A Mások Élete

A Mások Élete egy különleges történet. Hihetetlen elképzelni is, hogyan jöhetett létre. Rengeteg részlet, rengeteg finom motívum, rengeteg drámai fordulat - és végül egyetlen másodpercnyi üresjárat sincs. Ezzel együtt mégis azt gondoljuk, hogy egyetlen alapötlet, alapgondolat, ha úgy tetszik, egy alapélmény víziója lehetett az, ami az egészet elindította.

Adott egy profi Stasi ügynök (Wiesler), aki virtuóz módon olvas mások pszichéjében, a megfigyelt és fogva tartott emberek számára nem feltörésre váró kemény diók, hanem nyitott könyvek. Mindent lát, mindent ért, semmilyen részlet nem kerüli el a figyelmét. Nemcsak félelmetes, de hideg és legyőzhetetlen ellenfél. Las Vegasban mindig a bank, az egykori kommunista országokban pedig mindig a titkosszolgálat nyer.

 
Wiesler egy szép napon azt mondja főnökének, hogy ebből a művészből (Georg Dreyman) holtbiztos, hogy ki tud hozni egy ügyet, mert érzi, hogy a művész holtbiztosan állambiztonságilag elítélendő akciókban vesz részt. Tökéletes a szimata. Egy olyan emberrel szemben kezdeményez megfigyelést, akit Erich Honecker felesége (vagy testvére?) barátilag támogat. Wiesler azonban nagyon profi, és ebben a látszólag minden gyanú felett álló személyben is meglátja a népköztársaság ellenségét, a potenciális összeesküvőt. Legalább is így indul a történet.

De lássuk a film alapját képező ötletet, amely révén minden értelmet nyer. Ez az "ötlet" (művészi koncepció, látomás, vízió) valószínűleg úgy hangozhatott, hogy ez a profi ügynök, Wiesler közel kerül ehhez a megfigyelt művészhez, s emiatt minden megváltozik. Látszólag egyszerű ötlet, amit a film aztán csodálatos módon bont ki.

Mert mit jelent az, hogy az ügynök közel kerül a megfigyelt művészhez? Adott egy star trek-es ruhában, wartburg-gal mászkáló Stasi ügynök, aki mesteri szinten űzi a mesterségét, mások megfigyelését, kihallgatását, pszichológiai feltörését, és megtörését. Amint azonban elkezdi megfigyelni a művészt és a szerelmét, s a barátaikat, különös dolog játszódik le. Átlép egy vonalat - behatol a művész otthonába, és ellopja annak a Brecht kötetét.

Wiesler aztán saját otthonában olvassa Brecht verseit. Saját otthona egy tizenvalahány emeletes panelház. Nem egy polgári ház, mint amilyenben a megfigyelt művész él, hanem egy szürke panel, ami akkoriban a modern megtestesülése volt. Ide jön hozzá a prostituált, aki kielégíti a megbeszélt időben, és aki valószínűleg végig megy a házban lakó összes egyedülálló Stasi-s férfin is. Itt, ebben a szomorú, és immár számára is nyilvánvalóan sivár világban olvassa Brecht költeményeit, egy NDK-s kanapén.

 

Ennek a könyvnek nem lett volna szabad hozzá kerülnie. Megfertőzte. Elvarázsolta. Megnyitotta. Más emberré tette. Ez a motívum a film középpontja, érdemes hát megvizsgálni. Mi történt vele? Egyszerűen megérintette a szépség - és műkedvelővé lett? Florian Henckel von Donnersmarck filmje gyönyörűen világítja meg, játssza le, hogy mi történt valójában.

 
Az ügynököt, Wiesler-t az élet érintette meg a művészen keresztül. A művésznek volt élete. Polgári élet, művészettel, színdarabokkal, költeményekkel, szonátákkal, szerelemmel, egy gyönyörű ajtókkal és recsegő parkettával rendelkező régi polgári lakásban. Ez az, amije Wiesler-nek nem volt: élete. A megfigyelt művész révén azonban hirtelen részese lett egy élet-élménynek. A művész Brecht-et olvasott, és Beethoven-t zongorázott. Mindkettő életre szóló élmény volt a megfigyelő, Wiesler számára. De nem a művészetről van szó, legalábbis nem önmagában - hanem a szabadságélményről, amit a művészet "közvetít" (létrehoz, átad). Adott egy művész és néhány barátja. Ott mászkálnak az NDK-ban. Mászkálnak, találkoznak egy helyen és beszélgetnek. Mi olyan fontos és veszélyes bennük, hogy rájuk állítsanak egy követő ügynököt is? Szakállas, egészségtelen értelmiségiek, akik beszélgetnek egy hűvös téli napon egy parkban. Miért olyan fontosak a rendszernek, hogy figyeljék őket, és felforgató elemekként tekintsék őket, és rendszer-ellenes izgatásnak mindazt, amit csinálnak?

