Moholy-Nagy - a gondolkodó kreativitás pioneer-ja

Moholy-Nagy művének befogadásakor teljesen speciálisan kell eljárnunk. Először is meg kell értenünk, hogyan működik egy műalkotás (lásd az azonos című tanulmányt :)). Egy műalkotás normál esetben szépség-élményt nyújt, s ez indít gondolkodásra, s ez késztet a mű analízisére is, Moholy-Nagy képei azonban mások. Nem lezárt műalkotások, szépnek sem feltétlenül nevezhetőek, s tetejébe mindennek a lehető legminimálisabb mértékben pszichedelikusak, nem kínálnak olyan tripet, mint egy "hagyományos" festmény. Ráadásul mint geometrikus absztrakt képek sem a lehető legjobb helyre csöppentek, lévén, hogy napjaink fogyasztói társadalmában jóformán akárhova nézünk, akármelyik termékre, annak csomagolására, reklámjára, logójára, megannyi absztrakt képpel találkozunk (amelyeket olyan fiatalok terveznek, akik a Moholy-Nagyról elnevezett iparművészeti egyetemre jártak :)).

Ilyen vizuális kultúrában egy geometrikus absztrakt képekből álló kiállítás eleve kisebb hatást kelt, mint akkor kelthetett, amikor (1920-as évek) a galériákban az esetek zömében "festmény-szerű" festmények függtek a falakon, odakint pedig mind a csomagolás, mind a reklámok még gyermekcipőben jártak.

A geometrikus absztrakt festészet egészen más, mint a festészet, amiből kinőtt, beleértve a kubizmust és az absztrakt festészetet. A geometrikus absztrakt egy új szint, egy új dimenzió - amely egy totálisan új korszak alapját képezi. Az ugrás (változás, ne nevezzük minden áron fejlődésnek :)) körülbelül ahhoz hasonlítható, mint amikor megjelent a tévé, megjelentek a személyi számítógépek, vagy amikor megjelent az internet.


A korabeli művészek az ugrást a geometrikus absztrakt felé egyfajta célbaérkezésként tekintették, végső formaként, végcélként, mintha a festészet mindig is ide szeretett volna eljutni, mintha mindig is ide tartott volna. Ha visszatekintünk (akár az ő szemükkel, akár a sajátunkkal), ezt meg is kell értenünk. A modern festészet az 1800-as évek vége felé szakít az ábrázolás tradicionális hűségével, majd a Picasso Avignon-i Kisasszonyok című képével indult forradalom szakít a formához való hűséggel, amit a csodálatos impresszionizmus "még" "megtartott" (bár nehéz kikerülni, fontos megjegyezni, hogy nem helyes a művészet történetét mint egyfajta fejlődést tekinteni - a "változás" a megfelelő szó, mert amint fejlődésről beszélünk, a modernizmus csapdájába sétálunk be, amely úgy állítja be, hogy mindig éppen mi vagyunk a teremtés koronái, mindig mi, az aktuális "the latest" :)).

A geometrikus absztrakt magával a festményszerűséggel szakít, "az illúziókeltés" (ők ezt így nevezték, mi nevezhetnénk másképp is) nemkívánatossá válik, s a festmények innentől körülbelül olyan változáson mennek át, mintha egy sci-fi film során elérkeztünk volna a jövőbe. A festmények innentől üres "térben" játszódnak (tökmindegy, hogy a festmények 2dimenziósok, a kép síkját térként éljük meg :)). Kihalt, üres térben lebegnek az élettel, a valósággal, a hétköznapokkal még a legtávolabbi összefüggésbe sem hozható alakzatok. A festészet sci-fije. A festészet utópiája. Túl az összes emberi gyarlóságon, amik miatt a művészetrajongók galériákba jártak. Az első látványos formája ez annak, hogy az ember kifejezi hódolatát a mesterséges intelligencia előtt. Malevics konkrétan szuprematizmusról beszélt (már 1915-ben), szuprematizmusban utazott, szuprematista műveket festett. Művészek egy éppen csak felsejlő új kor elébe szaladnak. Hátrahagyva csapot, papot, Van Gogh-ot, Rembrandtot.

