Schiffer Pál: Videoton-sorozat (Törésvonalak II)

Amikor filmtrilógiákról beszélünk, azt hisszük, valami sok-sok órás befogadnivalóról van szó, Schiffer Videoton-trilógiája azonban nem ilyen, elegendő akármelyik részt megnézni, s a néző máris teljes képet kap. A helyszín Magyarország, a rendszerváltás után. Schiffer Pál (igen, ez nem puszta névegyezés, Schiffer András apai nagybátyja ő) az 1991-es Videoton Sztori c. filmjével valami különös dologra lehetett figyelmes, arra, hogy e sztori több, mint egy gyár története, sőt, több, mint a gyár dolgozóinak története – „cseppben a tenger”-analógiával e történet-komplexum megdöbbentően plasztikus formában rajzolja ki, mi volt ez a láthatatlan, megfoghatatlan rendszerváltás, s hogyan zajlott le …


A Helyzet Műhely Schiffer Pál filmklubjának szervezői

Schiffer újra és újra felkereste a korábbi Videoton-filmjeinek főszereplőit. Ez önmagában már valami eszméletlen szociológiai érzékenység, amely egy elképesztő szociográfiát eredményez. Megfogja a megfoghatatlant. Kirajzolja, elénk tárja, megjeleníti a megfigyelhetetlent. Egyszerű magyar átlagemberek életének a változását jeleníti meg az idők során. Egyfajta hajónaplóként, egyfajta kísérleti jegyzőkönyvként, sorra konstatálva, hogy milyen állapotban vannak éppen ezek a megfigyelt emberek, akiknek a sorsát nyomon követi.

Már pusztán e gesztus, hogy nyomon követi a sorsukat, megrázó, hiszen nagyon hamar nyilvánvalóvá válik, egyszerű áldozatok ők, akiket sorsukra hagytak, akiknek nem írtak jövőt, és akiknek foggal-körömmel kell megkapaszkodniuk az új rendszerben. Küzdenek – elhiszik, hogy az új rendszer egy élhető rendszer, feltételezik, hogy van esélyük, nem hibáztatnak senkit, nem tekintik magukat úgy, ahogyan cinikusan ma szokás tekinteni őket, hogy a „rendszerváltás vesztesei”, nem mutogatnak győztesekre, csak próbálnak megélni, ahogyan bármely ember tenné a helyükben …

Megrázó látni a naivitásukat. Megrázó, különösen a számunkra 2013-ban adott történelmi perspektívából. Mert mi ma már tudjuk, min mentek ők akkor keresztül, mi úgy nézzük a történetüket, hogy birtokunkban van a nagyobb kép, amit ők akkor még nem láthattak. Nevezetesen, hogy ez az új rendszer, piacgazdasággal, meg miegymással ugyanolyan átverés volt, mint az előző, amelyben hivatalosan mindenkinek ugyanakkora volt a keresete, és mindenki egyformán jól élt. A frissen bevezetett kapitalizmusban ugyanez a törvény érvényesült, aki része volt az uralkodóosztálynak, (= „akinek volt megfelelő kapcsolati tőkéje”), annak a számára működött a piac alapú gazdaság, aki azonban csak önmagaként, egy emberként próbált szerencsét, az halálra volt ítélve. Még egy rendszer, ami nem volt az, aminek látszott.

Schiffer mint egy doktor járja végig alanyait, és konstatálja élethelyzetüket, pillanatnyi státuszjelentés formájában. Megkérdi tőlük, mintha vérnyomást mérne, hogy mennyi éppen a keresetük, illetve, amikor az egyik „vesztes (áldozat) költözni kényszerül, megkérdi tőle, hogy miért kell elmennie, saját akaratából, vagy a felesége rúgta ki. For the record - a történetírás kedvéért. Gyönyörű ez az emberi odaadás, s mellesleg ez a szellemi érettség is. Mert Schiffer csak úgy lehetett képes ilyen metsző pontossággal érezni és megjeleníteni a magyar kapitalizmus embertelen átverését (hiszen ha csak azok számára működött, akik benne voltak a hatalomban, akkor az nem piac- hanem hatalom alapú rendszer, újfent, egy fiktív társadalmi renddel), hogy tisztán látta, mi folyik.

 
Magukra hagyott, kihalásra ítélt emberek egy csoportjáról készített naplófelvételeket, akik hittek abban, hogy van esélyük, pedig – mi már tudjuk, és Schiffer már akkor tudta: esélyük sem volt. Éveken át dokumentálta életük változását, páciensek életét dokumentáló orvosra jellemző módszerességgel ezt a tényt folyton felemlegeti, pl. hogy már öt éve ismerjük egymást. Magukra hagyott emberek voltak, akikkel a kutyának sem kellett volna elvileg törődnie, akiknek el kellett volna tűnniük, vagy meg kellett volna kapaszkodniuk csöndben, anélkül, hogy bárkivel megoszthatták volna életük történetét. Schiffer Pál azonban ott volt, s rendszeresen készített velük naplójegyzeteket, amivel nemcsak e pusztulásra ítélt emberek kapták meg azt az emberséget figyelem formájában, amely egy társadalomtól jár nekik, de a láthatatlannak, nyomon követhetetlennek, megfoghatatlannak, leleplezhetetlenek tervezett rendszerváltást is sikerült egy megdöbbentően éles kép formájában lencsevégre kapni.

 
Egy humanista riport-sorozata egy süllyedő hajó utasaival … Gyönyörű …

 
PS:

Külön érdekessége e filmklubnak, hogy Schiffer Pál látásmódja, szellemisége a kis értelmiségi klubban át tudta törni az elmúlt bő 20 év technokrata, neolib propagandájának páncélját, s amikor egy egy generációval előttük járó szociológus (aki rendszerváltáskor lehetett annyi idős, mint most e fiatalok) azt találta mondani, kissé talán ironikusan is, hogy a film szereplői kikerültek a gyermeki világból, a szocializmus biztonságából, oda, ahol állambácsi már nem védi meg őket, akkor gyakorlatilag mindenki fennakadt ezen az értelmezésen … Csodálatos dolog történt Schiffer Pál szellemi vezetésével: egyszerre léptünk túl a technokrata propagandán, s támadt fel emberi érzékenységünk, váltunk szolidárissá ezekkel az emberekkel, s pillantottuk meg a rendszerváltás valódi arcát …