszínt, és azért is, hogy a művészetével foglalkozott. Elmennének együtt a helyszínekre, amiket Capa egyedül nyilván sosem talált volna meg, előjönnének az emlékek, és egy katartikus jelenet bontakozna ki a televízió kamerája előtt. Ez azonban sajnos nem lehetséges, és nemcsak azért, mert Capa túl korán született ehhez, hanem azért is, mert túl korán halt meg.
A végeredmény az, hogy mind a legenda (a Milicista Halála fotó- illetve fotó-sorozat mint fatális koincidencia, a halál pillanatának rögzítése), mind az ellen-legenda (miszerint Capa csak poénból eljátszatta két katonával, hogy elesik) ellen sorra lehet döntő ellenérveket, ellen-bizonyítékokat találni, s az egész "ügy" így sodródik tova a végtelenbe ...
Az ügy és a végtelen ... hát igen ... az emberi stupiditás végtelenje ... Adott egy zseniális fotográfus, aki írd és mondd, egész életében háborút fotózott - és nem is akárhogy ... ezer képével érdemelte ki az elismerést akkori közönségtől is, és az utókortól is ... de egyetlen képe keletkezésének részletei miatt rendszeresen forognia kell a sírjában (vagy jókat nevetnie odefent), mert amint felmerül valami kétely a (lássuk be, tét nélküli) legendával kapcsolatban, ami a Milicista Halálát övezi, folyton megpróbálják rásütni, hogy csaló ...
nem zseni, nem nagy fotográfus, nem nagy tudósító - hanem csak egy csaló ...
Ez természetesen totális nonszensz, egyedül az olcsó bulvár dimenziójában nem az ... De mondjuk az USA-ban a National Press Photographers Foundation website-ján olyan cikk leletkezet erről, hogy "Death In The Making ... For The Last Damned Time" - azaz: az utolsó francos alkalommal ...
A cikket Bruce Young írta a News Photographer magazine számára - és pregnánsan tükrözi a fotósok, a művészek és a szakma hozzáállását ... Capa nem a Milicistától Capa, hanem a rengeteg elképesztő, hátborzongatóan gyönyörű és megrázó kép miatt, amiket készített ... az életművétől, ami már 1944-ben is az élvonal volt, az ami ma - és amibe a Milicista, ha nem megrendezett, tökéletesen illeszkedik, máskülönben pedig majdnem tökéletesen ... illetve tökéletesen, csak egy kicsit másképp ...
::::: visszatérve az Art Magazin cikk-hez
A cikk úgy jöhetett létre, hogy az Art Magazin-ban a főszerkesztő Topor Tünde rendszeresen közöl "leleplező" cikkeket, hamisított festményekről, humoros és briliáns stílusban. Így, amikor azzal találta meg egyik szerkesztő-társa (feltételezés), hogy van egy profin megírt cikk, korrekt hivatkozott irodalom-jegyzékkel, amely látványosan bizonyítja, hogy egy kultikus fotó, a világ egyik legnagyobb fotográfusától bizonyíthatóan hamisítvány (feltételezés vége), nyilván zöld utat kellett adnia.
Sajnos azonban a végeredmény gyászos lett. A rosszindulat ugyanis nyilvánvaló, a cikk nem a képet vizsgálja, nem is a kép körüli legendát támadja, hanem Capa-t, Capa életművét. Szisztematikus hazudozóként állítja be a zseniális fotográfust, akire tehetsége és teljesítménye elismerésén túl még végtelenül büszkék is lehetünk, mert magyar, mert a miénk.
A cikkíró vitriolba mártott lap-topon állította össze copy-paste montázsát, leplezetlen ellenszenvvel. Tényként közli például az alábbiakat: Knightley, 1975-ös könyvében "könyörtelenül hazudtolta meg mindazt, ami Robert Capa kapitális képét, A milicista halálát azzá avatja, ami valójában nem ..."
