nem vagy belépve:
microcspv    "time is not money"
logo Marilyn


::: kult -> művészet, pop, vizuális kultúra, kultúr-stratégia
    

2018-05-26

Az utókor kötelessége (azaz: játék-lehetősége) – egy “Erdély Miklós biopic”

Kedves Erdély-barátok, korabeli művésztársak, tanítványok, Erdély által inspirált alkotók. A Három Holló-béli esemény, illetve az utána odakint, a híd lábánál, de mégis emelkedett pozícióban folytatott beszélgetések egy olyan elképzelést inspiráltak, amelyet –természetszerűen – meg kell osztanom a tulajdonképpeni címzettekkel – tolmácsként, advokátorként, az elképzelés akaratának engedelmeskedve.


a Három Holló előtt, a Szépírók Társasága által rendezett "Erdély 90" esemény második napján..

Magyarország súlyos… Magyarországon semmi nem olyan, mint lennie kellene. Magyarországon sosem történik meg semmi, aminek meg kellene történnie. STB. Hol van például az életrajzi film Erdély Miklósról? Egy normális országban, városban már rég legalább egy ilyen készült volna. Így indult a gondolat e sorok írójának a fejében, hazafelé, a HH előtt Révész LL-val folytatott beszélgetés után, illetve egy jelenés-szerű jelenet nyomán, amit Sugár János produkált „en passant”. Más országban, de most tényleg, egy ilyen művészről legalább egy film készült volna már. Nálunk miért nem jött ez létre?

Azután, hogy „hol van ez a film?”, illetve, hogy „miért nem jött létre”, a gondolat-menet következő állomása az volt, némiképp értelemszerűen, hogy „és miért nem jön létre most?”.

Nos, kedves “együttéltek” (mondom ezt Kierkegaard „kedves együtthaltak”, “symparanekromenoi” titulusának aktuális, vitális verziójaként, „sym-para-zon-menoi”), mostanra körülbelül mindannyiunk fejében minden bizonnyal alakot öltött a gondolat: hiány van, amit jó lenne pótolni. Ha nem pótoljuk, nem veszi észre senki a hiányt, minden megy tovább, ahogyan eddig. Ez is egy alternatíva, ez is egy lehetséges valóság. Ugyanakkor lehet az is, hogy elkészítjük ma ezt a lehetséges filmet. Ez az óriási lehetőség, vegyük észre, egy alacsonyan csüngő almaként kínálja magát.

Ha „egyetértesz”, hogy jó volna egy Erdély Miklós film, egy róla szóló “biopic”, akkor katt a következő fejezethez – alant, folytatólagosan.

Figyelem, a továbbolvasással elfogadod, hogy Téged is érdekel egy lehetséges Erdély Miklós portréfilm/biopic létrehozása :)

 

| → hm… egy Erdély Miklós életrajzi film?

Óriási öröm belegondolni is, micsoda nyereség lehet visszaszerezni valamit, amiről talán észre sem vettük volna, hogy HIÁNY, ha nincs ez az Erdély Miklós esemény a Három Hollóban. Erdély Miklós távozásával (egy időben, és annak révén is) egy törés keletkezett, ami történetesen egybeesett Bódy Gábor távozásával, és a posztmodern állapot Nyugati Civilizáció-béli bekövetkezésével, mondhatni.

Az élet azután alapvetően más volt, mint előtte, még azok számára is, akik nem is ismerték Erdély Miklóst vagy Bódy Gábort, vagy bárkit a 70-es évek végének, 80as évek elejének budapesti avantgárdjából, sőt, azok számra is, akik oda sem figyeltek a művészeti szcénára. A törés, amire utalok, egy gigantikus metamorfózis kezdő eseményeként tekinthető, mint egy törés, amely után két földrész elkezd kettéválni, majd egymástól távolodva tovaúszni – mint a Psychében az a kis sziget a zongorával, az új kor „hajnalán”, a parti legvégén. Ezzel a töréssel egy különleges forradalom, mondhatni a 20. század nagy és újtípusú forradalma ért célba, amely a 60as évek elején kezdődött „például” a Berkeley-n. Egy korábban sosem látott léptékű tudati változás, sőt, váltás láncreakciójának kifutását, s mint egy hullámnak a partra érését láthattuk… VOLNA. Ha nem következik be ez a törés, és nem kapcsolnak el – metaforikusan értve – más műsorokra, eseményekre fejünkben a tévékamerák. Ha figyelmünk fókusza s érdeklődésünk alapvető logikája nem változik meg hirtelen jött záporokat megszégyenítő gyorsasággal.

