nem vagy belépve:
microcspv    "peace is precious"
logo Marilyn


::: cikkek -> filmekről
    

2015-05-21

Hölgy aranyban

tényleg annyira nagy idő 50 év?

Rengeteg szögből, nézőpontból láttuk már a Holokausztot filmen, de ami azt illeti, a téma ettől nemhogy nem "használódott" el, mint a II. Világháború az amcsi filmek miatt, hanem ellenkezőleg, ahelyett, hogy távolodnánk tőle, kezd leesni, hogy a Holokauszt a legizgalmasabb (és fenyegetőbb) társadalmi jelenség napjainkban. Ez a film egy egész nagyságrenddel hozza közelebb az élményt, egy megdöbbentően elegáns történet elegáns, letisztult, kifinomult elbeszélésével. Csak a Titanic-hoz tudjuk hasonlítani...

50 év csakugyan annyira nagy idő? - kérdezi az idős hölgy a fiatal ügyvédsráctól, aki a szemére vetette a Holokauszttal kapcsolatban, hogy jó-jó, de az már rég volt. A beszélgetés a napfényes Los Angeles-ben játszódott, 1998-ban. A srác (Ryan Reynolds) számára, azaz az ő fejéből kitekintve – úgy, hogy egy relatíve menő autóval jár, van egy kis családja, és felhőkarcolóban székelő jogi céghez megy állásinterjúra – az egész Holokauszt történet végtelenül réginek, távolinak tűnhetett. De ott van az idős hölgy, Maria Altmann nézőpontja is. Számára pár éve volt, hogy 1938-ban, Bécsben, egy náci katona, iszonyat körülmények között levette a család nappalijában a falról a képet, amit Klimt az apja megbízásából a nagynénjéről, Adele Bloch-Bauer-ről festett (még 1907-ben).


Maria Altmann és Randy Schoenberg (Helen Mirren és Ryan Reynolds) a 90-es években

Hogy milyen érzés lehetett ez nekik akkor? Lehetetlen elképzelni – egyszerűen lehetetlen. Az ügyvédsrácnak, Randy Schoenberg-nek nem is sikerült elsőre. 1998-at írunk, amikor Madonna Ray of Light-ja és Frozen-je futott az MTV képernyőin, s az emberek már Windows 98-at használtak. Milyen szinten volt a számára elképzelhető, átélhető a hölgy fiatalkori élménye? Mit mondhatott neki akkor a Holokauszt, milyen képet hozhatott fel benne a Holokauszt említése – azok után, hogy serdülőkorában nyilván megnézett a tévében vagy 50-60 háborús filmet, nácikkal meg amcsi katonákkal? Régmúlt? Más emberek? Más kultúra? Más világ? Ezért mondta, hogy de hát az már nagyon rég volt, s erre válaszolta a hölgy, hogy valóban? 50 év tényleg annyira nagy idő? A film e két állítás valóságtartalmának jár a végére...

A film a lehető legegyszerűbb, legtermészetesebb eszközökkel világítja meg a hölgy élményét. Átéljük azt a pár hetet, amely során „egy” család (a zsidó családok) mindent elveszítettek, „nemcsak” a vagyonukat, a jólétüket, de az egész addigi életüket, s az élet jövőbeni lehetőségét, az élethez való jogukat is. Eközben a társadalom 90%-a ujjongva ünnepelt. Dübörögve építették a világot, amelyben nekik már nem volt helyük. Mindenki megőrült. József Attila félelmetesen pontos őspatkányos képét kiterjesztve, az emberek megvesztek.

