"Mentés másként…" – Mi marad az újmédia-művészetből?
Már az első teremben megérezem, hogy ez jó lesz. Abszolút arrogánsnak tűnő, kognitív-hiperaktív kiállításnézőként rászoktam a hárításra, félek, mélyen beágyazódott előítéleteim vannak. Résnyire húzott szemmel körbepásztázom a teret mielőtt belépek. Fejhallgatókat csak nagyon nagyon ritkán rakok a fejemre, nincs bennem semmi kötelességtudat: csak azokhoz a művekhez megyek oda, amikről úgy érzem már messziről, hogy esetleg valami jót ígérhetnek. És az első teremben máris találok ilyet! Hajasnak egy ismerősen szexi, fekete-fehér filmjét. Mit tesz isten, még a mellette kirakott szövegbe is belenézek, elmerengek az első mondat ígéretes értelmetlenségén: Hajas Tibor szerint a film egy olyan direkt médium, amely nézőjét arra kényszeríti, hogy realitásként fogadja el, pedig nem más, mint “a képzelet államalkotási lehetősége”. (Az éjszaka ékszerei, 1978) Esküszöm használni fogom a képzelet-államalkotási-lehetőségét, csúcsszuper!
A következő teremben kezd leesni, hogy itt csupa ismerős mű van. Feldereng bennem az esemény Fb szövege, hogy ezt a kiállítást a gyűjtemény anyagából rendezték. Ekkor megpillantok egy számomra ismeretlen, vonzó művet, még a művész neve sem ismerős. Rónai Péter. A saját fejében alakul-morful, szép. (Önátlakulások, 1991-1997)
Rónai Péter: Önátalakulások (részlet)
Kezdek nyugodtabban lélegezni, egy szélső kisebb teremben vagyok, egyedül. Mindenki más valahol beljebb a kurátor tárlatvezetését hallgatja. Beleülök az Andreas Fogarasi dobozba, épp egy fura-jó kép villan fel: ezen az ablakon ezt a látványt már én is néztem valahol, valamikor! Fú, mi ez? Na mindegy, továbblapoztunk, kár. Kényelmes ez a doboz, de kicsit elnagyolt és érthetetlen tárgy. A következő teremben szembejön egy teremőr barátnőm. Mivel annyira nem ismer, megpróbál rábeszélni, hogy feküdjek le a vörös plüss ágyra. Németh Ilona, a Többfunkciós nő… A barátnőm nagyon büszke rá, és igazából finom puha érzés a lyukakhoz tartott füllel fekve hallgatni a mini nyögéseket, egér sikolyokat.
Most érek a nagy termekbe. Ez a kiállítás finom, ízléses, arányos, szellős! De miért? Hogyhogy?? És szuper művek is vannak! Tisztelettel rendezve, gondosan rekonstruálva.
(Kele Judit: Textil textil nélkül, I am a work of art)
Itt feltűnik egy újabb összetevő, interjúk is készültek a művészekkel, szép fejek, szép fények. Természetesen egyikbe sem hallgatok bele, de élvezem a névérték-helyett-facevalue-t.
Az „Isztambul ege” installáció teljesen rabul ejt (Lengyel András): a cuki feliratos diák üvegkalitkában, az egek a plafonra vetítve, a gülü szemével az egeket bámuló kis vetítő és az eredeti vetítés szépen-bénán lötyögő dokumentációja a falon.
Lengyel András: Isztambul ege
Az egyik hátsó teremben érem utol Kónya Béla vezetését. Arról beszél, hogy Waliczki Tamás „A kert” c. animációját kétféle módon mutatják be, egy kivetítőn a falon és egy nagyobb kivetítőn egy elfüggönyözött térben. Imádom, ha meg vannak mutatva a dolgok, az önleleplező kutatás a kedvencem!
A sok úttörő, lelkes-alapos mű után a 2010-es Société Réaliste videó (The Fountainhead) formagyakorlatnak ugyan profi, de műnek halovány. Legközelebb ha erre járok, lehet, hogy még a diszkrét, a termeket tematizáló feliratokat is elolvasom, ott magasan fönt a sarkokon, még ha sejtem is, hogy nem nekem szól. De ez a szuper-elegáns, nagyvonalú koncepció és rendezés minden figyelmet megérdemel.
Búcsúzóul még elgyönyörködöm Halász Károly fotósorozatában (Modulált televízió I. Bizánc, 1972) és hamár sajtóízé, lenyúlok egy marakujás tejszínhabot rózsaszín csokireszelékkel.
Ez a kiállítás szerintem azért menő, mert nagyon sok jó mű van kiállítva. Ezeket az alkotókat, úgy látszik, a múlt században, sokkal inkább nem mások elkápráztatása, meglepése, kioktatása motiválta, hanem izgatottan fedezték fel, elsősorban saját maguk számára, a már amúgy is elkötelezett és reflektív művészeti vizsgálataik új médiumait. Aztán azért is menő, mert itt, most, ezek a művek értő és tiszteletteljes kezekbe kerültek, hogy aztán egy nagyvonalú dizájn részét képezhessék. Nem beszélve az önleleplező restaurátori kutatás bemutatásáról!
(Miközben ezt írom, reménykedve gondolok arra, hogy ötven év múlva hasonlóan revelatív kiállítást – vagy amit majd kell – fognak rendezni, hasonlóan gondos kezek, a mostani, a művészet helyére és szerepére fókuszáló, hasonlóan elkötelezett és reflektív munkáinkból…)