Visszatekintve (bár teljesen érthető) egyetlen dolgot sajnálunk, hogy ti. Malevics nem "csinálta meg" a fehér alapon fehér négyzetet úgy, hogy csak egy fehér papírt állított volna ki. Valamihez mégiscsak ragaszkodtak a régi jó festészetből - éspedig a műtárgy eredetiségéhez, és ahhoz, hogy létrehozása alkotásnak minősüljön (azaz, ha úgy vesszük, nem kívánták megzavarni a műtárgy-piac zavartalan működését :)).

Ma már látjuk, hogy hova vezetett ez a modernizmus, ez az utópia-megvalósítás. Akármerre nézünk, mindenütt geometrikus absztrakt, és absztrakt képeket látunk. Minden reklám, minden csomagolás, minden termék egy-egy absztrakt grafikai kreáció (ma már 3D-ben is ez megy, épületeket, hidakat is "így" terveznek: rajzolnak valamit, ami nem kell, hogy a funkcióval s a funkcióhoz tartozó kinézettel, formával, felülettel, struktúrával egyáltalán összefüggésben legyen, lásd az egymással versenyző budapesti gyaloghíd terveket :)).

Ma már látjuk, és emiatt (akár az is előfordulhatna, hogy) nem értékeljük annyira nagyra Moholy-Nagy geometrikus absztrakt műveit. Egyrészt ma már hozzászokott a szemünk az absztrakt grafikákhoz a modern ipari grafikák és design korában, másrészt és akárhogyan is nézzük, egy Paul Klee-akvarell vagy egy Kandinszkij-festmény összehasonlíthatatlanul nagyobb élményt nyújtanak, még ha absztrakt formákból épülnek is fel, mint Moholy-Nagy, Malevics vagy Kassák kihalt térben lebegő objektumai, kihalt tereket felvonultató utópisztikus művei. E vélemény azonban természetszerűen szubjektív, és elsősorban a valóság- és a pszichedelikum hiányából fakad :)

Ma már túl vagyunk modernizmuson, sőt, a posztmodernen is, és épp annak útját-módját keressük, hogy hogyan tudnánk visszatalálni (szélsebesen) egy modernizmustól mentes civilizációs üzemmódhoz. Innen nézve nemcsak a geometrikus absztrakt festők műve, de a konstruktivizmus is egészen más fényben jelenik meg. Moholy-Nagy mindkettőnek az kellős közepén alkotott.

Moholy-Nagy e kiállításon a legvédtelenebbnek akkor tűnik fel, amikor a londoni állatkert egy új szárnyáról készült dokumentumfilmjét tekintjük meg. Vizuálisan ódákat zeng a vasbetonról, amely az új szárny alapanyagául szolgál, ahelyett, hogy valamiféle tradicionálisan természetes anyagot használtak volna. A vasbeton alkalmazása "kiemeli" az állatok természetes mivoltát.

Egyébként nemcsak Moholy-Nagy, de az egész Bauhaus is belekerült ebbe a betoncsapdába. A Bauhaus is betoncsapdába került, mert ma már "mindenki" a vasbetonnal és a panelházakkal azonosítja, és ez mint szellemi irányzatot nem éppen a legelőnyösebb fényben tünteti fel. Kiábrándultunk a modernizmusból, és ezzel együtt kiábrándultunk a Bauhaus-ból is - azaz kiábrándulhattunk volna, de nem tettük :)

