A Leleményes Hugo
A főhős egy kisfiú, aki szegény, árva és hontalan is, az egész filmet (a kinti téli jeleneteket is beleértve) egy térdnadrágban és ugyanabban a pulcsi-zakóban csinálja végig, úgyhogy csak az nyugtat meg minket, hogy láthatóan műteremben mozognak a szereplők. A helyszín Párizs egyik pályaudvara az 1930-as években, ahol Hugo a nagy óra mögötti padlástérben húzza meg magát, és onnan állítgatja az órákat. A Dickens regények szomorú hangulata keveredik a háború előtti francia idill hangulatával, a virágáruslány és a kutyás hölgy-féle karakterek pedig az Amélie Csodálatos Élete „franciaságának” az érzését idézik fel.
Az is lehetne a film címe, hogy Hugo Kalandjai, mert az árva, éhező és a pályaudvari rendőr elől folyton menekülő kissrác szembeszegül a sanyarú körülményeivel, és a könyvek és összerakható szerkezetek felé fordul az érdeklődése. Az apja (Jude Law) hagyta rá az órák és mindenféle mozgó szerekezetek iránti szenvedélyét, plusz egy emberszerű gépet, aminek a beindítása nagyon fontos lesz a fiú számára. A történet nem sieti el a dolgot, Hugo szomorú sorsát alaposan végigkövetjük, és persze egy gyerek szemszögéből látjuk a pályaudvar felnőttjeit is, élükön a Sasha Baron Cohen által játszott félelmetes állomás felügyelőt. Scorsese azt nyilatkozta a film kapcsán, hogy már az 50-es évektől foglalkoztatta a 3D-s technika, úgyhogy egyértelmű volt, hogy készít végre egy 3D-filmet.
Valóban emel a film élvezeti értékén a 3D, látványos és szinte megfogható képeket láthatunk, ráadásul remekül illeszkedik a film varázslatokkal foglalkozó stílusához. Hugo be akarja indítani a robot-embert, ebben egy kb. vele egykorú lány segít neki, aki egy ajándékboltos mogorva öregember (Ben Kingsley) nevelt lánya. A lányt a már a Ha/ver c. filmben sem kedvelt Chloe Grace Moritz játssza, itt is eléggé erőltetten (míg Hugo inkább egy angol kisfiúnak, Isabelle egy romantikus francia kislánynak van beállítva, mesterkélt csücsörítéssel, francia sapkával, egyebekkel..). 
A film egyszerre célozza meg a gyerekeket és a szüleiket. A gyerekek világát a felvetett varázslatos dolgok ígéretével fogja meg, ettől lesz minden apró mozdulat hangsúlyos, az emberi automata beindítása körül egy csomó izgalom adódik, drukkolunk, aztán megfelelő zenei kísérettel mindig megoldódik a helyzet, vagy jelenet, és így haladunk jelenetről-jelenetre.
Hugo veszélybe kerül, aztán megmenekül, pl. elejt egy csavarhúzót, ami az órateremből majdnem az állomásfelügyelő fejére esik, lassítás, Hugo kétségbesetten néz, a nézők szíve ezerrel dobog, aztán megoldódik így, vagy úgy a hatalmas izgalom. A film közepetájt az automata helyére a filmezés, a némafilmek -szintén varázslatosnak beállított- világa kerül, Hugo és kis barátnője ezirányban kezdenek el nyomozni. Ettől kezdve a gyerek-nyomozás átmegy a némafilmek dicséretébe, az amerikai filmgyártás kezdete kulisszatitkainak az elmesélésébe (tudtátok-e, hogy az első filmeket kézzel festettük színesre, kockánként?). Ben Kingsley még mindig dickens-i módon kiállhatatlan, de lassan eljön az idő, amikor valami ( a film varázsa? a nosztalgia? Hugo-ék aranyossága? nem tudjuk..) megenyhíti a felnőtt főszereplőt, és az éhező-fázó Hugo élete megoldódni látszik...
Nekünk kicsit túl sokszor tűnt szentimentálisnak a film, sem a beindítandó ember-robot, sem a csodálatos némafilmek nem váltották ki belőlünk azt a gyereki csodálkozást, amit a film szeretett volna. Az, hogy folyton valami apróság miatt kell izgulnunk (meglesz-e Hugo kiskönyve, megtalálja-e Hugo-t az állomás felügyelő undok kutyája, összejön-e az állomásfelügyelő a virágáruslánnyal, stb..), egy idő után fárasztó lesz, és az érzelem-manipuláló filmzene is többször soknak tűnik.
Nem kérdés, hogy egy világhírű, elismert rendezőnek, mint amilyen Scorsese, jól esik egy némafilmről szóló filmet készíteni, egy „eredetfilmet” a film kezdetéről, ami a régi hangulatot, a valamiféle „aranykort” idézi fel, és ezzel felhívja a figyelmét a mostani mozinézőknek arra, hogy Hollywood művészetet is csinál, a film komoly dolog, és már kb. 100 éve varázsolja el a nézőit. Ezt az üzenetet 3D-ben adja át a híres rendező, egy megható gyerekfilm keretében, úgyhogy elvileg sok mindenkihez eljut ( a családapákhoz is, akik elviszik a gyerekeiket a 3D-s kalandfilmre). 
Működik a projekt tehát, bár mi a magunk részéről kevesebb nosztalgiát, szegény-árva motívumot, rácsodálkozó kislányt és varázs-jelenetet alkalmaztunk volna. De nem gond, a családok szeretni fogják, a kb. 150 millió dollárból készült film eddig 138.9 millió dollár bevételt termelt, és még csak most nyert meg 5 Oscar-díjat, úgyhogy a népszerűsége nőni fog. Mi úgy fogunk emlékezni rá, mint az első 3D-s filmre, amit feliratosan láthattunk...