 

A szabadság. Erről szól a művészet, erről szól az értelmiség - élete és minden lélegzete, minden gondolata. Gondolkodnak, megfogalmaznak gondolatokat - arról, hogy mi az, amiben élnek. Ez elemi ösztön - ez a művészet, ez a filozófia. Ez pedig roppant veszélyes a rendszerre nézve. A rendszer és az emberei nem akarják, hogy a polgári művészek, gondolkodók gondolkodjanak a rendszerről. Még kevésbé akarják, hogy ezek a gondolatok másokhoz is eljussanak. Egyetlen egy Honecker-es viccért (amelyben gúnyt űztek az NDK-ból) egy ügynököt egész életére egy pincébe küldtek dolgozni. Egy cikk azonban a Spiegel-ben ennek a sokszorosa nagyságrendben. Egy cikk, amely arról szól, hogy az állam mindent feljegyez - csak az öngyilkosságok számát nem. 1977-ben abbahagyták az öngyilkosságok számlálását, akkor egyedül Magyarország előzte meg az NDK-t az öngyilkosságok számában...

Egy cikk erről ... a Der Spiegel-ben ... az egész NDK-t térdre kényszeríti a rendszerek versenyében, mert az NDK hazug rendszerében nem mást akarnak hazudni, a végső hazugság nem más, mint az, hogy náluk az emberek szabadok. Ezt a hazugságot próbálják elhitetni a világgal - ami azt jelenti, hogy a szabadság még a legförtelmesebb elnyomó rendszerben is a legnagyobb kincs, még a rendszer számára is. Az öngyilkosok pedig, akik inkább a halált választják, mint egy szörnyű szabadság nélküli, embertelen életet, tettükkel visszavonhatatlan kritikát írnak a rendszerről.

 
Az öngyilkosság kényes pont, amely a szabadság kérdését érinti.

Az öngyilkosság a végső kritika egy rendszerről, és ebben az NDK-t (ahol a kommunista országok közül a legmagasabb volt az életszínvonal) csak Magyarország volt képes megelőzni.

Gondoljunk Latinovitsra (és az ügynökre, aki éveken át megkeserítette az életét (MGP)), gondoljunk Huszárikra, és gondoljunk azokra, akikre rákenték az öngyilkosságot, cinikus módon, ha már van ez a hagyomány, akkor miért is ne? - miközben átlátszó, vagy minimum gyanús módon végeztek velük (lásd halál a sekély vízben, vagy az öngyilkos filmrendező).

 

A film úgy von be bennünket a valódi 80-as évekbe, mintha valóban ott lennénk. Ez nem egy James Bond-film, amelyben a keletiek is jó fejek, csak más rendszerben élnek, más isteneknek hódolnak. Ez itt nem egy napfényes NDK, amelyben az emberek egy szocializmusban, egy retro világban tök jól elvannak. Ez a valódi NDK, a kommunista rezsim a hétköznapi, de teljes valójában. Pontosan ez a legmegrázóbb, a hétköznapiság. Látni azt, ahogyan a hétköznapokban megalázták az embereket, megalázták, játszottak velük, mert a rendszer uralkodói számára az emberek egy börtön lakói voltak. Az emberek az ő rabszolgáik voltak, az ő tulajdonaik, akikkel azt csináltak, amit akartak. Sokaknak persze nehéz így látniuk a rendszert, amelyben éltek, hiszen sosem konfrontálódtak a hatalommal, így formailag boldog, teljes életet élhettek - finom ételek, nyaralás, autó, új lakás, modern bútorok, sport, egyetem, stb. De a valóság akkor is ez, és az a legdurvább, hogy ezt akkoriban is mindenki tudta. Nálunk is, ahol a korrupció miatt valóságos kis nyugat alakult ki - hogy aztán a rendszerváltás után ugyanez a korrupció az egész rendszerváltást visszafertőzze, további húsz, huszonkét évet véve el az emberek életéből.