A betoncsapda, amiről beszélünk, valójában minket nyelt el, s nem a Bauhaus-t. A Bauhausnak minden egyes porcikája, s a teljes filozófiája adekvát. Ha valaki ma panelházakat építene (mint ahogy ezerrel épülnek Budapest belvárosában is, csak lakóparkoknak nevezik), nem tetszene nekünk. A Bauhaus azonban nem ezt találta ki, nem az olcsó, nyáron forró, télen huzatos, szociálisan lepusztult, elidegenített, szürke kockaházakat, hanem az embertömegek lakáshoz juttatását, az olcsó, modern anyag alkalmazását, a tér gazdaságos, és modern kihasználását (szakítva az arisztokratizmus érájával, ahol az elit óriási házakban élt, a szegények meg pici és lepusztult helyen nyomorogtak - a Bauhaus egyenlően elosztott térben, társadalmi egyenlőségben gondolkodott). A Bauhaus az emberi színvonalú élet lehetőségét teremtette meg tömegeknek, és nem az volt a célja, hogy a városokban újfajta nyomornegyedeket létesítsenek. A Bauhaus újfajta nagyvárosokban gondolkodott, amelyben mellesleg nemcsak a gazdagok felhőkarcolóinak van hely, de a szegények is tudnak hol lakni, hasonlóan modern, és 100%-ig funkcionális, ill. funkció alapú építményekben.

A Bauhaus filozófiája emberközpontú filozófia volt, csak tántoríthatatlanul hittek abban, hogy az ipar az embert szolgálja (akkor még így nézett ki :)).

Persze, fontos megjegyezni, a Bauhaus nyilvánvalóan nem is EGY látásmód volt, hanem látásmódok örvénylő találkozása, egók által igazgatott olvasztótégelye, ahol mai szemmel a diákok sem feltétlenül kevésbé jelentősek, mint a tanáraik, és ahol feltehetőleg minden megtalálható volt, ami a moder kor küszöbén egy vadiúj művészet- és társadalom-felfogást zászlajára tűző, propagáló s közben előhívó szellemi és materiális alkotóműhelyben, gyárban előfordulhat - minden, és mindennek az ellentettje is ... és ezért a mai ember Bauhaus képe menhetetlenül sztereotíp, akárhogyan is alkot róla képet.

A Bauhaus jó filozófiát talált ki, ami akkor vasbeton és panelházak alakját öltötte. Ma ugyanez a filozófia egészen mást eredményezne, és már a '70-es években is mást eredményezett volna, és nem azbeszt bélésű rákkeltő NDK-s paneleket. A régi alapprobléma ma is adott, ma is sok embernek kell otthont adni, de a feladat kiegészült néhány nem-apró újdonsággal. Ma a Bauhaus megújuló energiában, zöld és fenntartható fejlődésben gondolkodna, és egyébként is, a Bauhaus-ról panelek helyett sokkal inkább Tel Aviv, a fehér város kellene, hogy eszünkbe jusson, ahol a Bauhaus ma is virágzó irányzat, és emberközpontú és gyönyörű :)

Ahogyan a Bauhaus sem, Moholy-Nagy sem került semmiféle történelmi süllyesztőbe, nem kopott meg, nem avult el. Sőt. A Bauhaus megmaradt a forma, a funkció és az ezekről való kreatív gondolkodás forradalmának, s Moholy-Nagy is megmaradt mint az újfajta művészet (amely a hétköznapokban vesz körül bennünket, mindannyiunkat), a kreatív gondolkodás teoretikusa, forradalmára.

Moholy-Nagy valódi pioneer felfedező, kísérletező volt. Persze, naivnak tartjuk, mai szemmel tulajdonképpen érdektelennek azt a filmjét, amelyben semmi valóságos nincs, csak fotogrammok, illetve kinematogrammok - egy valódi experimentális film. Fontos azonban észben tartani, hogy ezek kísérletek. A művészetről való gondolkodásunk, tudásunk bővítésének valódi mérföldkövei! Ma már ismerjük az eredményeket - de ez nem csökkenti az egykori, eredeti kísérletek nagyszerű szellemi színvonalát, sőt!:)

