Kémes Hármas
Már a színészválasztáson meghökkenünk kicsit, Reese Witherspoon viszonylag gyakran vállal egy értelmezhetetlen szerepeket (Négy Karácsony, Honnan Tudod?), de azért mégiscsak egy többek közt Oscar-díjas színésznőről van szó, aki, ha teheti, inkább művészfilmek környékén bukkan fel (Pleasantville, Kegyetlen Játékok, Walk The Line, Vizet az Elefántnak), vagy olyan filmekben, amik romantikusak, és egyszerűen jók (Ha Igaz Volna, Dr. Szöszi, és talán még a Mindenütt Nő is). Ebbe a filmbe viszont sehogy sem illik, és nem is nagyon tudja eljátszani az egyszerű szőke nőt, aki valami miatt két fickóval kezd el egyszerre randizni. 
A két férfi főszereplő sem az igazi, az egyik Tom Hardy, akit eddig nem ismertünk, most viszont minden második filmben főszerepel (Suszter Szabó Baka Kém, Warrior, Sötét Lovag 2), és aki itteni alakításával nem győzött meg minket a sztár-tehetségéről, illetve Chris Pine, alias Kirk kapitány, aki szintén elég lagymatag módon állt hozzá a feladatához.
Úgy indul a film, hogy belevág a közepébe, a film akciófilmes énjét villogtatva láthatjuk a két harmincas CIA-s titkosügynököt bevetés közben, a szokás szerint kemény zenékkel megküldve adunk a McG-féle tesztoszteron túladagolásnak. Az azért feltűnik, hogy az akciókat, közelharcokat túl közelről vették fel, amitúl olcsóbb, de kevésbé élvezhetőbb jelenetek jönnek létre. A két ügynök szinte féltestvérként gondol egymásra, és nagyon jól megvannak, addig, míg egy randi keretében Tom Hardy meg nem ismerkedik Reese Witherspoon-nal, majd Chris Pine nemsokára szintén belefut a lányba, és elkezd neki udvarolni. Kiderül, hogy mindkét ügynök beleszeretett a lányba (mi nem értjük, miért), és ezzel elvileg beindul a romantikus és vígjátéki vonal, gyakorlatilag az addig ide-oda csapódó cselekmény onnantól a rivalizálásra fókuszál.
Mivel ez sem tudja kitölteni a filmidőt, az alkotók bedobnak béna mellékszálakat, ilyen pl. a Til Schweiger-féle Heinrich nevű karakter, aki elvileg a fő ellenség, gyakorlatilag fél órákra el tud tűnni, és összesen vagy 3-szor bukkan fel, fél percekre, amikor mulatságosan keveri a német és az angol (vagyis nálunk a magyar) nyelvet, és közben nagyon bután néz (egy ennyire hangsúlytalan szerepnél szokták úgy kiírni a stáblistára a színész nevét, hogy „és .. Til Schweiger”). A másik gyenge próbálkozás a figyelem megtartására Witherspoon karakterének a barátnője, aki szintén nincs felvezetve, csak egyik percről a másikra szembesülünk a „lidérccel”, ahogy a két ügynök hívja őt. Trish-nek hívják ezt a karaktert, és a legjobb barátnő státuszában van, abból a fajtából, aki férjjel és gyerekekkel a háta mögött osztja az észt a szexuális beindultságról a még egyedülálló barátnőjének. 
Ez a női szereplő minden eddigi hasonló karakteren túltesz, csöppet sem vicces (pedig láthatóan annak szánták), brutálisan primitív és bántó, és ráadásul semmi értelme sincs a szereplésének. Egy Chelsea Handler nevű vígjátéki színésznő játssza, akinek vicceskedő beszélgetős show-ja is van (és aki az életben is barátnője Witherspoon-nak), az ő előadásában hallgathatunk olyan mondatokat, mint hogy „tudom, hogy a férjem egy undorító disznó..”, és hasonlók, mindezt azért, mert már a forgatókönyvírók és később Handler sem tudta elképzelni, hogyan lesz vicces és érdekes ez a karakter.
Ez a fajta igénytelenség áthatja a filmet, a szereplők nem tudnak magukkal mit kezdeni, és Pine-ék mintha jobb híján vetélkednének Witherspoon kezéért, mert amúgy tényleg nem történne velük semmi. Még ha erőltetnénk, sem tudnánk feloldódni a cselekményben, mert folyton vagy zavaró momentumok (pl. Trish lehangoló megjelenése), vagy dramaturgiai hibák, vagy ritkábban fárasztó akciójelenetek akasztják meg a befogadást. A végére (a már említett kemény üvöltő zenék társaságában) eléggé lefáradunk, mint aki egy romantikus akció-vígjáték helyett egy heavy metal-fesztiválra tévedt be. 
McG, a rendező nem tagadta meg magát, egy felületen sem szórakoztató, megúszós filmet készített, amiben fel sem merülnek rendes viszonyok, érzelmek, hátterek (Witherspoon termék-tesztelőként dolgozik, és állítólag imádja ezt a munkát..), az ügynökök közti barátság, vagy a közös nővel való kapcsolatok egyike sem kidolgozott, úgyhogy az a helyzet, hogy bármennyire is „egy kis könnyed szórakozásra” készül az ember, amikor beül erre a filmre, mégis elégedetlenül távozik a végén, és felmerül benne a kérdés, mégis mit vártunk a Charlie Angyalai-filmek után?