A könyörtelenség már Kinglrey-nál is nyilvánvaló tény, a "meghazudtolás" azonban nem. Knightley koronatanúja egy Gallagher nevű fotográfus "vallomása" ugyanis később összedől.
Az Art Magazin cikk azonban csak így ír erről:
"Knightley újságíró kollégaja, O’Dowd Gallagher szerint, aki a London Daily Express akkori spanyol tudósítója volt és amikor a fotó készült egy szobában lakott a magyar fotóssal, elmondja, hogy a kép Capa kérésére és egy republikánus parancsnok utasításara, egy csoport katona 'színrevitele' során született."
Mármost cikkíró barátunk úgy ugrik vissza 1975-be, Knightley cikkének idejébe - és úgy idézi, mintha azóta nem telt volna el idő, s mintha azóta ez a sztori nem bukott volna meg - csúnyán. A cikkíró azt copy-pasteli csupán, ami szigorúan "Capa ellen" szól (szerinte), másról nem szívesen vesz tudomást - szemmel láthatóan nem. Roppant komoly tényeket hallgat el, például azt, hogy időközben látványos bizonyítást nyert, hogy Gallagher nem lakhatott egy szobában Capa-val ott és akkor, s az is, hogy akkor még csak nem is tartózkodtak egy helyen. Gallagher "vallomása" azért lett gyanús, mert először Franco-ista csapatokról beszélt, ami durva melléfogás Capa-val kapcsolatban (hogy Capa nekik készített propaganda fotókat). Másodszorra már kijavította a gikszert, és már köztársasági, republikánus csapatokról beszél - de ezzel sem segített, mert végül megtalálták azt a fotóst, akivel Gallagher összetévesztette Capa-t, és rá már az összes részlet illett, a Franco-ista csapatok is. Mellesleg a dél-afrikai származású Gallagher is Franco oldalán tudósított.
A mi cikkírónk erről nem számol be, pedig Whelan-re többször hivatkozik (görcsösen igyekezve úgy beállítani a nagyszerű kultúrembert és tudóst, mint egy megélhetését féltő biztonsági-embert, aki az ICP-t akarta volna megmenteni attól, hogy Capa e fotójáról kiderüljön, hogy "hamis" :)). Még azt is leírja, hogy nyilván Knightley 1975-ös könyve indíthatta Whelan-t arra, hogy Capa e fotójával olyan kitartóan és szenvedélyes foglalkozzon. Ebben igaza van, hiszen Whelan az, ki kinyomozta, hogy Gallagher hogyan tévedett, majd utána hogyan változtatta meg a vallomását annak megfelelően, hogy a tévedését igazolja (átváltoztatva Franco csapatait, akiknek Capa állítólag tudósított, a köztársaságiakra). Mindegy, nem Gallagher a hibás, hanem Knightley, de nála még sokkal hibásabb az, aki erről az ismert tényről 2010-ben elfelejt beszámolni, nem is hibás, hanem vétkes: szándékos félrevezetésben, amit döntő tények elhallgatásával próbált elérni.
Ugyanaz a cikkíró, aki a Gallagher sztori megbukását képtelen megemlíteni, egyszerűen nem viszi rá a lélek (az Art Magazin olvasói meg majd biztos nem veszik észre :)), már nem tud ellenállni a CTRL+C-nek amikor Knightley e sorait olvassa:
"Robert Capa hazudozott, megrögzött szerencsejátékos és depresszív iszákos volt, fogyasztotta a nőket (elsősorban a prostituáltakat). Kihasznált mindenkit, szószegő volt, és amikor az Egyesült Államok külügyminisztériuma, azzal a vaddal, hogy kommunista, bevonta útlevelét, feljelentett egyeseket, hogy visszakapja azt."