Konkrétan, Erdély Miklós mint avantgárd művész, kortársaival, műésztársaival – allegorikusan fogalmazva – egy olyan projektben dolgozott, amely bár a kultúrtörténet legérdekesebb projektje volt, és abszolút sikeresen haladt, beteljesülés előtt állt, a törés révén kikerült az emberek fókuszából. Így végül Erdély Miklós művészetéről beszélni, vagy Bódy Gáboréról, vagy a 80as évek elejének budapesti avantgárdjáról olyan, mintha megérkezne a maratoni fotó, és közölné: „megnyertük a csatát!”, de közben már senki nem emlékezne arra, hogy egyáltalán miféle csatáról is volt vagy lehetett volna szó. Ha lett volna csata egyáltalán.

Az, hogy Erdély Miklós távozása (ilyen módon) koincidenciális volt, azt is jelenti, hogy elvesztése több önmagánál, egy egész kort elveszítettünk, sőt, annak a kornak az értelmezési lehetőségét is. Ugyanakkor viszont ez jelenti azt is, fordított logikával, hogy ha sikerül megidézni Erdély Miklóst, jóval többet nyerünk, mint egy zseniális avantgárd művészt. Egy egész kort nyerünk, s azon beül a korok értelmezésének univerzális képességét, plusz, az avantgárd jelenségének, s nem utolsósorban a művészetnek egy olyan praxis általi definícióját, amely nélkül a művészetről alkotott fogalmunk egy kiüresedett placcal lenne egyenlő, vagy egy „space holder”-rel.

Ha az avantgardizmust, a művészet avantgárd szegmensét, s az avantgárd típusú aktivitást kivonjuk a művészetből, a lényegét vonjuk ki, és nem marad más, végső fokon, csak a kereskedelmiség, a siker mint „goal” érdekében folytatott versengés, ami egy merőben más játék, mint ami a 80as évek avantgárd művészete volt, s ami a művészetet egészen addig jellemezte, mondjuk az 1800-as évek közepétől felfelé. Mindezek jegyében azt hiszem, nem túlzás előfeltételezni, hogy – bár a többesszám első személyt sem definiáltuk – „igen, akarunk egy Erdély Miklós biopic-et”.


Erdély Miklós és az Indigó Csoport a Vonatút c. film forgatása után, Hatvanban (1981) -- forrás: Litera.hu

| → a film készítésének szabályai

Nyilván jó volna, sőt, szükséges is szabályokat lefektetni azzal kapcsolatban, hogy a film (az Erdély Miklós biopic) hogyan készüljön, csak úgy mint egy happening vagy bármilyen társas játék esetében. A szabályok azonban bármikor kényelmes kibúvót, illetve bebúvót – menedéket – teremtenek a művészek számára, akik közönség előtt exponálják magukat, például egy performance esetében. A szabályokkal minimalizálhatják a játékterüket, s minimalisztikussá tehetik a játékstílusukat, mintegy a kezüket széttárva jelezve, „nem az é hibám, most ezek a szabályok”, s így nem kerülnek olyan helyzetbe, ami kényelmetlenséggel fenyeget, azaz végső fokon mégsem exponálják magukat. Éppen ezért fontos, hogy a szabályok és a minimalisztikus koncepciók ne korlátozhassák le a készülő film játékterét. A szabályokat addig érdemes használni, amíg húzóerőt fejtenek ki, amíg élénkítik a kommunikációt, s a közös cselekvést általában. A szabályok tehát, javaslom, mint e projekt egyik első advokátora, legyenek eldobhatósak, a vidám transzgresszió jegyében.

