Egy Hét Marilyn-nel

A film legjobb tulajdonsága az, hogy valós eseményen, valós történeten alapul. Egyben ez a legnagyobb korlátozó erő is, hiszen csak abból lehet dolgozni, ami akkor és ott megtörtént, illetve, amit mindabból feljegyeztek. Az alapanyag ezzel együtt kitűnő, tényleg elsőosztályú - kutatóknak .)

Marilyn Angliába utazik, hogy ott a Pinewood stúdióban forgasson egy kosztümös, éneklős, pózolós filmet - amit ma nem szívesen néznénk meg. Maga a történet, a forgatás története azonban mégis érdekes, mert Marilyn partnere Sir Laurence Olivier. Két egymástól ennyire különböző karaktert nehéz elképzelni. A csacska, folyamatosan "jee"-ző fiatal, élettel teli bombázó lány, és a pályája csúcsán már túllévő angol színészóriás egy olyan filmben találkoznak, amely egyikük számra sem a legjobb terep a megnyilvánulásra. Mondhatni, mindketten idegenben játszanak.

Laurence Olivier egy béna bohózatban, a királydrámákon edződött színészetének ez olyan, mint egy vásári bóvli. Marilyn Monroe, a magát szexi idolként árusítani kénytelen törékeny, labilis fiatal amerikai művészlány egy angol stúdióban forgatott kosztümös bohózatban pedig olyan, mintha saját nagymamáját kellene alakítania. A történet azonban, amely a forgatáson kibontakozik, mégis gyönyörű.

Kenneth Branagh - mint Sir Laurence Olivier

Marilyn először is kimondja, hogy nem tud ráhangolódni a karakterére, mert az egészet totálisan műnek érzi. Nem rossz kezdet :) Sir Laurence Olivier pedig szofisztikáltan csípős megjegyzésekkel illeti a fiatal sztárocskát, aki még pontosan megérkezni sem képes a forgatásra.

 
Van ám harmadik komponensünk is, éspedig az akkori fiatalember, akinek az egészet köszönhetjük, Colin Clark. Ő az a fiatal harmadik asszisztens rendező, aki egy héten keresztül Marilyn kedvence volt (az A.D, "assistant director" nem a rendezőnek személyesen asszisztál, hanem a rendezés munkálataiban vesz részt asszisztensként, az első asszisztens rendező például a legnagyobb arc egy forgatáson - persze mindez függ a produkció méretétől és az évszámtól is :) - barátunk itt egyfajta mindenesként dolgozott).

 
A film aspektusa, miszerint Marilyn egy óriási sztár, és óriási dolog, ha valaki együtt mászkálhat vele, ne adj isten egy nappali meztelen fürdőzésen vehet vele részt kettesben - totálisan hibás. A sztárság a bulvár csatornák által propagált hivatalos rang, a valóságban a sztárok semmivel sem jobbak, mint mások, akik tehetségesek - sőt.

A film mégis jó, mert ez az "együtt lehettem a legnagyobb sztárral" - "együtt lehettem a világ legbombázóbb nőjével" dolog végül nem túlságosan zavaró. Hálistennek. A Marilyn-hez való közelséget pedig barátunk rendesen meghálálta azzal, hogy kitűnő pszichológiai profilt rajzolt fel a művésznőről.

E profil persze nem tökéletes - mert módszeresen tesznek utalást a tablettákra, módszeresen ábrázolják őt szétesettnek - csak azért, hogy előrevetítsék a majdani halálát (amiről viszont tudjuk, hogy a CIA tette, akár a Kennedy fiúk megbízásából, akár nem). Értsd, nem kéne ezt a népszerű bulvár vonalat túlhangsúlyozni. De hát ez adja el a show-t, nem igaz?

Végül az egész mégis rendben van, mert a lány profilja (és Michelle Williams fantasztikus alakítása, beleértve azt az intenzív kisugárzást, radianciát, ami a sajátja) érzékenyen lett megkomponálva.

Megértjük, hogy Marilyn miért volt paranoiás azzal kapcsolatban, hogy ki szereti és ki nem, és hogy miért akarta mindenkitől betegesen, hogy szeresse őt. Megértjük, mit jelentett számára az, hogy mindenki Marilyn-t akarta, és amikor valakit közel engedett magához, és kiderült, hogy ő is csak egy lány, akkor eldobták maguktól.

 
A film legfelkavaróbb jelenete remekül világítja meg mindezt, amikor Marilyn egy angol kastélyban a spontán összeverődött személyzet számára elkezd pózolni. Lehet, hogy ezt a jelenetet úgy akarták beállítani, hogy a sztár ott volt, és tündökölt - de számunkra egy szegény viselkedés-zavaros, labilis lány kényszeres viselkedéseként jelenik meg, amiért a stúdió éra és a bulvár lapok által dominált kultúra a felelősek. Marilyn (ez a filmből kiderül) próbált igazodni az image-hez, amelyet belőle, az ő személye, az ő teste alapján alkottak a stúdiók. Mindez tényleg benne van e jelenetben - szóval a film (akármi is volt a szándék) nagyon jó.

 
További erénye a filmnek, hogy Sir Laurence Olivier és a többiek viszonyát is ábrázolja Marilyn felé. Marilyn az elején azzal vádolta meg a filmet, hogy nincs benne élet, Laurence Olivier pedig végül azt csodálta Marilyn-ben, hogy tele van élettel. Igazi csábítás történet (kicserélődnek a töltések).

Ugyancsak a film erénye, hogy a srác dramaturgiailag kikristályosítva tálalja Marilyn felé, hogy mi a szitu, hogy Laurence Olivier miért undok vele. Azt mondja, ő a legnagyobb színházi színész, aki most nem örül annak, hogy a filmvásznon a saját következő generációjával kell együtt dolgoznia, mert mindaz,ami ő sosem lesz, már élből ott lobog, ott dobog Marilyn-ben (kb. ezt mondta).

És végül szép, sőt, gyönyörű a filmben, hogy látjuk, Laurence Olivier hogyan csábul el - metafizikusan - hogyan válik csodálójává a különleges lánynak. Az idős, merev, klasszikus színházi színész - és a törékeny, fiatal pop lány. Nagyon szép történet. Mindenkire a lehető legszebb és legmaradandóbban szép fényt vetíti.

 
A film ezzel együtt modoros - de hát ez van :) Próbálja Marilyn Monroe-t úgy eladni, ahogyan egykor a stúdiók adták el őt - de a végeredmény mégis rendben van. Az egyetlen sajnálatos tény csak az, hogy a filmből nem derül ki, hogyan és mennyire brutálisan használták ki a stúdiók a sztárjaikat, különösen őt, a glóbusz első számú amerikai díváját. Ha ez kiderült volna, akkor olyan jó film lenne, mint az Edie Sedgwick életéről készült Factory Girl (őt Warhol használta ki)
Cserébe viszont kapunk egy képet Arthur Millerről és arról, hogy mit gondolt a házasságukról ...

Okvetlen érdemes megnézni, bár nem tökéletes, mégis lehet, hogy az eddigi legjobb Marilyn-film ...