 

A képnek, Adele Bloch-Bauer portréjának az elkobzása (számos más műtárggyal egyetemben, kezdve a hölgy apjának a csellójával) megtestesítette mindazt, ami a családdal történt, azt, hogy megfosztották őket mindattól, amijük volt – az életüktől. Maria Altmann (lánynevén Maria Victoria Bloch) akkor 22 éves volt, nemrégiben házasodott össze szerelmével az operaénekes Fredrick Altmannal. Előttük állt az élet, mondhatni. Mármint abban az esetben, ha sikerül kijutniuk Ausztria-Magyarországról, és eljutniuk egész az USA-ig (sokan voltak, akik nem jutottak el az USA-ig vagy Angliáig, csak Norvégiáig vagy Hollandiáig, és utolérte őket a náci rendszer, lásd a gyönyörű és tehetséges tinédzserlányt, Ruth Maier-t, aki Oslo-ig jutott, vagy Dr. Erich Salomon-t, a nagyszerű fotózsurnalisztát, Munkácsi kollégáját, aki a családjával Hollandiáig menekült csupán). Máskülönben, ami előttük áll, az a halál. Nem pontosan erről álmodnak a fiatal lányok, amikor az életüket tervezgetik friss házasságuk hajnalán.
A menekülés hajszálon múlott, hajszálak egész sorozatán, s szüleit így is hátra kellett hagynia. A jelenet, amelyben elbúcsúzik tőlük, egy életre beégeti magát a fejünkbe – és pontosan ettől zseniálisan jó ez a film, az átélhetősége miatt. Maria Altmann a háború után lezárta magában életének ezt a fejezetét, mint pokoli traumát.


menekülés 1938-ban, csomagok nélkül

Amikor aztán a 90-es években Ausztria meghirdette a nácik által elrabolt műtárgyak visszaszolgáltatását, Maria Altmann úgy gondolta, ideje, hogy helyreálljon a rend, ideje, hogy Adele nénikéje végre hazatérjen – Amerikába, a nappalijába. Amilyen egyszerű és magától értetődő volt az elképzelés, annyira kemény ügy vált aztán belőle. Magába sűrítette az egész nácizmus-feldolgozás problematikáját. Lásd, Ausztria 100%-ban azonosult Klimt-tel, s e képét, Adele Bloch-Bauer portréját, nemzeti indentitásuk szimbólumaként tekintették. Tették ezt úgy, hogy a képről leválasztották a személyes vonatkozást, a képen szereplő hölgy nevét, személyiségét, családját, csak úgy, mint a kép eredetét, s úgy titutálták, hogy „Hölgy Aranyban”. Ezáltal technikailag a szőnyeg alá söpörték a nácizmus tényét, mintha mi sem történt volna, a képen szereplő nő nevét kiradírozták (aki nem pusztán modell volt, a kép eleve azért készült, mert Adele apukája megbízta Klimtet, hogy fessen a lányáról portrét), a linket a család felé elvágták. Elidegenítés.

 

Mármost, milyen érzés, hogy a világ egyik leghíresebb képe a te családod nappalijából származik? És ki van radírozva kedvenc nénikéd, a csodaszép Adele neve, csak úgy, mint az egész családé? S hogy a helyzet még bizarrabb legyen, ez a kép annak az országnak a nemzeti szimbóluma, amelyik a nácizmus állapotába kerülve mindent elvett a családodtól, s halálra ítélt téged, a szüleid, és mindenkit a nemzetiségedből, a kép pedig pontosan a családodnak az élettől való megfosztása során került hozzájuk, az osztrák államhoz.

 
Maria Altmann kiskorában Adele nénikéjével (jelenet a filmből)

A 90-es években lehetett volna, hogy azt mondják, sajnáljuk, ami a családotokkal s a zsidókkal általában történt, tessék, itt vannak a képek, és köszönjük a hozzájárulást az osztrák kultúrához. Mellesleg, ha nem következik be a nácizmus állapota, akkor a kép pontosan ugyanabba a Belvedere Palotába került volna Adele utolsó kívánsága nyomán (kívánság, nem akarat, jogi vonzata nem volt), ahova a nácik vitték, s ahol az osztrák állam azóta is tartotta.

De nemcsak a Belvedere Palotába kerülés történt (enyhén szólva) „másképp”, mint ahogy normálisan történhetett volna, de a visszaszolgáltatás is. Ami azt illeti, a képért folytatott küzdelem során Maria Altmann konkrétan felajánlotta, hogy a kép maradjon Ausztriában, ott, a Belvedere Palotában, csak az állam ismerje el, amit a családjukkal műveltek. Ilyen egyszerűen is megoldódhatott volna az egész kép-ügy. De nem oldódott meg.


