Támadás a Fehér Ház Ellen
Az alaphelyzet kifejezetten Die Hard-os: egy volt titkosügynök, speciálisan kiképzett kommandós testőr belekeveredik egy nagyszabású katonai akcióba, konkrétan a Fehér Ház koreaiak általi megtámadásába, és egyedül kell helytállnia, egyedül az elvetemült (ezúttal) észak-koreai támadók ellen. 
A forgatókönyvet két totál kezdő írta, mindkettőjüknek ez az első forgatókönyve, ami szépen tükröződik is az eredményen. Olyan párbeszédek és megszólalások adódnak, amik annyira esetlegesek és bénák, hogy csak nevetni lehet rajtuk. (Egy egész USA-t elpusztító atombomba-láncolat leállítása úgy történik, hogy azt a gombot kell megnyomni, hogy «visszavonás», és utána kb. úgy hangzik a leállító kód, hogy «zulu, Viktor, shift, kettős kereszt, stb...»). Mulatságos.
De addig is, míg idáig elérünk, tömény akciókat kapunk Fuqua-tól, nem a jó értelemben. Mivel már elég kevés «ellenséges» ország létezik, amit Hollywood-i filmekben ellenségként használhatnak (ahol sok potenciális néző lehet, az eleve kiesik, lsd. India, Kína, stb..), elérkeztünk Észak-Koreához, szemben a demokratikus és Amerika-barát Dél-Koreával. A gonosz észak-koreaiaknak valahogy sikerül feltűnés nélkül berepülniük az amerikai légtérbe, úgy, hogy csak konkrétan Washington felett körözve kapnak egy védekező támadást, de addig, mint kés a vajban, úgy haladnak a szuper jól védett amerikai légtérben. Aztán következik rengeteg lövöldözés (a nagyon profi fehér házi ügynökök állva, egy pisztollyal állnak ellen a sorozatban lövő, mindent letaroló hatalmas koreai gépfegyvernek), elvileg látványos robbantásos, lődözős jelenetek, de annyira nem értékeljük, ahogy tucatjával ölnek meg embereket, csak úgy, a nagyobb szórakoztatás (és a látvány) kedvéért.
Míg Fuqua a The Replacement Killers-ben az akciófilmes keretet drámával, izgalommal, különböző kulturák bemutatásával, sőt, csöppnyi szerelmi szimpátiával is megtöltötte, itt egy nagyon üres és ügyetlen keretet találunk, amit amatőr módon megírt párbeszédek és helyzetek töltenek meg. Plusz brutális erőszak, közvetlen közelről történő kivégzésekkel, ami egyébként elég nehezen fér bele a 16 éves korhatárba.
A szereposztáson sem sokat gondolkodtak az alkotók: a főszereplő Gerard Butler a Guy Ritchie-féle akciófilmen «nevelődött» (RocknRolla), az USA elnöke Aaron Eckhart, aki a Sötét Lovagban ha nem is elnököt, de szenátort játszott, Morgan Freeman pedig szintén kipróbált róka a nagyhatalmú házelnök szerepében. (Hogy Angela Bassett-et ne is említsük, aki a Fehér Ház-i barátja főhősünknek, és aki az előző filmjében is CIA-s volt).
Valószínűleg azért láttak fantáziát a producerek a filmben, mert a Fehér Házat eddig még nem nagyon támadták meg amerikai akciófilmben, és bizonyára érdekesnek tűnt előre, ahogy az USA legjobban védett épületét félig lerombolják, miközben elpusztítják a védelem nagy részét.
Bármilyenek is voltak a várakozások, a Támadás a Fehér Ház Ellen nem lett sem jó értelemben vett látványos film, sem tartalmilag a helyén levő. Fuqua egyedinek indult stílusából semmit sem érzékeltünk, úgyhogy amikor a végefőcímnél kiírják, hogy ő a rendező, szemünk sem rebben.
Az, hogy az életben éppen most zajlik egy észak-és dél-koreai konfliktus, nem ad hozzá a filmhez, ami elhasznált sémákban gondolkozik, és ami a szerencsétlen forgatókönyv miatt ha akarna, sem tudna jól működni. Tucatszerű, sima akciófilm, vicces beszólásokkal és előrelátható dramaturgiai csavarokkal.