 A művész egy alkalommal eltűnődik azon, hogy aki meghallgatja például az Apassionátát, mármint ha tényleg meghallgatja, az hogyan is lehetne rossz ember. Ez a film központi gondolata lesz. Wiesler meghallgatja - lehallgató berendezésén keresztül, a művész előadásában. Meghallgatja, és tényleg előjön belőle a jó ember. Átkerül egy fal másik oldalára, többé nem az az ember lesz, az a Stasi-tiszt, aki az embereket mint állatokat tartja, terrorizálja, igazgatja egy farmon, bármikor és bárhogyan beavatkozva az életükbe, hanem egy ember, akinek magának is van élete. Egy olyan emberré válik, aki számára ismét van jó és rossz, helyes és helytelen, gonosz és gyönyörű.

 
Egy ponton túl képtelenné válik a Stasi-s működésre. Először, a disszidálás-ügy. Aztán a kisfiú a labdával, akinek az apukáját normálisan börtönbe kellett volna juttatnia. Mindig csak egy hajszálon múlik - de ez a hajszál jelentős, ez választ el egymástól embert és titkosrendőrt. Amikor például az újságcikk írásról tudomást szerez, akkor is az az első reflexe, hogy jelenteni fogja. Meg is írja a jelentését, és elviszi magával a főnökéhez, hogy átadja. Mindössze annyi történik ("mindössze"), hogy a főnöke rögtönzött előadást tart arról, hogy milyen olajozottan működik a titkosrendőrség, és milyen tudományos módszerekkel tudják terrorizálni a gondolkodókat, művészeket.

A főnök előadja, hogy a 4-es típusú művészt (amely csoportba Dreyman is tartozik, az ő művésze) hogyan kell kezelni. Elviszik őket, bezárják, és nem hagyják őket senkivel sem beszélni. Még az őrökkel sem. Napokig, hónapokig. Egészen pontosan 10 hónap az, ami elegendő az illető megtöréséhez. Közben nem bántalmazzák, semmi olyat nem tesznek vele, amit később meg tudna írni (a rendszer nemcsak gonosz, de rafinált is). Aztán egyszer csak kiengedik, hirtelen. Semmit sem mondanak neki, csak elengedik. Az ilyen művésszel nemcsak nem lesz többé probléma (mert egy életre megtanulta, hogy szó szerint azt csinálnak vele, amit akarnak), de mintegy bónuszként, ajándékként azt kapja a Stasi, hogy az ilyen művész többé nem fog írni, zenét komponálni, vagy amit szokott. Elnémul.

 
Nos, miután előadta ezt a gondolatmenetét a főnök, Wiesler tökéletesen átsodródott a másik oldalra. Elnémítani egy művészt? Elnémítani egy embert? Pszichésen elvenni egy embertől az életét? Hátborzongató terror. Wiesler pedig ettől a másodperctől kezdve arra használja az intelligenciáját, hogy a szagot fogott főnöke elől elleplezze, hogy mit tud, és hogy milyen jelentést szorongatott az asztal alatt.

 
Wiesler nagy ember, egy csodálatos elme, a színdarab, amit Dreyman fedezésére névtelenül kitalált Leninről, felülmúl minden Godot-t. Wiesler mindenkit szimbolizál, aki a rendszer valamely pontján, egy adott időpillanatban, esetleg tartósan átlépett a másik oldalra, és nem az embereket megnyomorító rendszert szolgálta, hanem az embereket, az életet, szemben a rendszer által diktált "józan ésszel", a saját életét kockáztatva.

 

Gyönyörű film. Hihetetlen élmény. Hátborzongató pontossággal, kíméletlenséggel ábrázolja, hogyan nyomorította meg a rendszer az emberek életét. Hogyan nyomorították meg a rendszer emberei (akiknek nem volt életük) a valódi emberek életét - azokét, akiknek volt életük, akiknek lett volna, akiknek lehetett volna életük, ha a rendszer hagyta volna.

PS:
Nagy élmény volt megtekinteni ezt a filmet a kommunizmus áldozatainak emléknapján - különösen egy olyan Magyarországon, ahol egy rendszerváltó párt (a Fidesz az - az MSZP nem az) 22 év után is leszavazta az "állambiztonsági múlt átláthatóvá tételét". Mélyen egyetértünk Schiffer Andrással: "Magyarország addig nem lehet jogállam, amíg ilyen horderejű kérdések elkenhetők".