2 Nap New York-ban
Nehéz lekövetni, mi változott 4 év alatt, mi ez a 180 fokos fordulat, miközben Delpy és a filmes stílusa ennyire nem változhatott meg (azt leszámítva, hogy azóta született egy gyereke), mindenesetre szinte minden olyan elem, amin nevettünk a 2 Nap Párizsban-nál, most üresnek és fárasztónak tűnt a New York-i verzióban. 
A történet egyik filmnél sem túl bonyolult, Marion most New York-ban él Mingus nevű szerelmével (Chris Rock), és együtt nevelik a lány Jack-től (Adam Goldberg az előző filmben) született fiát. Eddig is önéletrajzi ihletettségű volt a forgatókönyve, most folytatódik ez a tendencia, az apja és a húga látogatja meg Marionékat, Párizsból, Marion apjának szerepében Delpy apja, aki az első filmben is játszott, sőt, a szintén 2011-es La Skylab c. Julie Delpy-filmben is (a rendezőnő 2009-ben veszítette el anyját, a színésznő Marie Pillet-t, aki a 2 Nap Párizsban egyik kulcsszereplője volt).
A film tulajdonképpen erről a pár napos családi látogatásról szól, az alkotó szándéka szerint viccesen és hebehurgya stílusban, gyakorlatilag idegesítően és sztereotípiákkal megtűzdelve. Marion továbbra is túlbeszéli a dolgokat és továbbra is szex-alapú a gondolkodása, új pasija, Mingus viszont egy behatárolhatatlan karakter, aki mindent elnéz Marionnak és Obama papírfigurájával beszélget magányos perceiben. 
A Mingus-t alakító Chris Rock alapvetően vígjátéki színész, és itt is ebbéli minőségében szerepel, de érdekes módon egyáltalán nem volt vicces, pedig szinte az arcára fagyott az a humoroskodó arckifejezés, ami elvileg a komoly kinézetével ér el hatást. Mingus a visszafogott és civilizált New York-iakat testesíti meg, míg Marion családja (a gyakran idiótán viselkedő apja, a nimfomániás és buta húga és az ő bunkó pasija) a gátlástalan „franciákat”, a fura európaiakat, akik füves cigit szívnak a liftben (és közben szemét módon beszólnak egy idegen hölgynek), fehérnemű nélkül mászkálnak a lakásban (vadidegenek társaságában), és bármikor elkezdenek veszekedni, hangoskodni és egymást haját tépni egy étteremben, vagy ostoba szurkálódással tönkretenni egy udvariasnak induló beszélgetést.
Delpy szerint ilyenek a honfitársai, amit, gondoljuk, viccesnek talál, de mi már kevésbé tudunk szórakozni rajtuk. És akkor még nem említettük főhősnőnket, magát Delpy-t (pontosabban Mariont) aki egy személyben annyira idegesítő, hogy ha együtt kellene vele töltenünk valamennyi időt, jól kikészülnénk tőle. Egoista, felületes, nem-humoros és hagyja kis családját elszabadulni a filmben. Amikor az egyik párizsi szereplőt kivonják a forgalomból, megkönnyebbülünk kissé, bár az is igaz, hogy Chris Rock sem szórakoztatóbb, ahogy monologizál és Obama papírfigurájával társalog.
A film a végén kap egy összefoglaló értelmezést, ami elvileg helyére rakja Marion karakterét és Mingus-hoz való viszonyát, de mi ezzel sem tudunk mit kezdeni, a változatosság kedvéért. Talány, hogy a 4 évvel ezelőtti látásmód és stílus mostanra hogy lett ilyen üres és nem-vicces, de az a helyzet, hogy végül is nagy csalódás volt a film, kaotikus és zajos, szinte nulla eredeti gondolattal (azt, hogy Marion eladja valakinek a lelkét a kiállítás megnyitóján, nem nevezzük eredetinek), teljesen rossz szereplőválasztással (kezdve Chris Rock-kal), és béna sztereotípiákkal (a franciák furák, dohányoznak és szabadon állnak hozzá a szexualitáshoz, az amerikaiak nyársat nyelt fickók, udvariaskodással és prűdséggel). 
Sajnáljuk, hogy „becsúszott” egy rossz film Julie Delpy-nek (a La Skylab is jó volt), de még jobban sajnáljuk, hogy a remek 2 Nap...-sorozat ezzel a filmmel véget ért, ha jó lett volna, most következhetne 2 Nap Marseilles-ben, vagy bármi. Úgy tűnik, Delpy kisujjból akarta kirázni ezt a filmet, ami annyira személyes, mintha egy családi környezetben forogna, de a téma közelsége és az otthonos hangulat most bosszút állt, a végeredmény nem lett jó. Ezek után alig merjük még egyszer megnézni a Két Nap Párizsban-t, eddigi kedvencünket...