Moholy-Nagy összes műve kísérlet, a művészet működésének megértése terén végzett forradalmi kísérletek. Ma, amikor a design és a reklám alkímia. Ma már konkrétan feladtuk, hogy tudományosan rendszerezve megértsük, feltérképezzük, hogyan gyakorol ránk hatást egy-egy szín, egy-egy alakzat, egy-egy absztrakt grafikai felület - ma embereken teszteljük a hatást, azaz: az ipar embereken teszteli a hatást, pontosan ugyanúgy, ahogyan a művészek teszi ezt, önmagukat alkalmazva nulladik befogadóként, a végeredmény pedig az, hogy ugyanúgy nem képleteket használunk, mint a meteorológusok, akik a valóság legpontosabb modelljével dolgoznak. Ma, ebben a korban Moholy-Nagy (és absztrakt művész-pioneer társainak) munkája óriási jelentőséggel bír. Moholy-Nagy másképp fogta fel a művészetet, másképp kezelte a műalkotásokat, az alkotás folyamatát magát, és persze az embert is. Úgy is, mint alkotót és úgy is, mint befogadót. Az ipari (amit ma iparinak nevezünk) formák jelentésének a kutatása terén Leonardo-i munkát végzett, s az embert körülvevő hétköznapi, alkalmazott (ipari) művészet, a tervezett életkörnyezet terén is.

Pioneer-ként fedezte fel, hogyan lehet és kell egy kompozíció, egy motívumrendszer belső logikáját megértve szisztematikus fejlesztéseket, módosításokat, mutációkat eszközölni - szenvtelenül, az emberi szubjektum távol tartásával, egy nem-emberi teremtő aspektusából tekintve az egészet. Képeinek pedig gyakran nem hagyományos címeket adott, hanem megyfajta ID-kat, elő-feltalálva a fejlesztőmérnökök, a programozók mai névadási konvencióját, saját magát pedig egfajta gyárként, gyártóként tételezve. Amit ő egymaga csinált akkor, azt ma az ipar egésze teszi, úgy, hogy ember igaziból nem is tudja befolyásolni, tehát egy ember feletti, emberen túli iparról beszélünk - ilyen teremtő-feljesztő gyárat hozott létre Moholy-Nagy saját művészetén belül.

Moholy-Nagy művei, bár nem is annyira műalkotások, mint amennyire egy kísérletezés, egy kísérletező gondolkodás folyamatának produktumai, roppant inspirálóak. Egy műalkotásól, ne feledjük, azt is várjuk, hogy beavasson bennünket - a korba, a látásmódba, a gondolatba, és hogy egy képet adjon, ami rengeteg mindent megvilágít.

Moholy-Nagy művei ilyenek, képet adnak gondolkodásról abból a korból, amikor az újfajta képkészítő, grafikus felület készítő művészet, az iparművészet,a formatervezés, a design a szárnyait bontogatta. Képet adnak a művészetről való gondolkodásról, és még inkább a kreatív vizuális gondolkodásról. Moholy-Nagy művei egy boszorkánykonyhába engedik be a befogadókat, egy vizuális laborba, ahol az addig ismert művészet működésétől, logikájától élesen elváló újfajta kép- és szépség- és műalkotástípust fejlesztették (a tervezett, komponált környezetet, a tervezett, komponált, grafikai természetű felületeket).

Ma, amikor dollármilliárdok múlhatnak azon, hogy egy áru csomagolásán van-e zöld szín vagy sem, amikor egy reklám hatékonyságát óriási mértékben befolyásolja, hogy milyen típusú lányt mutatnak, vagy hogy van-e bicikli a filmben, vagy hogy a férfin a szvetter milyen nyakkivágású, és hogyan van a vállára vetve, ma különösen úgy érezhetjük, hogy Moholy-Nagy nemcsak pioneer volt, de korunk pioneer-ja, az aktuális jelenünk pioneer-ja volt. Ezt a benyomásunkat erősíti a tény is, hogy a kiállítás a LUMU-ban (bár el tudnánk képzelni több művet is, és az egész tárlatot kevésbé életrajz-alapúnak) mai szemmel is abszolút inspiráló.
A LUMU-ban látható Moholy-Nagy kiállításon ember mintha egy workshop-ba toppanna be, a munkákon érződik a be-nem fejezettség, a kvázi fluxus-jelleg, az, hogy jelenleg is futó gondolatok objektivációiról van szó - még akkor is, ha ezek a gondolatok ma már a mi fejünkben futnak ...

lásd a videót a kiállításról és a megnyitóról


// utószó: ember és ipar - ki van felül?

