Oslo, Augusztus
Bár a film elvileg egy 63-as francia film remake-je, a Le Feu Follet c. könyvhöz és annak filmes feldolgozásához is csak nagyon lazán kötődik Trier filmje, ő nemcsak Párizsból áthelyezte Oslo-ba a történetet, hanem egy teljesen új drámát jelenített meg, Anders, a kiúttalanná vált tehetséges srác drámáját. 
Kicsit mintha egy hosszú meditációt látnánk a filmben, pontosabban egy aktív gondolkodást, Anders 24 óra alatt folyamatosan elemzi magában az életét, a múltját, a barátaival, volt szerelmével való kapcsolatát, azt, hogy hogy siklott ki az élete a drogokra való rászokással, és hogy mi maradt benne és körülötte, most, hogy már majdnem teljesen gyógyultan kap egy napos eltávozást a szanatóriumból. Ez a lehangolt töprengés csak egy-két jelenetben jelenik meg direkten (amikor pl. Anders a legjobb barátjával beszélget), de végig érezzük a lüktetését.
Az elején egy elég költői narráció adja meg az alaphangulatot, ami Oslo-ról és kicsit Anders-ről szól, de főleg a városról, arról, hogy milyen apró emlékeket őriznek róla az ottlakók. Joachim Trier-nek ez a második filmje, és ugyanazt a színészt kérte fel főszereplőnek, mint az előző filmjénél, a Szerzők (Reprise)-nél, Anders Danielsen Lie-t. Nem véletlenül, Lie tökéletesen elmélyült és pontos alakítást nyújtott, belülről érezte a karaktere árnyalatait, a pillantása pedig, amivel pásztázta az Oslo-i embereket, a körülötte levő világot, mindent kifejezett.
Anders depressziós, de talán több is ennél: a drogokról (kemény drogok, mint pl. a heroin) való leszokás után elveszíti a fonalat az élettel kapcsolatban, nem képes visszatalálni egy „átlagos”, „normális”, tiszta életbe, mert mintha a drogoktól való elszakadásával az énjének egy darabját is elveszítette volna. 
Tehetséges, érzékenyen és mélyen érzékeli a valóságot, jól ír, és érti az embereket, de mégsem tud mit kezdeni ezzel a tudásával, mert végleg kizökkeni látszik az élete. És ezt az elemző folyamatot követjük végig 24 óra leforgás alatt, a beszélgetéseit, a kétségeit és a pillantásaiból tükröződő kétségbeesést, és olyan, mintha mi is ott lennénk, mintha velünk is megosztaná a boldogtalanságát.
A végig nagyon jó drámának vannak még csúcspontjai is, ilyen, amikor Anders üldögél egy teraszon, és hallgatja a kávézó vendégeinek a beszélgetéseit, remek megoldással mintegy hullámokban érkeznek Anders (és a néző) felé a mondatfoszlányok, párbeszéd-részletek. Az egyik lány arról beszél a barátnőjének (két laptop mögött üldögélnek), hogy mire vágyik az életben, és a világ egyik legjobban megírt monológját hallhatjuk, a lány álmainak listája fantasztikus ember-és életismeretről árulkodik, ami pedig természetesen a forgatókönyvírókat dicséri (vagyis Trier-t és Eskil Vogt nevű írótársát).
Ilyen csúcspont az a jelenet is, amikor Anders egy régi barátjával és két ismeretlen lánnyal bulizik, és hajnalban kettesével mennek biciklikkel, a lányok viszik a fiúkat, és valamilyen eszközből füstöt fújnak menet közben. Ez a csendes suhanás, a ritmikusan felbukkanó füsttel egy „klasszikus” pszichedelikus élményt ad, és itt is elismeréssel gondolunk arra, mennyire komoly és érzékeny ez a film.
Egy tökéletesen felépített történetet látunk, bár ebből sem következik számunkra a végkifejlet, de bármi is a vége, az addigi cselekmény a lehető leginkább valóság-közeli. Joachim Trier jó pszichológus, és így érzékeny rendező is, aki egy igazán jó filmet hozott létre, egy olyat, ami a lehető legkomolyabban szól valamiről, valakiről, a kétségbeesésről, a kiúttalanságról és a finom gondolatok és sérülékeny test egységéről, valódi, fájdalmas dolgokról. Nagyon szeretjük.