Wahorn-tűzvész - festmények test nélkül
Isa, pur & paint vogymuk - maradványok a tűzvész után
Fura, nemde? A művek megsemmisültek, mégis, csak testüket veszítették el, hiszen a fennmaradt digitális állomány lehetővé teszi, hogy e Wahorn képek Nigériától Halifax-ig, New York-tól Odesszáig minden iskola, minden háztartás falain, minden magazin címlapján ott vibráljanak - megsemmisülésük ténye ellenére, sőt, akár nagyobb méretben is, mint az eredeti festmények. Minden ugyanaz, mint Van Gogh Napraforgók-ja esetében, csupáncsak itt a páncélszekrény mélyén egy digitális állomány pihen.
Persze, e kinyomtatható kópiák nem ugyanazok, hiszen az eredetieknek volt testük, kiterjedésük a térben, illatuk - súlyuk pedig nem volt azonos egy azonos méretű plakátéval. Mégis, 2011-et írunk, s immár szembe kell néznünk a ténnyel, hogy a reprodukciók (amiket egy filozófiai csavarral, sértődötten és erőszakosan titulálunk "reprodukcióknak", mintha csak jól sikerült hamisítványok lennének, és nem azok, amik: kópiák) tökéletes művészeti élményt képesek nyújtani.
Szombat Délután-Saturday afternoon
50x70 cm / oil on canvas (a tűzvész előtt)
Sőt, éppenséggel napjainkban, amikor szemünkön keresztül minden órában töménytelen mennyiségű képet lélegzünk be, és amikor e képek elképesztő százaléka érkezik képernyő felületéről, esetleg nyomtatott papírokról, fel kell ismernünk, elérkeztünk a papírpénz korába, amikor az emberek naponta találkoznak, érintkeznek a bankjegyekkel, az aranyfedezetet pedig páncélszekrényekben őrzik, lásd Van Gogh Napraforgók-ját.
Az eredetit látni nagy élmény, de vajon nem lenne-e nagyobb élmény a művész műtermében ücsörögni egy negyedórát - ha már a művésszel és a műalkotással való mind teljesebb egyesülésre törekszünk? Vagy életrajzi írásait, vázlatai böngészni, urambocsá' fotókat nézegetni? El kell ismernünk az eredeti csakis azért oly őrjítően izgalmas, mert egy darab van belőle és megismételhetetlen, és mert az eredetivel találkozni egy time trip, egy nem egészen szabályos művelet, olyan, mint Goethe nyári lakában a dolgozószobájában ücsörögni és beszélgetni a lemenő nap fényében - teremőrök leghalványabb jelenléte nélkül.
Hétfő, kedd, szerda-Sunday, Monday, Thuesday
70x100 cm / oil on canvas (a tűzvész előtt)
Érthető és természetes, hogy az eredeti festmény nemcsak műtárgy, hanem műkincs. Ugyanakkor, amikor egy múzeumba jegyet vált valaki, 99%-ban a festményt megy befogadni, mintha csak egy kortárs galériába lépne be. Mondhatni, az eredetiről készült (fotografikus) kópia, feltéve, hogy hiteles, 99%-ban megadja nekünk, amit szeretnénk: a mű élményét. Egy kópia tehát zavarba ejtő módon műtárgyként funkcionál - s teszi ezt persze akkor is, amikor egy méregdrága művészeti albumot böngészünk, vagy a monitorunkon bámulunk egy gyönyörű művet. A probléma csupán az a kópiákkal, hogy mint a papírpénz esetében, minél többet nyomunk belőle, annál kevésbé 'értékes' - ez az érték azonban szigorúan anyagi értelemben értendő.
Dali büntetlenül firkálhatott bajuszt az értéktelen Mona Lisa reprókra, másrészt ezzel is sikerült felháborodást keltenie, hiszen amit láttunk, az mégiscsak a la Nostra Mona Lisa volt.
A kópiák, mivel korlátlan mennyiségben elérhetőek, nulla értékkel rendelkeznek. Mennyit tudna valaki elkérni egy vidéki művházban, ha Van Gogh festményeket állítanának ki, mármint "reprókat" (fotografikus + nyomdai) kópiákat ? 100 forintot, ha jó a büfé? Vajon biztos, hogy csak ugyanennyit lehetne elkérni egy kiállításért Londonban, ha valaki kiállítaná egy Gauguin összes ismert képét, a belvárosban, úgy, hogy a falakon kristálytiszta képű LCD monitorok vagy vetítők segítségével jelennének meg a képek - emlékeztetve a nézőt arra, hogy a képek itt eredeti anyagszerűségük, 'anyagi' dimenziójuk nélkül vannak jelen? 50 font? Simán.
Ágyú férfi térdreesik ősszel- Cannon man falling on the knees in Autumn
30x40 cm / oil on canvas (a tűzvész előtt)
A múzeum egy üvegezett páncélteremből átváltozna nyitott könyvtárrá. Az emberek boldogan tekintetnék meg a tárlatot, és boldogabbak lenének, mint amikor egy Klimt kiállításon csak néhány Klimt-képet látnak (azaz összesen kevesebbet látnak, mint amit fejből is fel tudnak idézni). Képek test nélkül, a papírpénz (eddig még el sem ismert) korán is túllépve: elektronikusan. A kiállítás szervezése pedig ugyanolyan komoly szakértelmet és körültekintést igényel - hiszen minden képet össze kell vetni az eredetivel, hogy hiteles legyen - hiteles látvány, hiteles élmény.