Ezt az idézetet azért hozza fel, mert van bizonyíték arra, hogy együttműködött a hatóságokkal a McCarthyzmus idején, vagy azzal analóg szituációban, s így mint sok más áldozat, mint sok más amerikai zsidó, illetve baloldali művész, Capa is állítólag feladott néhány nevet - ugyanúgy, ahogy az övét is feldobták (tudjuk, hogy működik, húzz alá néhány nevet a listáról, hogy őket is kihallgathassuk úgy, mint téged, nem lesz bántódásuk, csak ha tényleg bűnösök, te azonban visszakapod az útleveled). Szörnyű történet, akárhogyan is.
Ha erre van bizonyíték, akkor nyilván van az idézet elején szereplő tipikus jó hírnevet sértő "vádakra" is - legalább is így gondolja az ártatlan olvasó, mert így működik az emberi elme, és az információ-montázs. A cikkíró pedig hiába tesz egy formailag kételyt kifejező megjegyzést: "Mindez talán túlzás" - a szándéka olyan átlátszó, mint amilyen alantas.
Szép volt, egy magyar zsurnalisztától különösen szép. Miféle mániákus gyűlölet az, amely igyekszik összeollózott infókat gátlástalanul tálalva befeketíteni egy zseniális fotóst? Szegényt annyira feszíti a gyűlölet, hogy a teljes cikk során egyszer sem sikerült leírnia, hogy Capa minden idők egyik legnagyszerűbb fotográfusa, a haditudósítás műfaját megalapozó úttörő, akinek életműve abszolút maradandó. Nem képes leírni, hogy Capa egy zseniális fotográfus, sem azt, hogy életműve érintetlen, függetlenül a Milicista-kutatások jelenlegi vagy mindenkori állástól.
Csak összehasonlítás végett, még az El Periodico lap is közölt egy szerkesztőségi szöveget, amelyben kijelentették, hogy a Milicista halálának megrendezett voltát sokszorosan felülírja Capa rengeteg nagyszerű fotója, melyeket veszélyes élete során készített. Sőt, Philip Knightley is, aki látszólag durván ront rá Capa-ra, valójában csak a Capa-mítoszra támad, és még azt is hajlamos elismerni, hogy ha Capa megrendezte volna a fotókat, és utána, amikor a LIFE-ban 10 hónappal később megjelent, és világhírűvé tette őt, nem állt elő azzal, hogy "bocs, csak megrendeztem" - azt abszolút meg lehetne érteni.
A mi cikkírónk azonban nem ilyen megértő, nem alkuszik, és nyíltan annak drukkol, hogy Capa életművét értékelje át az utókor (még ha erőfeszítéseit a végén úgy próbálja is összegezni, hogy csupán a mítosz ködét akarta eloszlatni, és Capa életművének megítélését a decentralizáció irányába elmozdítani - értsd kivenni belőle a Milicistát).
Utolsó gondolatnak, szája íze szerint való fejleményként említi, sőt, a Knightley-vonal diadalaként (amely vonalhoz magát is nyilván odasorolja :)), hogy egy fotográfiai könyvben "a fénykép, mint színház" címmel a Milicistát is beválogatták (ez még 2006-ban történt, a 2009-ben megismert új tények ismerete nélkül - de mindegy). Valószínűleg nincs szánalmasabb látvány, mint egy kárörvendő ember. Cikkírónknak, úgy tűnik, fogalma sincs arról, hogy hogy működik a kultúra, különös tekintettel a kultikus művekre - plusz előfordulhat, hogy tényleg nincs hozzá szeme és így lemarad a lényegről: a Milicista Halála egy fantasztikusan jó fotó (így is, úgy is, dokumentumként vagy ábrázolásként egyaránt).
Ha kicsit mértéktartóbb lett volna, máris meggyőzőbb lett volna az egész közhasznú mítosz-takarító "kétely-ébresztés". Így azonban egy olcsó kirohanásként jelent csak meg. Ha kicsit mértéktartóbb lett volna, és nem hallgatott volna el döntő tényeket, máris hitelesebb lehetett volna az egész - de ő egyfajta harci-üzemmódban, mint egy dühöngő bika, csupán a vörös posztóra fókuszált - s minden más redundanciaként jelent meg látómezejének perifériáján. Csőlátására legfőbb bizonyíték talán, hogy egy olyan cikk létrehozása közepette, amely a LIFE fotósáról szól, és egy a LIFE-ban megjelent fotóról - egy olyan apróság, mint hogy a LIFE mekkora példányszámban jelent meg akkor, teljességgel kiesik neki, és azt írja, hogy "A Life négyszázezres olvasótábora ekkor és ezeken az oldalakon kaphat hírt először Caparól is."
