Keleti Nyugalom – Marigold Hotel

Az alapötlet nem rossz, remek angol színészeket egybegyűjteni egy angol-indiai történetbe, amiben angol nyugdíjasok a beszűkült otthoni lehetőségeiket otthagyva átköltöznek Indiába, hogy ott egy luxusszállodában töltsék el a nyugdíjaséveiket.



A két kultúra találkozásából, az idősebb kor újragondolásából és a gyarmati múlt örökségének felvetésével egészen érdekfeszítő film is létrejöhetett volna, megfelelő mennyiségű érzelemmel és tartalommal. A film azonban nem ebbe az irányba mozdult el, leegyszerűsítette a dolgokat, többször a puszta látvánnyal operált (India híres színes forgataga, eléggé tolakodó zenékkel aláfestve), és a főszereplők egyéni drámai történetét is lesimította egy közepes-semmi különös szintre.

A főszereplő Judi Dench, aki annyira komoly színésznő, hogy a puszta jelenlétére is nyugodtan lehet építeni egy filmet. Itt ő volt Evelyn, a 60-as éveiben járó özvegy, akire a férje tetemes adósságot hagyott, és ezért el kell adnia a házát. (Ez a történetszál nem sül el annyira viccesen, mint ahogy a Fűbenjáró Bűnben elsült..) Evelyn egész életében otthon volt, nem dolgozott, viszont most a nyugdíjaséveit aktívabban és nyitottabban akarja eltölteni, ezért Indiába költözik. Már a reptéren összeáll a később Marigold Hotel-kör, az indulás előtt mindegyik szereplőről kapunk egy kis képet, amit elvileg majd a későbbi történések árnyalnak (a valóságban nem történik ez, a film végén is hasonlóan látjuk a szereplőinket, mint az elején láttuk).

Bill Nighy ezúttal egy szokatlan karaktert formál meg, egy gyakran zavarban levő, jóindulatú papucsférj, aki évtizedek óta szenved a tőle teljesen eltérő személyiségű, tompa és rosszfej felesége mellett. Bár Nighy is egyike az angol kedvenceknek, ez a szerepkör nem stimmelt számára, az intellektuális habogása és a karót nyelt kedvessége nem volt túl meggyőző. Ő és Judi Dench az első percektől szimpatizálnak egymással, de ez még nem jelent semmit, Nighy egy tényleg kitartó papucsférj játszik, úgyhogy van min izgulnunk...Rajtuk kívül még van egy idősebb fickó, aki szexuális kalandokat keres, egy idősebb hölgy, aki pénzes pasikat és szexuális kalandokat, egy kekec és rasszista idős nő (Maggie Smith), plusz ott van még Tom Wilkinson karaktere, aki talán a legárnyaltabb szereplője a filmnek, az ő visszaemlékezéseit és érzelmeit elég jól tudja bemutatni a film.



A 7 idősebb szereplő mellett ott van még Dev Patel, „az indiai srác” (a Slumdog Millionaire főszereplője), aki itt egy kissé hebehurgya fiút játszik, a szálloda tulajdonosát, akinek viccesek a túlzó és köntörfalazó megnyilatkozásai, és ott van még egy bombázó indiai lány, a barátnője (Sunaina – Tena Desae), (akit épp hogy nem Patel életbeli, és Slumdog-beli szerelme, Freida Pinto játszik), akinek „a modern indiai lány” sztereotípiáját kell megjelenítenie, a lányét, akit nem lehet elrendezett házassággal férjhez adni, aki dolgozik, és ha úgy adódik, házasság előtt is belopózik a barátja szobájába.

Az az érzésünk a film közben, hogy nem halad elég gördülékenyen a történet, folyton leakadunk valamin, eltérül a figyelmünk (Evelyn életében majdnem először dolgozni kezd egy telemarketinges cégnél, ott ahol Sunaina is dolgozik, de csupán az „angolsága” miatt veszik fel, ami nem túl jó elem), és az időnként leülő cseleményt folyton zajos képekkel és zenékkel próbálják meg ellensúlyozni.

Nem mondhatjuk, hogy nem szól semmiről a film, az angol idősek magáratalálása az egzotikus Indiában egy jó gondolat, amit nagy vonalakban sikerült is kibontani, plusz van egy csomó jó pillanata is a filmnek, vagyis nem vagyunk nagyon elégedetlenek a végeredménnyel. De az látszik, hogy kevesebb szemtimentalizmussal, egy kicsit feszesebb cselekménnyel és átérezhetőbb karakterekkel sokkal jobb filmet kaphattunk volna John Madden-től...