nemi egyenlőség a filmiparban és a médiában - Eurimages konferencia
A forradalom tavaly indult, amikor a Svéd Film Intézet arra használta ki az 50 éves évfordulójuknak kijáró sajtónyilvánosságot Cannes-ban, hogy bejelentették e kezdeményezést. Anna Serner, a Film Intézet elnöke gyönyörűen fogalmazta meg, a szerepet, amit a film betölt kultúráinkban: „A film talán a legfontosabb művészeti forma, amely a társadalomra hat s amely segít megérteni magukat s a kort, amelyben élünk”. Éppen ezért elfogadhatatlan, hogy a filmek zömét férfiak készítik, férfiak rendezik, zsűrizik, producelik, stb.
Anna Serner azon a bizonyos sajtótájékoztatón Cannes-ban.
Photo: Jan Göransson/Swedish Film Institute
Bizony, ez a feminizmus egy totál új hulláma, amely az előzőtől immár teljesen független. Kristálytisztán méri fel a médiában megjelenő ábrázolások óriási hatását társadalmainkra, e képi ábrázolások tömegei gigantikus formáló erőt képeznek, olyan szinten módosítják, befolyásolják, illetve alakíthatják át társadalmainkat, hogy azt ma csak viszonylag kevesen képesek látni.
Gondolj bele. Az ember honnan szerzi a viselkedési mintákat? Azt, hogy hogyan élnek, mondjuk az országban az emberek, vagy azt, hogy Amerikában, Franciaországban hogyan? Van róla fogalmunk? Naná! De honnan? Nos, ez a média, s azon belül a filmek, reklámok, sorozatok.
A minta befogadásának az egyik lényeges vonása, hogy amint kaptál egy képet arról, hogy mondjuk, hogyan néz ki egy francia fiatal pár élete, milyen lakásban élnek, hogyan öltözködnek, hogy viselkednek – már nem leszel különösebben kíváncsi, meglesz neked a kép, tudni fogod, hogy élnek, lesz róla fogalmad.
A legdurvább az, hogy mindenkinek van valami fogalma szinte mindenről, de a kép rendszerint eléggé primitív, leggyakrabban sorozatokból, reklámokból filmekből jön – ez a média hatalma. Kérdezz meg az utcán bárkit, vagy a barátaidat, kezdj el beszélgetni velük a Franciákról, a francia stílusról, a francia kajákról – és basszus, mindenki részt fog tudni venni! Senki sem mondja azt, hogy én nem jártam még ott. Ez a kép viszont mindig felületes, leegyszerűsítő, s mint ilyen, a rasszizmus felé is nyitott, a homofóbiát is totál támogatja – a lányokról, nőkről, az ő életükről, az élethez férfiakhoz való viszonyáról pedig detto, drámaian primitív képet ad. Miért?
A médiában egy alapvető személet érvényesül, az, amit a producerek tömege támogat, az, amit a rendezők tömege támogat, az, amit a forgatókönyvírók tömege támogat. S ha a producerek zöme férfi, ha a rendezők zöme férfi, ha a forgatókönyveket férfiak írják – akkor milyen lehet vajon ez a kép?
Naná, hogy nem feminista, naná, hogy nem érzékeny, naná, hogy tartják szívügyüknek, hogy a nőket másképp ábrázolják, hogy a női szerepeket másképp alkossák meg, illetve az egyes jeleneteket, amelyekben nők felbukkannak. Miért tennék? Dől hozzájuk a pénz, a csúcson vannak, uralkodnak egy óriási iparban, szuperdomináns csúcsragadozókként.
A filmek és a társadalmak, a kultúra viszonyát az alábbi 4 kis pont nyomán jobban megértheti az ember:
#1. Ha az emberek olyan filmeket, sorozatokat, reklámokat néznek, amelyekben a nőknek alárendelt szerep jut, akkor a nőkre alárendeltként fognak tekinteni, még maguk a nők is, illetve ez a látásmód, mint valami konszenzus, tovább fog erősödni a társadalomban férfiak és nők körében egyaránt.
#2. Az emberek zöme, miközben olyan felvételeket néz, amelyekben például a nők alárendelt szerepben vannak ábrázolva, nem érzékeli, hogy ez történik, nem észleli, hogy e felvételek ilyenek, egy ilyen viselkedés-kultúrát propagálnak. Nem tűnik fel, mert megszokták, sőt, ezen nőttek fel, ehhez vannak hozzászokva. Mert ez az elfogadott. BTW, így nyilvánul meg a társadalom eredendő, tehetetlenségi konzervativizmusa.