Világunk, kultúránk új "fejlettségi" (előhívottsági, előrehaladottsági) fokozatba lépett. A képek objektivációja, a nagybetűs képgyártás (image generálás) kicsúszott a kezünkből, kisebbségi tulajdonosokká, kisebbségi előállítókká váltunk. Ma már az embereket lenyűgöző képek túlnyomórészt az ipar által előállított képek. Az ipar persze embereket foglalkoztat, de nem mint egyéniségeket, hanem mint becsatolt részecskéket, akik fogaskerekek a gépezetben. Az iparra egy egyénnek annyi befolyása van, mint bármely egyénnek egy tömegjelenségre, amelynek része - ez a tömegjelenség, az ipar, ráadásul megvan súlyozva egy hierarchikus struktúrával, és egy kiválasztódással, amely révén a struktúra pontjain elfoglalhatják helyüket az "egyének". Az iparban nem 'valaki' dönt, nem 'valaki' tervez, nem 'valakik' döntenek, terveznek, hanem a rendszer maga fejleszti, módosítja saját magát. E folyamatban szigorú feltételekkel és szigorú módon (szigorúan lokalizálva és jogosultság-ellenőrizve, a cserélhetőségük pedig rendszer szinten garantált) egyének vannak becsatolva, de nekik nem jut olyan egyéni szerep, mint egy tejgyárban a tehenek tucatjainak, akiktől végső fokon a fehér nedű származik, ők inkább a kozmetikai cégek állatkísérleteinek a szenvedő alanyaira hasonlítanak, leszámítva, hogy őket nem kínozza, hanem kényezteti a rendszer.

Az ipar egy gépezet, aminek a mozgásán, működésén senki sem tud módosítást végrehajtani, dolgozzon akár a designer osztályon, a kreatív csapatban, a marketingeseknél, a sales-eseknél, a jogi osztályon, vagy mint egy CEO, üljön az egyik elnöki székében, vagy legyen részvényes - a rendszer befolyásolhatatlan. Saját belső törvényei logikája alapján bontakozik ki, növekedik, változik.

Azaz: napjaink kultúrája, ahol minden felület grafikailag szervezett felület, ahol a cipőd belsejében, a telefonodra, az ásványvizes palackra, de a pohárra is, amiből iszod, az utcákon az összes felület, nem említve a képernyőid, melyek előtt élsz és dolgozol - mind-mind grafikailag szervezett, artikulált felületek, a kinézet pedig vitális módon hat vissza a funkcióra (termék eladhatósága, alkalmazottsága), azaz, a kinézet élet-halál kérdése, mint a természetben. Napjaink kultúrája a képgyártás új fokozatába lépett (ma már a hidak is, a közterek is grafikus objektumokként látnak napvilágot) - kultúránk, a világ, amelyben élünk, ezerrel vibrál, pulzál, változik, dübörög, tombol, tobzódik a változásban - s mi semmi mást sem tehetünk, csak alkalmazkodunk, megpróbálunk részt venni a játékban ...

... majdnem pontosan így lenne, ha olyan kutatók (művészek), mint Moholy-Nagy nem kínálnának, rálátást, sőt, belátást a rendszer pulzáló "fejlődésének" (metamorfózisának) működésébe. Moholy-Nagy ennek a gigantikus, folyamatosan és kíméletlenül változó monstrumnak a DNS-ét teszi láthatóvá. Régen a térképészet és csillag-térképészet fejlődése jelentett dobbantódeszkát ahhoz, hogy ne csak lokalizált hangyákként éldegéljünk valahol egy lapos korongon, és hogy a tengeren és sötétben is tudjunk közlekedni. Ma Moholy-Nagy munkája, műve az egyik utolsó (nem ipari eredetű) kapaszkodó, dobbantódeszka, sőt, csillag-térkép, amely az intellektualitás eszközével ruházza fel a kiszolgáltatott kis pontocskákat az ipar által diktált, ellenőrzött és végzett változás nyílt tengerén.