microcspv    "time is not money"
logo Marilyn


    

2020-03-19

harc a vírussal otthon -- tej, kenyér, telefon, kulcscsomó elmosva?

Miért, hogyha nem félek?


Talán vannak, akik direkt távol tartják magukat bizarr viselkedésformáktól, mások azonban, élvezettel vetik bele magukat az életünket átalakító valóság-scifi-be, és semmi sem eléggé furcsa...

(EDIT:  ezt a cikket könnyed hangulatban induló, de végül komoly tartalmat közvetítő cikként készítettem, eredetileg... ma már, pár nappal később, túl könnyednek érzem, hiszen az első fele egy szándékosan komolytalan megközelítés, és ez ma márnagyon disszonáns...
GYAKORLATILAG csak az utolsó 4 bekezdés érvényes belőle)

Ha szerencsés vagy annyira, hogy nem kell munkahelyre bemenned, s magad oszthatod be, mikor mozdulsz ki, ha egyáltalán, akkor minden egyes alkalom valóságos élvezet Budapesten. Mintha minden nap egy elvarázsolt vasárnap lenne. Az utcák néptelenek, csak biciklisek suhannak, nesztelen közlekedve, arcukon mosollyal, nincsenek teraszok, nincsenek azok a borzasztó turisták, akik tömegesen elfoglalnak minden teret, ordítoznak, lökdösődnek, isznak-esznek menet közben, s szemetelnek, s úgy csinálnak, mintha a helyiek nem is léteznének, mintha ez nem is egy város lenne, ahol valakik élnek, hanem egy shopping mall, az ő tiszteletükre építve.

illustration

Elképesztően barátságos a város így, katasztrófa idején… Találkozol Gerivel, aki türelmesen sétáltatja kis termetű kutyáját, megvárva, hogy eldöntse, oda akar-e vizelni egy karó oldalára, vagy jobb helyekre tartogatja a muníciót. Geri egy-az-egyben a vasárnapi trip-ben utazik, ahogyan én is. Köszönünk, mintha valamikor az '60-as években élnénk, New York-ban, vagy Amszterdamban. Épp, hogy azt nem tesszük hozzá, ‟szép napunk van”, de persze világos, hogy az van, kimondott szavak nélkül is.

Üres a város, és ez elgondolkodtatóan jó élmény. S persze tudjuk, hogy turisták tömegei nélkül nagyjából így nézne ki minden, tisztán csak budapestiekkel, oké, picit sűrűbben ennél, de a shopping mall őrület, a dübörgő turista tömegek nélkül tényleg emberi lenne az egész.

Őrület belegondolni, hogy ennek hamarosan vége, és minden még durvábban újrakezdődik, beindul az üzleti szektorban a ‟termelés”, a városunk pénzzé tevése. Fura lenne, ha hazamennél, és valaki más ülni a vacsoraasztalnál a helyeden, s a szüleiddel úgy beszélgetne, mintha ő lenne te, nemde? A turisták helyettünk élnek a városunkban. Mindent, szó szerint mindent, amit szeretünk, levadásznak – pl. a tripadvisor segítségével – és elkezdik használni, mintha az övék lenne. A '90-es években még azt hittük, odaadtuk nekik a Vörösmarti teret meg a Váci utcát, és élhetünk vidáman. De nem így lett, nekik mindig az kell, ami a miénk, a mi életünket akarják élni. Helyettünk.