#3. A megszokottól eltérő ábrázolások folyton általános ellenállásba ütköznek, azok, akiket elnyomnak, nem szívesen látják a képernyőn vagy vásznon, hogy ez a helyzet, nem kérnek a felszabadításból, s olyan nőtársaik felé fordulnak, akikkel egyetértenek, hogy nem kell nekik ez az álságos feminizmus, a nő az szüljön, és maradjon az, ami: oldalborda, a férfi segítője (aminek az ellenkezője természetesen nem az, hogy a nő ne szüljön :)))
#4. Az elnyomás egy-egy pillanatban, egy-egy jelenetben sosem mutatható ki könnyen, leginkább a történet egészében, a történetvonal mentén, szeriálisan mutatkozik meg. Egy-egy film vagy sorozat vagy reklám vagy tévéműsor szemléletét konkrét analízissel lehet leginkább megjeleníteni. S ugyanígy, egy-egy ország filmgyártásának feminin vagy non-feminin jellegét is elemzésekkel, lekérdezésekkel, statisztikákkal, s az ezekből befolyó adatok elemzésével lehet megjeleníteni.
Jelenleg a mozgalom a robbanásszerű kezdet fázisában leledzik. Egymás után keresik meg a különböző országokat, hogy engedjenek betekintést, adjanak ki adatokat a filmgyártás különböző fázisait tekintve, arról, hogy hogyan érvényesül a nemek aránya. Az általános menet az, hogy először mindenki úgy van vele, hogy „ugyan, nincs itt semmi probléma, tök normális a szitu”. De aztán ... jön a közelkép, amit az adatok nyomán kapunk, és jön a döbbenet. Basszus, ez tényleg így volna? Ez nem lehet igaz! Ez történik ma, egymás után borulnak fel a kártyák, és döbbenünk le, hogy mely országokban milyen vadul anti-feminin a filmkultúra.
Bizony, a feminizmus megvolt, s ma a poszt-feminizmus fázisában már azt szoktuk hinni, hogy a feminizmus elérte a célját, kivívta a vívmányait, s nem vesszük figyelembe azt az óriási visszarendeződést, ami az elmúlt 20 év során, kb. 1995 óta lezajlott (érdekes egyébként, hogy ugyanaz történt, mint a poszt-modernnel, amely a modern totális, globális „vissza”-rendeződése volt, ahhoz képest, hogy poszt-modern, a leg-modernebb korszak). Az MTV nemcsak Madonnát sugározta szét társadalmainkban, de a hip-hop-ot is, amely nagyon hamar a „gangszta férfiak és nőik” - világot festette fel.
Volt pár isteni csaj-zenekar, lásd TLC, Destiny's Child, Four Non Blondes, Sweating Zerlina, Al Saints, amelyek nemcsak csajzenekarok voltak, de feministák is – de ezek kihaltak. Azóta más a szitu, például a Pussy Cat Dolls elvileg feminista száma, a Don't Cha csak egy Snoop Doggy Dog-gal megtámogatva mehet adásba (ilyen a piac), és a nevük is totál anti-feminista, nem is említve, hogy a szerep, amit a klipben ill. a számban betöltenek, a szexi dög, aki lecsábítja a pasit a barátnőjéről, sem túl feminista, ha azt vesszük.
Ezzel párhuzamosan a nők és lányok megtanulták ('90-es évek vége, 2000-es évek eleje), hogy a Keresztapa az egyik legjobb film, nagy kedvenc, a Maffiózók pedig jó sorozat, és szeretnek meccset nézni, s hozzá sört inni – mindez az emancipáció egy kicsavart, morbid formája, ami totál anti-feminista.
Itt tartunk ma, a növekvő munkanélküliség idején, amikor a nők tendenciózusan alárendelt munkaköröket kapnak meg, és leggyakrabban annak megfelelően, hogy mennyire jól néznek ki. Itt tartunk ma, amikor a született feleségek című horror show elfogadottan női műsorként megy a tévéképernyőkön, amikor fiatal lányok számára az elköltözés otthonról egyet jelent azzal, hogy alárendelik magukat a „párjuknak” (mi történt a boyfriend, a barát, a szerető, a kedves kifejezésekkel?), a várost pedig olyan politikusnők poszterei árasztják el, amelyeken (a nagy és konzervatív pártoknál) rendre a „valaminé lánykorinév” séma ismétlődik, azaz háziasszonyok, oldalbordák.
