microcspv    "time is not money"
logo Marilyn


::: cikkek -> filmekről
    

2012-04-11

Francia Hétvége

A kicsi Julie nyara


Julie Delpy egy jó fantáziával megáldott rendezőnő, aki néha egészen elröppent dolgokat képes beleírni a filmjeibe (lsd. Két Nap Párizsban). A Le Skylab-nél kevésbé volt szükség a fantáziájára, inkább az érzelmi memóriájára, hogy filmre tudja vinni azt, amit gyerekkorában, 10 évesen átélt egy családi nyaralás során. Kedves film a Le Skylab, egy-két bénább jelenetet leszámítva egy valódi érzelemdús időutazás.

Delpy egy kicsit olyan, mint egy női Woody Allen, vannak vesszőparipái, vagy inkább kedvenc elemei egy filmen belül, a Két Nap Párizsban-nál ez kb. a rasszizmus és a szex volt, itt pedig egy NASA műhold becsapódása és a politika. Ezek keretét egy családi hétvége adja 1979-ben, Bretagne-ban, ahova a 10 éves Albertine a párizsi szüleivel együtt érkezik, hogy ott a kiterjedt nagycsalád többi tagjával találkozzanak, nagybácsikkal, nagynénikkel, unokatestvérekkel, nagymamákkal, és együtt töltsék szórakozottan a hétvégét.



Mindezt a felnőtt Albertine idézi fel magában, amikor a jelenben egy vonatúton a családjával (angol férjével és két gyerekével) nem tud egy közös, asztalos helyre ülni, és kissé konfliktusba kerül a kiszemelt helyeken ülőkkel.

Már az első 79-es jelenet tökéletes: Albertine a szüleivel és a nagymamájával utazik egy régi (79-es) vonaton, nyár van, és szinte érezzük a nyár illatait, a fülke lepusztultságát, a zakatolást és a napnak a hangulatát. Albertine első megmozdulása vicces, ráadásul ahogy a szülei reagálnak rá, egyből látszik, hogy egy olyan liberális szellemű családról van szó, ahol mindenki egyéniség, és mindenki nagyon közel áll a másikhoz.



Megérkeznek Bretagne-ba, ahol Albertine egyik nagymamájának lesz a születésnapja a hétvégén. Innentől érdekes lesz a film nézőpontja, miközben Albertine, vagyis Lou Avarez játssza a gyerek Julie Delpy-t, Delpy saját mamáját, Marie-t, Anna néven. „Titine” egy nagyon helyes, kissé különc, icipicit duci, eredeti és értelmes kislány, aki mindent ért, ami körülötte történik, és aki kifejezetten szeretetreméltó. Ahogy egy autó hátsóüléséről nézi az őket hazaszállító egyik nagybácsiját, a kamera az ő szemével lát, és így átéljük, mennyire emlékezetes percek voltak ezek a gyerek Delpy számára, és mennyire boldog világa volt 10 éves korában. A rendező Delpy nem szégyel nosztalgikus képekkel dolgozni, a narancsos tónusú jelenetben folyton becsillan a nap, és a nézőknek kézzelfogható lesz az időutazás.

Utána megérkeznek, és beindul a nagycsaládi élet, a gyerekek játszanak és felfedeznek, a felnőtt rokonok pedig beszélgetnek, énekelnek, kibeszélik egymást, vitatkoznak, esznek-isznak, és remekül elvannak egymás társaságában. Olyan, mint egy olasz család, csak francia kiadásban. A film ezeknek az apró eseményeknek lesz a bemutatása, elvileg nem történik semmi különös (konfliktus is csak egy-kettő adódik), mégis nagyon érdekes végigkövetni ennek a családnak a pár napját. A kiskölykök is helyesek, a legjobb Albertine legjobb barátja (és egyben unokatestvére), Robert (Léo Michel-Freundlich), akivel remek párost alkotnak ketten, és igazán ötletes játékokat eszelnek ki.

Megy előre a történet, jön egyik jelenet-csoport a másik után, és tényleg szórakoztató, amit látunk, a különböző személyiségek egy családon belüli együttléte, illetve az, ahogyan ezt annak idején látta Julie Delpy. Egy érzékeny és fantáziadús kislány szemével látni, illetve újra felidézni egy nyári hétvége történetét igazán jó ötlet, és mivel ezt az érzékeny kislány viszi filmre felnőttkorában, az egész még emberközelibb és átélhetőbb. Ebben a filmben egy a Földet veszélyzetető műhold az egyik erős elem, ami folyton visszatér, tekintve, hogy Albertine anyja, Anna (ki más?) meg van róla győződve, hogy senki sem fogja túlélni a becsapódást, ők sem. Ezt a kisokos Albertine is így gondolja, és meg is osztja a kis barátaival. Egy sor érzelmi viszonyulás tükröződik a jelenetekben, Albertine szüleinek a szabad és szerelmes kapcsolata (mindketten színészek, mint ahogy az életben is), Albertine és az anyja közelsége, ahogy hasonlítanak egymásra, az egyik rosszfej apa rossz gyereknevelése, az egyik meleg kisfiú többiek által való abszolút elfogadása, és még egy sor hasonló, amik érdekessé teszik a történetet.

A Két Nap Párizsban c. filmben még mindkét Delpy-szülő szerepelt, itt most már sajnos csak Julie apja (a kissé bekattant Hubert bácsi szerepében), mivel Marie nevű mamája 2009-ben meghalt. A filmet Julie neki ajánlotta, „Marie-nak”, ahogy a stáblista előtt láthatjuk kiírva.

Nagyon jól sikerült érzékeltetnie a filmnek azt a szabad és szeretetteljes közeget, amiben a rendezőnő felnőtt, és azt a boldog, értelmes és kedves gyerekkort, amiben része lehetett. Szerencse, hogy Julie Delpy gyerekként is érzékeny kislány volt, így megmaradtak benne azok a benyomások, érzések, amiket felnőttkorában elő tudott hívni, és filmre tudott varázsolni. Igazán kellemes élmény végignézni ezt a filmet, finom nosztalgiát idéz meg a néző saját gyerekkora iránt, és elég könnyen bele tudjuk képzelni magunkat az ott-és-akkor szereplőibe, a csodás nyári délutánok hangulatába, az első szerelem érzésébe, vagyis szinte az egész filmbe. Kedves és feldobó film a Le Skylab, amit a kissé erőltetett családon belüli politikai vita-jelenetek sem tudnak lehúzni, mert bár ragaszkodik a dokumentarista élmény-felidézéshez, azért az egészet befedi egy igazi varázslatos hangulat, egy gyerekkori nyár felidézésének a fájó, kicsit szomorú, de mégis boldog élménye.

-lido-
2012-04-11

Címkék: Julie Delpy, Albert Delpy



:::::::
  LÁSD: Francia Hétvége info-file
:::::::