A sors fintora, hogy a műalkotások testéhez, anyagi dimenziójához való görcsös ragaszkodásunk épp a festmények tiszteletéből ered, ez a konzervativizmusunk taszította például a fotográfiát a vintage kópiákhoz való ragaszkodás zsákutcájába (lásd, ma már gyakran nem is készül papír kópia egy-egy fotóról), és emiatt ér többet egy egykor frissen lehúzott papírkép, mint maga a negatív, ami azonban kétségtelenül az eredeti objektum, ami a fotózás során létrejön. Ennyiből is látszik, hogy ez a fogalmi rendszer matematikai érvelésben összeomlana, és egyedül a gyűjtői értéket, a ritkaság faktort írja körül, mert az mégsem járja, hogy elismerjük, a fotó legértékesebb formája a negatív? Vagy a pozitív, ha az az eredeti, vagy a RAW fájl, ha digitális. Miféle rendszer az, amelyben jobban örülünk, egy megkerült 10x15-ös papírképnek, azaz egy pohár tejnek, mint magának a negatívnak, a tehénnek?
Görcsösen ragaszkodunk a testhez, és ahhoz, hogy a festészettel való analógiát a lehető legteljesebb mértékben fenntartsuk. A videóművekhez ezért adunk egy monitort és egy lejátszót is - nehogy el kelljen ismernünk, hogy a mű egy digitális állomány, test nélkül, fizikai kierjedés nélkül - mintha attól félnénk, hogy a piacon egy nő bekötött szemmel, egy mérleggel a kezében beszól nekünk, hogy ha az árunak nincs súlya, akkor ára sem lehet. Mi volna hát egy műalkotás lelkének a súlya? A vászon, az alapozó, a verejték, a festék és a keret - illetve ezek egyedisége? Vagy az a látvány, amit ezeknek az anyagoknak a segítségével a művész kivetít?
Vegyük észre, más a műtárgy és más a műalkotás. A műtárgyakkal kapcsolatos megközelítésünk rendszere pedig meglehetősen egyszerű: lazacként felúszni addig, ameddig csak lehet, a forrásig, az eredetig, egészen odáig, ahol a lehető legkevesebb 'példányban' létezett a mű.
A kék szívű bika- Bull with blue hearth
30x40 cm / oil on canvas (a tűzvész előtt)
Ilyen alapon azonban Wahorn András akcidentális 'ImageDestroy' aktusa után a fennmaradt digitális állomány az, amely előlép eredetinek. Ezek a fotófájlok pedig nem olyanok, mint például a Nyolcak lappangó műveiről fennmaradt fotók, ahol egy csoportkép hátterében a falon, fekete-fehérben látható egy-egy mű, és így tényleg elmondható, hogy amíg nincs meg a műtárgy, addig maga a kép sem élvezhető, hozzáférhető.
Wahorn fotófájljaiban ott van (99,9%-ig) minden, amit az emberi szem lát, illetve érzékel e képekből. Ott van bennük minden, ami ahhoz kell, hogy az adott művet megjelenítsük, és bárki befogadhassa. A tűzvész során felborult mű-műtárgy-műkincs rend újrateremtéséhez csak annyi hiányzik, hogy Wahorn mindegyikről lehúzzon egy-egy vintage kópiát, és szignójával megkülönböztesse azokat az összes többi lehetséges kópiától. Wahornnak, vegyük észre, nagyságrendekkel könnyebb a helyzete, mintha Warhol 8 Elvis-éből semmisült volna meg mondjuk 4, és a tulaj reprodukálni akarná őket, hogy kilegyen a csapat.
Ami azt illeti, Wahorn nyugodtan rendezhetne egy "8 Wahorn" kiállítást, amely valójában "8 Wahorn kiállítás" lehetne, a mozifilm forgalmazás mintájára, ugyanaz a kiállítás 8 különböző helyen egyszerre, ahogy a mozisok mondják, "8 kópiával" - Budapest, Berlin, Prága, Szentendre,Varsó, Bécs, Koppenhága és Vlagyivosztok. Mindegyik helyszínen lennének a helyszínre dedikált képek, mint Mozart kottáinál, lenne egy-egy "Prágai kópia" a 40 elégett képből, és így tovább. E dedikált vintage kópiák azonban csak aranyfedezetként lenének jelen, a háttérben, illetve eladási célra. Maguk a képek a kiállítótérben pedig hatalmas képernyőkön és projektorok segítségével jelennének meg, hangsúlyozva, hogy e képek elveszítették testüket, ám így, anyagi kiterjedés nélkül még szabadabban juthatnak el a befogadókhoz, tisztán és szeplőtlenül, valódi image-ekként.
hamvasztás után: ami a képekből, a képek anyagából maradt - illetve arról is egy "kép" (fotó)
PS:
További különös, illetve felkavaró élmény, hogy a képek után maradt festékfoltok, és az ezekről készült fotók ugyancsak "jól néznek ki", meglehetősen szépek, és tartalmasak is, nemcsak vizuálisan, de minden szemiotikai szinten, akár az eredetiek. Wahorn festményei, mondhatni, elhamvasztás után is megőrizték egyéniségüket, eredetiségüket ...
Wahorn András a tűzvészről:
"Ami a legjobban megvisel az a megmagyarázhatatlan veszteség, amit a 'hely iránti bizalom'-nak neveznék. A képek elvesztése azonban inkább ahhoz a munkára serkentő érzéshez hasonlít amit akkor érzek, ha eladok valamit."