E szabályokat mind a film forgatási tervének létrehozása, mind pedig forgatás és az utómunkálatok során érdemes alkalmazni. A szabályok eldobhatósága mindent megváltoztat, s ha belegondolunk, mennyire iparszerűvé vált miden napjainkra, ideértve hogy mennyire megvannak a szabályai, a kialakult metódusai mind a filmek készítésének, mind a formai felépítésük terén, forradalmi tényezőként láthatjuk. Kőkemény ipari sémák vannak, amiktől senki nem szeret eltérni, és nem is nagyon szokás, és általában mindenki arra szeret büszke lenni, hogy „profi”, azaz, fogaskerékként kitűnően illeszkedik az iparba. Egy Erdély Miklós film, egy „Erdély Miklós biopic” pusztán azzal hogy lelép a szabályok sárga köves útjáról, egy merész, avantgárd vállalkozás lehet, egy olyan szabadsági fokot deklarálva, már az elején, amihez tartva magukat az alkotók nemcsak egy eszméletlenül izgalmas dolgot hozhatnak létre, de maguk is egy eszméletlenül izgalmas dolog részesei lehetnek. Egy olyan játéké, amilyenre nagyjából akkor kerülhetne sor, ha Erdély Miklós ma is köztünk élne.

 

| → játék-film

Világos, hogy egy nagyon fontos művészről filmet készíteni alapértelmezetten felveti a dokumentumfilm műfajának alkalmazását, és az alapos tájékoztatás követelményét. Ezzel együtt, Erdély Miklós egy játékos stílusú, eredeti művész volt, és bár az iparban is – akárcsak Michelangelo vagy Braun András, vagy bármely másik művész – kitűnően megállta a helyét, legyen az egy fabulon reklám falra festése, vagy egy játékfilm leforgatása, alapvetően felette állt az ipariságnak, az ipari „profizmusnak”. Játékossága mindenek felettivé tette alkotói aspektusát, gyakorlatát. A filozófiai reflexió, illetve a játékos művészi artikuláció jogát mindenek előtt vindikálta magának. Mindent megérteni, mindenen elgondolkodni, mindennel eljátszani – ha van kedved – és mindenre reflektálni, szabadon, menet közben, is. Miért ne? Full szabadság van. Egy történelem utáni korban élünk, mindent lehet, sőt, kell is mindent kipróbálni, megpróbálni, megvizsgálni.

Ha dokumentum film lenne az Erdély Miklós biopic, hatalmas adag szabadságtól fosztanánk meg a projektet, ami kár lenne. Logika azt diktálja, hogy „játék-filmnek” kell lennie. Értsd, „játék”-filmnek, a játék és a játszás jelenségének totális magunkhoz-ölelése mellett (embracing). Előképnek természetesen a Picasso Kalandjait említeném. Persze ezt az előképet is tisztán felszabadító és semmiképp sem korlátozó vagy mederbe terelő módban említem.

 Erdély Miklós Bódy Gáboral -- möbius loop-ot készítenek, Balatonboglár, 1972

| → mit várunk a filmtől?

A cél gyakorlatilag adja magát, aki megnézi ezt a filmet, az a jövőben majd időnként gondoljon Erdély Miklósra, úgy, mint egy izgalmas művészre, szimpatikus emberre, akit a film révén megismert. A film adjon egy »képet« Erdély Miklósról, s tegye ezt úgy, hogy egy irodalomórán, amikor az apró-betűnél ott van Bódy Gábor, meg Jeles András, mint Weöres és Madách egy-egy művének fiatal filmes adaptátorai – például – egy diáknak, aki látta az Erdély Miklós biopic-et, legyen mondanivalója, s bátran szóljon hozzá a beszélgetéshez, s merje kiejteni a szót is, hogy avantgárd.

 

| kicsoda Erdély Miklós? 

Jó kérdés, sőt, jó az is, ha kérdés marad. Az azonban nem kis kiívás, hogy napjaink »fogalmai« (nemcsak mint concept, de mint notion, ami a fejekben van) mellett megkíséreljünk definiálni egy olyan valódi művészt, mint amilyen Erdély Miklós volt. Ki volt ő? Képzőművész? Filozófus? Performer? Filmes? Költő? Tanár? Médium? Kísérleti alany? Kutató? Alkalmazott művész? Művészetet alkalmazó filozófus? Filozófiát alkalmazó művész? Önmagát alkalmazó időutazó az egyik utazása során?

A lényeg az, hogy ha egy 16-20 éves lány vagy fiú ma megnézi a filmet Erdély Mikósról, akkor a kifejezések, amiket használunk, ne ferdíthessék, ne bias-olhassák azt, amit valóban le akarunk írni, azt, aki és ami Erdély Miklós volt. Azt, aminek egy csodálatos megvalósulása Erdély Miklós volt. Értsd, a művészettörténet taxonómiája rideg és elidegenítő, ráadásul tele van mögöttes szándékokkal. A „kánon”, amelyben el lehet helyezni egy-egy művészt, globális, és ha nincs élvonalbeli nyugati példa – akinek a képeit milliókért árulják a művészeti dealerek – akkor az illető nem is igazán, ha pedig van nyugati példa („instance”), akkor csakis másodvonalbeli megvalósulás lehet. A 22-s csapdája ez, körülbelül. 

Megvilágítani azt, hogy Erdély Miklós ki volt, magában foglalja annak megvilágítását is, hogy ami ő volt – mondjuk, egy univerzális művész (a szó eredeti értelmében, s nem úgy, mint multifunkcionális) – az micsoda. Megvilágítani, mi egy művész valójában. S ha már itt vagyunk, azt is, mi a művészet. A művészettörténet (mint történetíró hatalom) interdiszciplinaritást emleget, de ez éppen az ellenkezője a valóságnak, annak, hogy adott egy ember, aki művész, és mint művész, létrehoz dolgokat. Kedve és érdeklődése szerint, s nem úgy, ahogyan a művészettörténet sugallja, mintha egy interdiszciplináris művész elkóborolt volna a gépsorról, ahova be van osztva, és egy másik részlegben is produkált volna néhány darabot. Egy olyan művész, mint Erdély Miklós – vagy Bódy Gábor – nem sok mindenki volt egy időben, egyszerre, hanem egy személy, egy művész, aki sok mindent csinált, s számára az a sok minden, amit csinált, nem sokféle dolog volt, hanem egy és ugyanaz: alkotás, képek közlések, gondolatok, concept-ek létrehozása, kommunikálása. Az interdiszciplinaritás azért is sántít, mert egy jó művész, akármit is csinál, azt nem mint „mester” teszi, annak a műfajnak a mestere, hanem mint illetéktelen, aki ügyesen hozzáférést szerzett egy művészeti műfajhoz, amely hozzáférését aztán nem-rendeltetésszerűen használja, felülbírálva, ha kell, felülírva az egészet. Értsd, ha a műfaj egy eszköz, mint egy Apple PC, amivel vágni lehet, akkor a művész szétszedi ezt az eszközt, és kedve szerint módosítja – amit az Apple és az ipar szigorúan tiltanak. A jó művészek nincsenek beosztva gépsorokhoz, diszciplínákhoz, vagy ha mégis, akkor nem ismerik el, így az interdiszciplinaritás nem is létezik, nem is létezhet a számukra.

Erdély Miklós egy univerzális művész, egy originális kreátor, önmagával organikus konzisztenciában, amit semmilyen szótár rutinszerű használata révén nem tudunk átadni. Ezért ugyanolyan eszközökhöz, módszerekhez kell folyamodni, mint amilyenekhez ő… folyamodna, ma. A lényeg az, hogy a néző ne tudja és ne is akarja leegyszerűsítve beazonosítani, illetve leírni, hogy ki volt ő, milyen típusú művész, hanem ehelyett értse meg mi a művészet és ki egy művész univerzálisan.

| → a narráció szabadsága

Ma, amikor a mozgókép fogyasztó nézők már annyira ki vannak képezve, hogy akár egy háromszög vagy egy kör mozgását a képernyőn is egy entitás viselkedéseként, s kalandjaiként tudják értelmezni, alapvető erővel merül fel a kérdés, ki játssza, alakítsa Erdély Miklóst a biopicben – vagy kik alakítsák. És hogyan? Kell-e, jó-e az, illetve nélkülözhetetlen-e, hogy egy hozzá hasonló kinézetű férfi játssza el, hogy ő Erdély Mikós, vagy akár egy tini lány is megteheti ezt? Vagy akár nem is kell eljátszani a szó „imitálás” értelmében. Ugyanígy kérdés az is, hogy hogyan jelenítsen meg a film egyes jeleneteket, történeteket Erdély Miklós életéből. Dramatizált rekonstrukcióval élve? Vagy elvont áttételekkel? Vagy ezek miféle keverékével? Vagy bármi más…?

| → hogy nézzen ki a stáb, és hogyan működjön? 

Ki legyen a rendező, ki legyen az operatőr, és a vágó? Kik legyenek a színészek? Ki szerezze a zenét? És ki legyen a DJ, aki összeválogat zenéket? Demokratikus filmrendezés nem létezik, ezzel együtt gyakori a kollektív alkotás, akár vágás, akár felvétel során, amikor több ember teljesen egy hullámhosszon mozog, és a készülő anyag akarata dominál. Plusz, létezik a ciklikus permutáció módszere, és az egyes „jeleneteket”, scene-eket más és más is „rendezheti”… akármit jelentsen is ez a szó. Amint jelenetekre, jelenet-tervekre van bontva a film, rengeteg lehetőség tárul fel. És persze az is egy lehetőség, hogy a tervezés és a készítés folyamatát is „be lehet forgatni” a filmbe, ahogyan Vertov is tette (amit Bódy figyelemreméltónak talált).

| → hogyan nézzen ki a végeredmény?

Különféle „verziók” lehetnek. Miért ne? Egyebek közt a filmet végül non-lineárisan is lehetne vetíteni – „installálni”, „kiállítani”, úgy, hogy az jelenetek külön monitorokon futnának loop-olva.

| → hogyan nézhet ki a film finanszírozása?

A szabadság kötelez :) A közösségi finanszírozás eléggé adja magát, ideértve az alkotásban résztvevő művészek saját anyagi hozzájárulását is. Ez így picit más, mint a „crowdunding”, hiszen a közönség sincs kizárva s degradálva, mint „tömeg”, aki a projekt másik oldalán, a fogyasztók oldalán áll. Fontos, hogy az alkotók és a támogatók mind egyformán magukénak tekinthessék a filmet. Ezért jó, ha az alkotók is beszállnak, például egy vonatjegy árával ha esetleg épp egy vonatútról volna szó.

| → legyenek-e benne Erdély Miklós művekből részletek?

Naná. Csak a filmekből vagy írásokból is? Mindkettőből, abszolút adja magát. A montázséhség például akár egy külön fejezetet (jelenetet) is megérdemelhet, ami egy a Picasso Kalandjai szabadsági- és játékossági fokával rendelkező projekt esetén Kuleshov montázs-kísérletének alkalmazását is felveti, akár idézet, akár rekonstrukció formájában, akár mindkettő. A cél csak az, hogy amikor valakit megkérdeznek, aki látta a filmet, akkor az illetőnek ténylegesen legyen fogalma Erdélynek e gondolatmenetéről – ha már benne volt a filmben.

 
állókép a Partita c. filmjéből

| → hogyan vegye kezdetét a projekt?

Érdemes lenne mindenek előtt felállítani egy bizottságot. Erdély Miklós Bizottság :) E bizottság koordinálná a projekt előhívását, s annak magas szabadsági fokát, transzgresszivitását, meg amit még kell. A bizottság célja nem protekció és nem prezerváció. Nem egy konzervatív „bizottságról” van szó. A cél nem az, hogy „védje” Erdély Miklóst, hanem éppenséggel az, hogy exponálja. Hogy kitegye a kulturális jelenidő kutató tekintetének, lekérdezéseinek.

A bizottság „meetingjei” legeslegjobb eseten egy-egy kertben történhetnének. A „meeting” egy nyitott happening. A meetingek a délután/este során egy szellemiséggel átitatott garden party formáját is ölthetik, a meeting meghosszabbításaként. Az a feltáró, projekt-tervező munka, ami a meeting elején zajlott, abszolút folytatódhat beszélgetések, játékok, játszás formájában, amire a résztvevők másnap majd reflektálnak. A kert mint közös játszó tér, mint szellemiséggel és közösségiséggel átitatott tér, amelyben a fa alatt ücsörgő, mondhatni buddhisztikus gondolkodás és a majdnem önfeledt – bár a játékban feloldódó, mégis kollektíve ön-reflektív – játszás cselekvése vidáman találkoznak, s vegyülnek.

Értelemszerű, hogy a film készítésének megtervezése, koordinálása mellett a meetingek mindig együtt járhatnak felvételek készítésével, fontos azonban elkerülni a ma már szinte elkerülhetetlen effektust, hogy a dokumentáció megöli a történést, mert amint elkezd valaki filmezni két embert, akik beszélgetnek, a beszélgetés megszakad vagy szublimál. Az állandóan bekapcsolt dokumentáció tehát minden bizonnyal kerülendő, sőt, maga a puszta dokumentáció is. De miért is filmezne bárki kívülállóként egy projekten belül? Fontos, hogy lehetőség szerint senki ne kerüljön a projekten kívül, ideértve, hogy ne önmagát értelmezze vagy propagálja. Feloldódni a projektben, feloldódni a játékban, feloldódni Erdély Miklós világában – aka, a világban, amelyet Erdély Miklós „játék-szabályai” segítségével liberalizálunk. Feloldódni egy Erdély-kollektivizmusban.

Ami a projektben résztvevő embereket illeti, az Erdély Miklós bizottság egyik autoritív feladata az lehetne, hogy felvételt hirdessen, ahogyan egy óceánjáró hajó utas-felvételt hirdet, részt venni vágyók számára, és gyorsan végigvigyen egy felvételi procedúrát. A projekt tagjai közé nyilván nemcsak korabeli Erdély alkotótársak, de mai főiskolások, sőt, akár 15-16 évesek is szerepelhetnek. Így hozhat létre a projekt „találkozást” korokon, körökön korszakokon átívelve.

Praktikus megjegyzés: jó volna e bizottságban, azaz a projektet inicializálók körében ott látni Baksa-Soós Verát is, akit természetesen nemcsak a Három Holló miatt említek, hanem például úgy is, mint az AXIS szerkesztőjét, illetve INFERMENTÁL alapítót, mint művészeti kulcsfigurát, akinek a személye révén a 70es évek végének, 80as évek elejének budapesti avantgárdja tágabb felbontásban is képviselve lenne a projekt magjában, illetve gyökereinél.

| → jogdíjak, egyebek

Először is fontos, hogy a résztvevők mondjanak le a jogdíjakról, másrészt kérdés, hogy a film jogdíjaival mi legyen? Ez utóbbit pedig érdemes kettévágva tekinteni, egyrészt úgy, mint „jogokat”, másrészt mint „díjakat”. A film jogaival kapcsolatban az a fő kérdés, hogy ki az a jogi személy, amely mögötte áll. Ami pedig a díjakat illeti, az a fontos, hogy ne korlátozzák a hozzáférést, hanem liberalizálják, katalizálva a disztribúciót. Értsd, a díjakat érdemes úgy optimalizálni, hogy a lehető legtöbben tekintsék meg a filmet. És persze más az optimális díj egy oktatási intézmény felé, és más egy tévécsatorna felé. A jogtulajdonost amúgy, spirituálisan, érdemes úgy tekinteni, mint a befolyó díjak kezelőjét, és nem mint a tulajdonosát. A bevételeket pedig a legésszerűbb talán az Erdély Miklós Alapítványnak átutalni :) 

| → rengeteg dolog adja magát…

Már az eddigiekből is látszik, rengeteg dolog adja magát, amint rápillantunk egy Erdély Miklós biopic készítésének puszta lehetőségre :) Egyik dolog adja a másikat, jóformán. A kép szinte önmagát rakja ki. Remélem ez a röpke vizionálás valamilyen módon segíti egy ilyen projekt létrejöttét… Mert pontosan ez volt e cikk célja – nem kevesebb, de nem is több – segítséget nyújtani egy felbukkant gondolatnak, egy lehetséges projektnek, amely itt köröz a környéken, médiumok után kutatva, akik révén megvalósulhat :) Sok sikert kívánok neki, e gondolatnak, s további jó utat – az objektiváció felé :)


Címkék: Erdély Miklós, Erdély 90, Bódy Gábor, Sugár János, Révész LL, avantgárd