Súlyos ... hiszen ha valakit egy kicsit is érdekel az újságírás, a média, a sajtófotó, az a LIFE magazint minimális szinten biztosan ismeri. A mai képi tömeg-média archetípusáról beszélünk, a sajtófotó bölcsőjéről (vagy bölcsődéjéről, ha Berlint és a BIZ-t "is" idevesszük) - a LIFE-ról.
A LIFE 380 000 példánnyal indult, de óriási siker volt, és 4 hónap múlva már több, mint 1 millió példányban nyomták hetente, júliusban pedig már a 2 millió felé tartott. Ez nem egy eldugott infó - még a WIKI-n is ott van (és persze nem is a konkrét szám a fontos, hanem a történet; látni azt, hogy a Berlini fotózsurnaliszták, tipikusan zseniális zsidó fotográfusok, amint menekülni kényszerültek, hogyan szökkent szárba az USA-ban az, ami Berlinben megszakadt; hogyan nőtt ki percek alatt az új világban a LIFE és érte el a Berliner Illustrierte Zeitung 2 milliós példányszámának nagyságrendjét; illetve izgalmas látni, hogy micsoda kultúra volt Berlinben a nácik előtt - nem a konkrét számmal van tehát a gond, hanem a történettel).
Mert felmerül a kérdés, hogy hogyan ragadtathatja magát valaki arra, hogy egy 1937-ben, a LIFE-ban megjelent fotó történetét át akarja írni, anélkül, hogy magához az egész korhoz, a LIFE-hoz, s a LIFE által reprezentált területhez (pl. média, sajtófotó) különösebben élén szálak fűznék? E kérdésre leginkább maga a cikk szolgál válaszként ...
::::: utószó
A tavalyi CSPV-s cikkünkben nem tértünk ki a Milicista Halálát övező rejtélyekre, fejleményekre, érvekre, ellenérvekre, legendákra és ellen-legendákra - mert úgy éreztük, Capa nem egy fotó miatt az, aki, s hogy bár a Milicista Halála fantasztikus fotó (akár dokumentáció, akár ábrázolás), és így vagy úgy, de szerves része a fantasztikus Capa életműnek, butaság lett volna belemenni ... ahogy mondani szokták, a téma érdemi tárgyalása messze túl mutatott volna az akkori kis írás terjedelmén ... (és lőn)
Fontos továbbá észben tartani, hogy Capa véletlenül sem a megrendezett fotózásról, illetve az ezzel kapcsolatos vádakról híres, és még csak nem is a Milicista Halálától ... mindössze azt mondhatjuk el, hogy 1937-ben ezzel a képével vált nagyon híressé ... illetve, hogy e kép mint legenda bejárta a világot, nemcsak térben, időben is ...
Érdmes abba is belegondolni, hogy ha esetleg visszamehetnénk az időben, és javasolnánk a LIFE szerkesztőinek, hogy írják oda a fotó alá a modern gyakorlatnak megfelelően, hogy "a kép illusztráció" (amit az akkori közönség nem igazán értett vona), vagy hogy ne írjanak oda semmi tényszerű konkrétumot (mint 1936-ban a VU-ban), Capa e fotója minden bizonnyal ugyanúgy világhírűvé válna ... talán még akkor is, ha odaírták volna: a kép nem valódi halált ábrázol - hát még ha azt írták volna oda (ami nyilván tény volt), hogy a képen látható férfi és társai 1936 szeptemberben elestek Córdoba-ban, a fasiszta Franco csapataival való összetűzés során ...
-JP-
2010-07-27