A Svéd Film Intézet remek módszert választott, korunk forradalmi módszerét, a LABELING-et, a felcímkézést. Ahhoz, hogy egy film „A” besorolást kapjon, a „Bechdel Teszt”-en jól kell szerepelnie, ami a legtöbb film számára ... totál lehetetlen küldetés. A teszt a női jelenlétet vizsgálja a filmekben, a következő lekérdezésekkel:
van-e benne 2 vagy több nő, akiknek van nevük a filmben (tehát nem statiszták)
beszélnek-e egymással a filmben e női karakterek
beszélnek-e másról, mint férfiak, valamelyik férfi?
A teszt egy képregényben lett megfogalmazva 1985-ben, Alison Bechdel által :)
Ha e három pontot nem elégíti ki a film, akkor nem tekinthető feminin filmnek, olyan filmnek, amelyben a nőket nem alárendeltként ábrázolják.
Megdöbbentő, hogy a filmjeink ilyenek, ideértve még a Goda Krisztina által rendezett Szabadság, Szerelem c. filmet is, amelyben Dobó Kata (aki akkoriban Andy Vajnával, a producerrel járt) a főszereplő. Még inkább ideértve a Womb (anyaméh) c. Fliegauf filmet, amelynek a címe is feminin, és a főszereplő is nő, mégis, a filmben a nő mániája nem más, mint hogy a tragikus balesetben elhunyt pasiját leklónozza, és újra megszülje.
Gerencsér Anita az EWA működését, aktivitását ismerteti a konferencián
A Bechdel Teszt minimál teszt, de maximálisan megdöbbentő jelenségre mutat rá: filmjeink, a filmek, amiket valóságként fogyasztunk, totál nem femininek. Az EWA lekérdezései ennek a jelenségnek aztán alaposan leleplezik a hátterét, miszerint hogyan is várnánk, hogy egy filmben megjelenjen a lányok, nők élete, úgy, hogy nem a férfiak élete körül forog, s alárendeltség határozza meg az egészet, ha e filmeket férfi rendezők készítik, férfi operatőrökkel, s férfi forgatókönyvírókkal?
Ezért fontos hát, hogy egy-egy film létrejötte során, a gyártás, a létrehozás folyamatában is már érvényesülhessen a nemi egyenlőség (gender equality) – hogy legalább az esélye meglegyen annak, hogy nem minden film férfifilm lesz (mellesleg, nemcsak a macho látásmód anti-feminista, bármely „honey, I'm home” kisemberé is az, aki a feleségét nem egyenrangú társként tekinti).
a konferencia fb eseményének fejléc-képe
Itt komoly harc folyik, illetve veszi kezdetét, hiszen először is, a filmművészeti egyetemre egyelő számban kellene lányokat felvenni rendező és operatőri (DoP), forgatókönyvírói szakokra is (feltételezve, hogy van ilyen is). De ez még mindig mind semmi, hiszen ma már vannak lányok is a filmművészetin, igen vannak, de csak egyetlen női rendező tanár van, akinek saját osztálya van, Enyedi Ildikó. A többi rendező-tanár pedig mind férfi. De még ez is mind semmi, mert az is számít, hogy a tanárok zöme vajon nem mind férfi-e, mintegy totál véletlenül – de az!:) Ezek után az, hogy a filmművészetin, ugyanúgy, ahogyan más művészeti iskolákban is, rendre előáll a diákok körében a női hallgatók, lányok ellen táplált közösségi ellenszenv, már nem is nagyon meglepő.
Ami a lányokban (egyebek közt) különleges, az az, hogy totál más látásmóddal hajlamosak közelíteni az adott témához. Miközben a fiúk hajlamosak úgy tekinteni, hogy ők jobban értenek hozzá, mert ők fiúk, s a tanáraik is férfiak, s egyébként is az egész szakma, meg technika, és nem művészkedés ... HOPPÁ :) Akárhogyan is, vannak panaszok arra nézve, hogy a lányokat hátrányosan különböztetik meg a diáktársaik, s ezen esetekben jellemző a fiúk részéről a férfi tanárok iránt kimutatott lojalitás is, az, hogy összezárnak a férfiak (területféltő konzervativizmus).
