Én, a Séf

Nem várunk túl sokat a filmtől, úgy vagyunk vele, hogy Jean Reno-val szinte minden vígjátékot el lehet adni, az ő mackós mozgású szereplése többnyire már önmagában elég ahhoz, hogy nézhető legyen a film, vagyis annál jobb.



Az Én, a Séf-nek nincs egy túl bonyolult története, de nincs is szüksége rá, az ehhez hasonló gasztro-filmek nem a fordulatos cselekményükkel hódítanak, hanem azzal, hogy egy tömegtrendet (főzés) dolgoznak fel a maguk módján. Itt Jean Reno egy befutott séf, akit a vendégei istenítenek, de a kritikusok már visszafogottabban nyilatkoznak róla, azt terjesztve, hogy már elfogytak az ötletei, és csupán önmagát ismétli az étel-kreációival.

A másik főszereplő egy fiatal őstehetség szakács, Jacky, aki hatalmas fantáziával van megáldva, és tökéletesen ismeri a szakácsművészet fortélyait, mégsem tud megmaradni egy étteremnél sem, mert a főnökei nem értékelik az újításait.



Jacky egyébként betéve ismeri Jean Reno karakterének az eddigi munkásságát, a mesterének tartott Reno különlegességeit fejleszti tovább a saját találmányaival. Természetesen a két séf találkozik, és egy gyümölcsöző, de feszültségektől sem mentes kapcsolat kezdődik köztük, ami hamar átmegy valódi mester-tanítvány barátságba.

Nem mondhatjuk, hogy nem jó nézni ezt a filmet, mert bár elég kiszámíthatóak a fordulatai, és az érzelmi kapcsolatok is egyszerűek, mégis érdekes, és nemcsak amiatt a szakács-szenvedély miatt, ami átsüt a filmen. Bár igaz, ez az egyik erős pontja, a Jacky-féle kísérletezés, szagolás, kóstolás, az új kreációi, és az, ahogy ez megjelenik a filmen (nem hisszük el, hogy Michaël Youn, a Jacky-t játsszó színész amúgy nem vonzódik a gasztronómiához, olyan meggyőzően csinálja..). Ezen kívül a jól sikerült „szakmai” vonal mellett akad még egy-két vicces jelenet is, amik épp jókor dobják fel a cselekményt (és nem lehet nem nevetni rajtuk...)

Felejtsük el a kiszámíthatóságot, és azt, hogy egy világméretű divatot dolgoz fel a film, hagyjuk figyelmen kívül Jean Reno lelassult játékát, és akkor élvezni fogjuk az Én, a Séf-et.
Ha felidézzük magunkban az elmúlt évek szakácsos filmjeit, akkor azt mondanánk, a csodás Bella Martha mellett a többi mind kb. egy színvonalon mozgott ( a Bella Martha alatt eggyel-kettővel). Ilyen volt a Bella Martha amerikai remake-je, az Ízlések és Pofonok (No Reservations), a Cuki a Sütid c. tv-vígjáték, Lauren Holly-val a főszerepben, vagy az életben házaspár Claire Forlani-Dougray Scott-páros közös filmje, a Love's Kitchen (2011).

Ebbe a vonalba tartozik az Én, a Séf is, semmi különös, de azért abszolút nézhető film, ami ráadásul egy elég plasztikus képet is fest a már éppen leszálló ágban levő molekuláris gasztronómiai irányzatról...