A Szerelem Művészete
Később kiderült, hogy a visszafogottság az író- rendező személyéből adódik, a személyes találkozás után megértettük, mi ez a filozófiai-elemző vonal a filmben, amitől kevésbé egyszerű és könnyed a film, mint amilyen lehetne, de ami ad neki egy sajátos színt. 
A film elején egy haldokló zongoraművész gondolatait hallhatjuk -egy narrátor segítségével- a szerelemről, komoly zenei kísérettel. Ezt a gondolatfuttatást nem annyira értjük, és meg is egyezünk magunkban, hogy ha ez így megy tovább, nem lesz túl jó moziesténk. De aztán észrevétlenül haladunk előre a filmben, és az, amit elsőre elröppent és kicsit érthetetlen elemző stílusnak gondoltunk, a film sajátos hangulatát adja, és az egész remekül működik.
Több ember, pár, vagy egyedülálló szerelmi életébe tekinthetünk bele rövid ideig, és bár ezek a történetek csak kb. felerészben találkoznak (a Judith Godrèche karakterén keresztül), a végén egy komplett képet adnak az átlagos francia 20-as, 30-as, 40-es, sőt, 50-esek romantikus, szerelmi, vagy csak simán szexkalandjairól.
Egy huszas éveikben járó, gyerekkoruk óta szerelmes pár teljesen őszinte kapcsolatába befurakodik egy vehemensen udvaroló (és nemsokára elutazó) férfikolléga, akivel a lány úgy érzi, le kell feküdnie. (A reménytelenül szerelmes kolléga szerepét osztotta magára az író-rendező Emmanuel Mouret). A lány ezt meg is beszéli élete szerelmével, aki nem akarja megakadályozni semmiben, és igent mond rá. De aztán - pont úgy, mint az életben - semmi sem úgy történik, ahogy várnánk, és ebből egy életszerű, kellemes hangulatú és végképp romantikus történet alakul ki.
Egy 50-es (vagy lehet, hogy 60-as) éveikben járó házaspár boldog életét kissé felborítja az az új fejlemény, hogy a nő a körülötte lévő férfiak nagy részét "megkívánja", vagyis váratlanul úgy érzi, valami köze van ezekhez a férfiakhoz, és ezért el akarja hagyni a (szintén) élete nagy szerelmét. Aztán a narrátor értelmezése segítéségével ez a történet is megoldódik, ugyanúgy, mint a kedvencünk, a Julie Depardieu (Isabelle)-vel kapcsolatos kis történet. Isabelle egy helyes harmincas lány, aki valami miatt nem élt szexuális életet jópár hónapja, és ezt a barátnője szóvá is teszi. Ha már itt tart, a barátnő megemlíti, hogy ha úgy adódik, akár a saját pasiját is kölcsönadja Isabelle-nek, végülis, miért ne...Ez a "miért ne"-vonal valódi, hamisítatlan francia szerelmi motívum, a könnyedség, a barátságos lazaság és a szórakoztatás jegyében. Éppen ezért ezeken a részeken nevetünk is, aztán pedig akkor is, amikor ez az Isabelle-szál elkezd tovább bonyolódni (Isabelle "beugrik" egy félrelépés erejéig a párkapcsolatos barátnője helyett, sötétben, titokban, egy általa nem ismert férfival), majd ebből is egy kedves és megmosolygtató végkifejlet bontakozik ki.
François Cluzet (aki talán a film legismertebb színésze) a szomszéd lánnyal kerül nagyon fura és sokat-nem-ígérő kapcsolatban, ami arról szól, hogy a lány mindig tud valamilyen kifogást támasztani a férfi csókjával és nyomulásával szemben. (Mouret előző filmje a Csak egy Csók volt, ami egyébként sokkal kevésbé lett jó, mint ez). A különböző szerelmi bonyodalmas szálak általában nem találkoznak (a Judith Godrèche-s karakteren kívül), de mindegyik megoldódik így, vagy úgy, és a végén tényleg egy felhőtlen, csakis a szerelem különböző formáiról, érzéseiről és bonyodalmairól szóló filmet zárunk le, természetesen heppiendekkel.
A Szerelem Művészete kaphatott volna lazább címet is, mert maga a film a merengő-filozofikus vonal mellett tulajdonképpen egy könnyed szerelmes francia film - és itt a hangsúly a francián van, mert ez a nép az, aki a sztereotípiák és a tapasztalat szerint a legprofibb és legotthonosabb a szerelmi ügyekben, és a nem mindennapi szerelmes helyzetek kezelésében....