Ha nem lenne ez a vírus, egész napot kint tölteném, azaz mégsem, mert akkor minden ‟normális” lenne. Mindenesetre megbecsülök minden egyes sétát. A biciklim nem használom, mert akkor túl hamar túlesnék a ‟beszerzésen”, és inkább úgy vagyok vele, mint Gustav Aschenbach a Halál Velencében-ben, a gondolában: azt szeretném, ha öröké tartana.

illustration

home again

Aztán újra otthon, és kezdődik a sci-fi második része. Óvakodj a Törpétől, azaz a nanoméretű részecskéktől, zsírfoltoktól. Érintés nélkül dobom le a cuccot, és a kabátot, amit hiba volt felvennem – nem hittem a telefonom képernyőjén az időjárás ikonoknak, gondoltam, jobb nem hinni, mert ha hiszek, az már hiperrealitás, Baudrillard térképpel lefedett tájának gyakorlati megvalósítása. Kabát s a cuccok levetve, jöhet a mosogatás. Zsíroldó mosószeres vízzel, habos szivaccsal. Kulcscsomó. Tejes palack. Egy humusz. Egy kenyér zacskóban. A sajtokat szerencsére nem kell elmosni, azokat átteszem alufóliába. Mosogatás megvan, jöhetnek a kilincsek, és persze a vízcsap, és a mosószeres flakon, valamint a folyékony szappan flakonja is, amiket szintén el kell mosni. Már csak a telefon van hátra, de azt isopropil alkoholos spray-vel mosom le, nehogy kinyiffanjon.

Durva ez a sci-fi, de mégis szép, mert van benne harmónia. Meg tudnám szokni. Az persze még megjegyzést érdemel, hogy személy szerint nem félek ettől a vírustól. Eleget tudunk róla, s világos, hogy nem veszélyes, ha elkapom, minden ugyanaz, csak maszkot kell hordanom, hogy másokat ne fertőzzek meg, még 2 méretes körzetben se. Nem félek a fertőzéstől. Picit sem. De akkor miért mosogatom el a kulcscsomót, a tejet, a kenyeret, és persze a telefonomat, ami az első számú fertőzés-médium? Miért, hogyha nem félek?

illustration

Csupán csak azért, mert egy közösség tagja vagyok, és természetszerűen alávetem magam a közösség által kiosztott rám eső feladatoknak. Meg kell állítani a vírus terjedését, s ebben mindenkinek részt kell vennie. S amikor zsebszótáramat előveszem, abból kiderül, hogy a ‟mindenki” rám is vonatkozik, szóval teszem a dolgom, én is. Nem az van, hogy segítek azoknak, akik harcolnak a vírus ellen. S nem az van, hogy én, egy individuum megvédem azokat, akik gyengébb immunrendszerrel rendelkeznek, mert például daganatos betegek vagy cukorbetegek, vagy csak elmúltak 70 évesek, és sosem lehet tudni. Nem védek meg senkit. Mert én nem csinálok semmit. Egy hangya vagyok a hangya közösségben, amikor a közösség harcol a túlélésért, és pontosan azt teszem, mint minden hangya. Azt, ami az én részem.

Ez a vírus járvány nem az idősek vírusa. Nem ők terjesztik, hanem mindenki. Nem is ők kapják el, hanem mindenki. Nem nekik kell otthon maradniuk, hanem mindenkinek. Mindenkinek egyformán. Nem az idősek küzdenek a vírussal, s nem is az idősek védelmének érdekében küzd a közösség, az emberiség, azon belül az egyes nemzetek, társadalmak, a vírussal, hanem önmaga védelmében. A népesség, az egészség, s az egészség feletti kontroll visszaszerzése, szóval, a túlélés érdekében…

Lehet, hogy ma még vannak, akik magukat védik, magukat féltik maszkjaik, kesztyűik alatt, de végül mindenkinek leesik, hogy mindezt a közösségért tesszük, a közösséget védjük, a közösség önvédelmi manőverében veszünk részt a közösség tagjaiként.

Ez a szép ebben a vírusban. Individualizált tömegként kezdtük, közösség nélküli fogyasztókként egy atomizált társadalom polgáraiként, s pár hét leforgása alatt közösség válhat belőlünk, ahogyan New York is amiatt volt szép egykor, hogy lakói egy közösség tagjaiként éltek egymás mellett…

 

-jepe-
2020-03-19

Címkék: