Végzetes Hazugságok

Igen, a közgazdasági válság fontos és izgalmas motívum, s mint ilyen, borzasztó hasznos egy film felvezetésénél. Kimondottan jól jön a válság, illetve a válságot kiváltó hétköznapi háttér-történések ábrázolása, ha érdekesé kell tenni egy sztorit.



Esetünkben például adott egy milliárdos üzletember, akit társadalom-kritika terén alaposan kordában tartott kultúráinkban csak mint „sikeres üzletembert” illik titulálni, és ez a férfi hirtelen szörnyű slamasztikába kerül. Ha nem emlegették volna a válságot, amelynek újragenerálásában főhősünk is tevékenyen részt vesz, akkor az egész történet az érdektelenség majdnem lapos lankáin csörgedezett volna, így azonban meglehetősen vehemensen indul.

 
Adott egy férfi, aki mindent elveszíthet, sőt, már mindent el is veszített, de továbbra is csinálja tovább az életét, a cégét, 420 millió dollár mínusszal, és egyetlen lehetősége, hogy eladja a céget, úgy, hogy ez a mínusz valahogy nem derül ki a vevő számára, csak majd később. Izgulunk? Nem nem valószínű, hogy bárki is izgulna szegény milliárdos miatt, inkább úgy állna hozzá az ember, hogy lássuk, mi történik most …

De nem így alakul mégsem, mert Richard Gere barátian beavatja a nézőt a fiatal filmrendező és forgatókönyvíró gondolataiba a közgazdaságról – ami persze, amerikai, hollywoodi stílusban néhány mondat csupán. Megtudjuk, hogy vannak „lufik” (buborékok), kamu bizniszek, amikbe ha belekeveredik egy ember cége, az gáz – és ez gyakorlatilag elég ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésünket.

A film egyébiránt kísértetiesen hasonlít a Játékos c. Robert Altman film történetére, sőt, az egész pszichológiájára is. Bár mivel Altman Játékosa Tim Robbins-szal még a posztmodernben született, a globalizáció és a technokratizmus felfutásának fénykorában, a kettő pszichológiailag nem lehet ugyanaz, elvégre a Végzetes Hazugságok már abban az érában született, a posztmodern után, amikor a „sikeres üzletember” nem lesz a kedvencünk, a sikerének pedig végképp nem drukkolunk (nem irigységből, hanem azért, mert a sikeres üzletemberek keresztülmennek más emberek életén, és általában a közösség, illetve a bolygó sorsáért semmit sem tesznek, hanem csak önző módon elveszik, ami szerintük az övék, mások, a közösség rovására).

Tim Robbins egyébként a Játékosban nem a milliárdosokat képviselte, hanem egy jó producert, aki hirtelen slamasztikában találta magát, mert éraváltás következett (a globalizáció ekkor ütött be, a Sony ekkor vette meg a Columbia-t), és odajött egy idióta milliárdos srác, hogy levezesse az átállást, amely során Tim Robbins-nak mennie kellett volna – helyére pedig jöhetett volna Larry Levy, az új arc. Tim Robbins tehát a vesztes volt, aki közben a jó fiú, a pozitív hős, a jó producer, aki tud filmeket készíteni, és aki tiszteli az írókat és a filmkultúrát („movie is our art, now more than ever”).

Ehhez képest Richard Gere karaktere az elképzelhető legdurvább, egyetlen gramm pozitívumot sem lehet felmutatni az oldalán. Nem is véletlen, hogy őrá osztották ezt a szerepet – Gere nagyjából az egyetlen Hollywood-ban, aki renitens módon kiáll a Dalai Láma és Tibet mellett, szemben Kínával és az USA-val is, s ezért különlegesen szimpatikus, világszerte. Gere a legjobb fej, a legkevésbé Gecco típusú színész, akit el lehet képzelni. Éppen ez a csel, éppen ez a csapda.

A végeredmény persze az, hogy a filmnek sikerül rávennie minket, hogy azonosuljunk a főhőssel, meg a sztorival, és innentől már szabad útja van, legközelebb már csak a végén térünk magunkhoz, amikor belegondolunk, hogy mi az, amit végignéztünk.