 

A történet ezzel együtt pozitív módon zárul. Pozitív, mert egy olyan dolog történik, ami pontosan az ellenkezője annak, ami a nácizmushoz vezetett. Egy ellen-folyamat. Amíg a nácizmus vírusának terjedése során egy-egy társadalom többsége a legdurvább, legalantasabb, humánum-ellenes viselkedéssel azonosul (megvesznek, megőrülnek, előjön belőlük a zombiság), addig a kép visszaszerzése során tett erőfeszítés nyomán pontosan egy ellenkező irányú folyamat játszódhatott le. Konkrétan azt érte el Randy Schoenberg, hogy az Osztrák társadalom nagy része, többsége boldogan azonosulhatott egy humánus állásponttal. Ezáltal az egész osztrák társadalom egy boldogabb, egészségesebb, humánusabb társdalommá vált. Egy seb behegedt (a nácizmus a társadalom egésze számára trauma – gondolj csak a náci bűn elkövetők leszármazottaira). Visszakaptak valamit, amire óriási szükségük volt. Az emberi méltóságukat, társadalmilag, az önbecsülésüket. Köszönhetően Randy Schoenberg zseniális ügyvédi munkájának, értjük ez alatt a briliáns stratégiáját, s a hallatlan pszichológiai érzékét. BTW, igen, rokonok, Randy Schoenberg Arnold Schönberg unokája :)

 

A film legnagyobb jelenete egy olyan egyszerű, hogy akik arra jártak, talán észre sem vették, mi zajlik éppen le. Egy idős hölgy és egy fiatal srác sétálnak, megnézik a Holokauszt emlékművet Bécsben. Egy darab kő emlékmű. Nem az, hogy nem szép, vagy hogy nem eléggé mutatós... de amikor egy ügy során úgy néznek rájuk, és a fejükhöz is vágják, hogy „mikor hagyjátok már abba ezt a Holokauszt dolgot”, akkor .. ott sétálva, és megállva ezelőtt az emlékmű előtt, annak a nőnek a társaságában, aki pár évvel ezelőtt az életét mentve menekült innen a szerelmével... Szóval, valami megtörtént... Randy Schoenberg kontaktusba került a történelemmel, megérintette őt. Ezután rosszul lett, és csak később tudjuk, meg pontosan mitől fordult fel a gyomra.

 

Gyönyörű film. Lélegzetelállítóan az. Óriási, ahogy Helen Mirren révén átéljük, milyen érzés ugyanazon a helyen sétálni évekkel később, békeidőben (eddig a csodaszép Szemközti Ablak és a Titanic adtak ilyen élményt). Átélhetjük, milyen érzés visszamenni oda, ahol a nácizmus kitört és elvette tőlük az életüket, és átélhetjük, milyen azzal szembesülni, hogy mindig vannak olyanok, akik ellenszenvvel viseltetnek irántuk. Ugyanakkor átélhetővé teszi azt is, hogy az osztrákok egyáltalán nem jellemzően ilyenek, ez csak egy szelet az egészből, ott van például a fő segítőjük, Hubertus, az oknyomozó srác, aki teljes szívével segít, mert utálja, hogy az apja náci volt.

Legvégül pedig, pont, mint a Titanic végén, az óra alatt, átélhetjük, milyen az, amikor a dolgok végül a helyükre kerülnek. Egy sima hétköznap délelőtt, besétál egy házba, az osztrák vasút tulajdonában van, megkérdi, körülnézhet-e, és mosolyogva mondják, hogy hát persze. S itt, ennek a rövid sétának a során – az egykori lakásukban – az elképzelhető legszebb jelenet játszódik le, helyükre kerülnek a történelem képei, egy élet képei, életek képei. A traumatikus élmények közül átvándorolnak az emlékezet öröklétébe. Gyönyörű film.

 


-jepe-
2015-05-21

Címkék: Adele Bloch-Bauer, Klimt, Holokauszt, Helen Mirren, Ryan Reynolds



:::::::
  LÁSD: Hölgy Aranyban info-file
:::::::