Sherlock Holmes 2. - Árnyjáték
Az első filmben legjobban a filmzenét kedveltük, Hans Zimmer zseniális számokat komponált cigányzenei és ír zenei alapokon, így még nagyobb volt most a meglepetés, hogy főként az akkori főtémát variálta a mostani filmzenében.
A történet ezúttal sem volt kirobbanóan ötletes (erről viszont valószínűleg Arthur Conan Doyle is tehet), most a más S.Holmes-filmekből is ismert Moriarty professzor nevű elmebeteg pszichopata ellen kellett küzdeni Holmes-éknak, az ő sorozatos tömeggyilkosságai és világméretű összeesküvése ellen. A karakterek szinte semmit sem változtak a két év alatt, Robert Downey Jr. ugyanolyan csípősen rámenős és lehengerlő akcióhős, mint a múltkor, Jude Law pedig hozza a taplraesett segítő doki formáját, aki bár nyugodt családi életre vágyik (és éppen ezért megnősül), azért a Holmes-szal közös nyomozásokat, lövöldözéseket és meneküléseket nem hagyná ki semmi pénzért. (Law egyébként mintha most élénkebben játszana, mint a múltkor). Az első film Irene Adler-e sajnos csak percekre bukkan fel, helyette egy cigánylánynak kitalált szereplő, Simza (Noomi Rapace) viszi a női főszerepet, meglehetősen jól.
Ez a film az előzőhöz képest sokkal inkább akciófilm lett, Guy Ritchie szinte tobzódik a bullet time-nak nevezett vizuális effekttel megküldött jelenetekben, amikben lassítva-gyorsítva-kimerevítve-több szögből követhetjük Holmes mozdulatait, vagy konkrétan egy golyó útját, ahogy több fát áthasít - ezek persze látványos, tehát szórakoztató effektek, nem véletlenül alkalmazza ilyen előszeretettel a régebben kult-rendezőnek tartott Ritchie. A sok akció, verekedés és közelharc azt eredményezi, hogy kevésbé foglalkozunk a történettel, és rááll a szemünk a folytonos akció-látványra, ami önmagában még nem lenne baj, csak ez a film elvileg nem egy akciófilmnek készült, hanem valami többnek...egy izgalmas, nyomozós kriminek például, amiben vannak verekedések, de a lényeg a híres magánnyomozó zseniális elméje, az ő mindent előrelátó elméjének működése. Legalábbis ezt a koncepciót szűrtük le az első filmből, de Guy Ritchie valószínűleg úgy gondolkozott, hogy a folytatás legyen még ilyenebb, még olyanabb...még néző-lekötőbb, helyenként még erőszakosabb és látványosabb. És tessék, a film két órájában kevés nyugodt perc adódik, és akkor legtöbbször a kissé modoros ugratásokat, beszólásokat hallgathatjuk a Holmes-Watson párostól.
Ha valami (vagyis valaki) rengeteget ad hozzá a filmhez, az ismét a -Rapace-n kívül- egyetlen nem-angol (amerikai) színész, maga Robert Downey Jr. Tökéletes választás volt már 2009-ben is Sherlock-nak, és most is ugyanúgy ki tudta tölteni a jeleneteket a gyakran grimaszoló, éles váltásokra hajlamos játékával, az alapvetően komoly arcával, ami mögött nemcsak szenvedély és magasfokú értelem, de játékosság és humor is rejlik. Ezek előhívásában bizonyára Guy Ritchie is segédkezett, de mivel már több olyan Ritchie-filmet láttunk, amiben kifejezetten borzasztó volt a főszereplő (pl. RocknRolla, Revolver, stb..), hajlunk rá, hogy ezt Downey Jr. érdemének tartsuk.
Ami Guy Ritchie-t illeti, látszik, hogy ha egy korábban kitalált elem valamennyire működött egy korábbi filmje közönsége számára, akkor azt megjegyzi (vagy kijegyzeteli a tesztvetítések eredményét?), és tudatosan használja később újra. Ilyen pl. az első film Sherlock-os időugrásos effektje, az az effekt, amikor Holmes egy adott helyzetben előrelátja (és a nézőkkel is előre láttatja) az összecsapás lezajlását, azt, hogy ki hogyan fog mozdulni, honnan támad, ő mit fog erre reagálni, stb.
Úgy emlékszünk, ez a gyorsan pergő "előrelátás" az első Sherlock-film újítása, ami, ha lehetséges, itt még többször bukkan fel, és még nagyobb hangsúlyt kap. De ilyen sikeres elem a "cigányok" szerepeltetése is, a Snatch. c. filmjében szinte csak Brad Pitt-et lehet nézni, ahogy egy érthetetlen nyelven (gondoljuk, cigány-angol keverék nyelven) beszélt, és ő volt az egyetlen ötletes karakter a bárkit legyőző fiatal cigány bokszbajnok szerepében, aki nagyon ragaszkodott a mamájához. A cigányok-elem itt is megjelenik, Simza egy cigány jósnő, akinek a bátyja belekeveredik Moriarty legújabb akciójába, és látunk egy közös "bulizós" jelenetet is, amikor Watson autentikus csettingetéssel táncol a tábortűz mellett...
Ha leszámítjuk a film néhány mellélövését (mint a női ruhába bújtatott Holmes, az Adler-hez kötődő érzelmek meglehetősen hűvös bemutatása, vagy egy-két tökéletesen kiszámítható jelenet, és a szörnyű utolsó jelenet), és azt, hogy sokkal több rejtélyt és nyomozást kellett volna beiktatni a híres magánnyomozóról szóló filmbe (és talán kevesebb akciójelenetet), akkor a jobb Guy Ritchie-filmekhez sorolhatjuk a Sherlock 2-t, amiről azt gondoljuk, nem sokban maradt el az első film szintjétől, és amit nyilvánvalóan követni fog egy harmadik film is...