A film, a cselek bevetése révén (a közgazdaságtani kritika meglebegtetése, Richard Gere szerepeltetése) megnyeri a nézőit, s így egy alapvetően izgalmas moziélmény. Persze, tény, lehetett volna izgalmas úgy is, hogy közben rossz, mert nem jóról szól – de a legvégén egy laza mozdulattal (erkölcsi állásfoglalás) minden a helyére kerül.
A Játékost egyébként annyira pontosan másolták, hogy Whoopy Goldberg Columbo-típusú nyomozóját is felvonultatja, Tim Roth alakításában (egészen jó!). Richard Gere-t pedig tényleg sajnáljuk, azért, amin keresztül kell mennie – ami a film nagyszerű teljesítménye, hiszen emberileg sajnáljuk, miközben azt, amit csinál, elítéljük, végül. Itt jegyezzük meg, hogy a Játékos végén Tim Robbins is átmegy negatív hősbe .)

 
A film a buborékokról szól, illetve egy buborékról. A sztori lényege: menekülés egy buborékból, egy buboréktól … Menekülés egy kamubizniszből, egy kamubiznisz eladása, a 420 milliós hiány átadása valaki másnak – ez minden, ez az egész ….
Menet közben kellemetlen, hogy amíg, mondjuk a Hatalom Árnyékában a lány, aki meghal, a film központi alakja lesz, vagy a Játékosban ott van Bonnie, akinek kitörik a cipősarka, addig itt egy kíméletlen technokrata szemlélet uralkodik az egész filmben: a lány például, aki meghal (hollywoodi pszichológia alapján) „megérdemli”, mert drogos, plusz a férfi pénzeli, plusz művész, és a férfi veszi a képeit, ráadásul orosz … A film azonban ezt is szépen helyre teszi, ezért roppant fontos dolog az erkölcs, ami az üzletemberek számára (tisztelet a kivételeknek, de csakis a kivételeknek, lásd Róna Péter) olyan, mint a boszik számára a víz.

A film végén van egy elgondolkodtató másodperc, amikor belegondolunk, hogy ezek a „sikeres” öltönyös üzletemberek valójában mennyire tiszteletreméltóak, mennyire érdemlik meg a tiszteletet. Ezzel a gondolattal, illetve az erről való elgondolkodással enged minket utunkra a film. Nem egy rossz útravaló, lássuk be, kifejezetten színvonalas .) Ez a másodperc eléggé nyilvánvaló módon volt felépítve – de abszolút bejött, mert abszolút stimmel.

Egyébként különlegessége a filmnek, hogy egy tudatosan felépített tudathasadásos állapotban tartja a nézőt, kábé olyanban, mint amiben Richard Gere lánya van, aki szereti az apját, de elítéli, amit csinál, de mégis csak az apja – csak nálunk fordított pattern érvényesül: nem szeretjük, de megkedveljük, drukkolunk neki, de mégis elítéljük. Érdekes, hogy amikor elővesz egy étlapot egy étteremben, hogy a hátára firkáljon egy szerződést, bár tudjuk, mit csinál, mégis örülünk, mert drukkolunk neki, mert neki drukkolunk. Pont ez a film lényege, ez a tudathasadás, hogy a belénk ivódott kultúra alapján, a cselekmény sodrában végig drukkolunk neki, emocionálisan megvezetve, gondolkodás nélkül – de a film rákényszerít a gondolkodásra is, az erkölcsi szembesülésre is. Ez pedig felér egy lokális tudathasadással – kedveljük ezt a filmet .)

Jó film, izgalmas film, tényleg szól is valamiről, nem bánjuk, hogy lemásolták a Játékost, sőt, örülünk. Így, hogy a film végén megtörténik a morális állásfoglalás, tényleg minden a helyére kerül. A néző egy izgalmas utóízzel a szájában távozik, s fejében frissen beindult gondolatokkal, amelyek a látásmódját formálhatják … tiszteletreméltó sikeres üzletemberekről, akik arbitrage-okban gondolkodnak (kb. giga profit & zéró rizikó) – tényleg kedveljük ezt a filmet.