Kocsis Ágnes az Eurimages Gender Equality konferenciáján
Amit eszünk, azzá leszünk, s ez a médiára és társadalmainkra halmozottan is igaz. Nem mindegy, hogy mit fogyasztunk, hogy mit fogyasztanak tömegesen a tömegek. Valóságunk óriási ütemben változik, köszönhetően a média teljes kiépültségének, teljes behatolásának, s korlátlan befolyásának immár. Nem mindegy, hogy merre s hogyan változik a kultúra, amelyben élünk. Az eredő, tehetetlenségi konzervativizmus (a társadalom restsége) sokkal durvább jelenség, mint elsőre gondolná az ember, ehhez pedig dübörögve csatlakozik a média és szórakoztató ipar profitéhsége, amely még befolyásolás nélkül is, pusztán a nagyobb számok, jobb mutatók irányába törtetve is olajat öntene e tehetetlenségi konzervativizmusra. Ez pedig egy új középkorhoz vezet – azaz vezetne :)
De a feminin forradalom már beindult, már megvan a támogatottság, futótűzszerűen folyik a meggyőzés s a meggyőződés, ömlenek be a az adok, amelyek megdöbbentő erővel bizonyítják, hogy Dániában valami nagyon nincs rendben :) S közben ezerrel folyik a kidolgozása a rendbetétel módjának. Óriási forradalom ez – vegyük észre – ez az első MÉDIA LABELING. Olyanhoz nyúlt ezzel az EWA, ami a rendszer szíve, motorja, DNS-e.
rögtönzött csoportkép a konferencián
Befejezésként érdemes felemlíteni még azt az aprócska tényt, hogy ami az elmúlt 20-25 év magyar filmjeit illeti, két film van, amelyek messze kimagaslanak az összes többi közül, s melyeket mindig megkülönböztetett lelkesedéssel emlegetünk, a Simon Mágus és a Pál Adriennn (mindkét film rendezője ott volt e konferencián :)), miközben az utóbbi évek során az a néhány filmrendező, akik kifejezetten nem-szimpatikus alkotókká értek, ők mind férfiak Véletlen? Egyáltalán tendencia ez?
Akárhogyan is, magyar filmekről az utóbbi években fura emlékeink vannak, például az, hogy egy rendező férfinak egy férfi miniszter ad át díjat azzal az üzenettel kézfogás közben, hogy „csak így tovább” (férfiak, férfi-politikusok mondják meg, hogy hogyan s merre tovább – egy férfi-művésznek :)). Az utóbbi években a magyar filmekről folytatott beszélgetéseink közül (melyek általában mind gyorsan véget érnek) messze kiválnak derűjükkel és magas szabadsági fokukkal azok, amelyekben valaki hamar leszögezi, hogy például a Taxidermia számára, hiába is kötelező, abszolút nem egy jó film, sőt, totál ellenkezőleg. S kell-e mondanunk, hogy az ilyen beszélgetéseket is tipikusan lányokkal, lány művészekkel ejtheti meg az ember? :)
A nők akár alkotóként, akár alkotásokat értékelő befogadóként, vagy elbíráló zsűritagként, producerként, sokkal megbízhatóbban hoznak létre jó dolgot, mint a férfiak (és ez nem azért van, mert sok a férfi, a nők közül viszont csak a krém kerül be az isikbe, lásd a filmművész képzésbe összesen is csak nagyon-nagyon kevesen kerülnek be). Egyszerűen az van, hogy a lányok, nők alapvetően jobb művészek. S maguk a nők alapvetően hajlamosak a férfiakétól eltérő látásmóddal tekinteni bármit – amely látásmód milliószor emelkedettebb. De hagyjuk ezt mert ezek is sztereotípiák. Ráadásul, hogyan hasonlítasz össze egy Goethe-vel egy női művészt? Vagy egy Makk Károllyal egy női rendezőt? Amikor egy korszakban ezer férfi között elvétve bukkan fel egy-egy nő. Ennek az érának, mindenesetre, most végre vége lehet, e feminin kulturális mozgalomnak köszönhetően.
BTW, egy apró hír, Franciaországban bevezetik a 50-50% kvótát, és a fesztiválokon ugyanannyi pasifilm lehet csak, ahány női alkotó által készített film :) Óriási ugrás ez ahhoz képest, hogy Cannes-ban Kocsis Ágnes filmje, a Pál Adrienn még az egyetlen női film volt a saját mezőnyében :) Ausztriában pedig már működik a női filmes hallgatókat mentoráló szervezet, s lassan már az első végzős évfolyamon vizsgálhatjuk az elért eredményeit (a program vezetője szintén jelen volt az Eurimages Gender Equality Study Group-ja által szervezett konferencián).