Tisztelet az ÉS-nek, kizárásos alapon. Az Élet és Irodalom szülinapi ünnepségéről a Godot-ban…

Bada Dada Tibor: Postások az utcámban (1984)

Miért ünnepli magát egy újság? Azért, amiért mindenki. Hogy a társadalom tagjai, ismerősök s a többiek, megerősítést kaphassanak, tök jó, hogy van ez az újság, vagy tök jó, hogy van ez a személy, illetve, hogy a spontán megelégedettségüket nyomban vissza is tükrözzék az ünnepeltre, mondván: tök jó, hogy vagy! És akkor együtt: tök jó, hogy vagy nekünk!

Miközben az emberek örülnek, egy méltóságteljes identitás érzete járja át őket, hogy van sajtó, hogy van saját sajtó, van független sajtó, s van sajtószabadság. A tudatosság, a szellemi erekció, felegyenesedés, óriási PLUSZ az emberek életében. Mert e jótékony PLUSZ révén többé nem az van, hogy mondjuk az un. „szocializmus” diktatúrája csak úgy keresztülment rajtunk, és senki sem csinált semmit, hanem egész más a helyzet: végignéztünk megéltük, ott voltunk, láttuk, és kimásztunk belőle! Van olyan, hogy „mi”, és mi, mint egy kultúra tagjai, veteránokként tekinthetünk magunkra minden egyes kalandért, minden átélt történelmi fázisért, mert tudatunknál voltunk, mert volt saját történetírásunk.

Az újságcikkek folyama egy-egy számban, mint kulturális műsor, megadja azt az érzetet, hogy nem passzív szenvedői vagyunk csak annak, ami velünk történik, hanem nyeregben vagyunk, pontosan tudjuk, mi történik, s látjuk, mikor lesz vége, és így nem hajlik meg a gondolkodásunk, mint akkor, ha azt hinnénk, nem vagyunk urai a helyzetnek. Mert nem hisszük azt, mert urai vagyunk, nagyon is, a helyzetnek. Nincs jobb, mint egy aktuális kultúrműsor, nincs jobb, mint egy heti magazin új számát böngészni. E „kultúrműsor” egy közösséget definiál és életet, Budapest egyik legnagyobb értelmiségi kasztját. Gondolkodunk, tehát vagyunk, együtt, egy közösségben.

ÉS élhetnénk boldogan, ünnepelhetnénk az ÉS-t, a „Tisztelet az ÉS-nek” c. rendezvény keretein belül, és minden csupa derű lehetne, mert el tudunk számolni megannyi tonnányi vízzel, amely lefolyt a Dunán, s amelyhez végig volt narratívánk. A történelem egész fázisai úsztak így le, s azoknak kisebb epizódjai, azokon belül pedig a sok-sok incidens. Egymillió dolog folyt le a Dunán, a szemünk láttára, éber tudatunk, intellektuális jelenlétünk világító fáklyafénye mellett – úgy, hogy tudtuk, mi történik, s el tudtuk magunkat helyezni a történéshez képest.

DE a politika csúszós talaj, minden relatív, semmi sem megfogható, (ha) nincsenek rendes elvek, csak az, hogy arccal ki merre áll éppen. ÉS ez a nagy relativitás egy idő után visszaüthet, mint most az ÉS esetében.

Az egyik képzőművész, Dr. Máriás, tudniillik, kritizálni akarta az egyik esztétát, az ÉS egyik esztétáját, éspedig tette ezt egy képpel, amit az illető esztétáról festett, nevezetesen György Péterről. ÉS ez nagyon durván bekavart, mert az ÉS nem engedte be a képet a „Tisztelet az ÉS-nek” c. ünnepi kiállítás tárlatára – ahogy a 444 ezt megírta.

AZAZ: nincs kritika, nincs egyéni kritika, csak ünnepség van, ÉS csak tisztelet. Dr. Máriás így kint maradt… Amíg pályatársa, s barátja, Bada Tibor képe ott virít a falon élénk kék színével, Dr. Máriás ugyanilyen kékben úszó képe nem kerülhetett ki a galéria falára. Mert kritizálta György Pétert. Mert élesen bírálja György Pétert, amiatt, hogy a kormány Liget projektjét nemcsak támogatta, de tanácsadóként (=pénzért) még részt is vett benne. Ez a kép nem kerülhetett a falra, ÉS ezzel iszonyat durva dolgok egész sorozatát zúdították a Budapesti értelmiségi rétegre, akik az ÉS körül koncentrálódnak.

Le kell ugyanis nyelnünk, hogy NEM szabad kritizálni egy idős ÉS-esztétát, aki rengeteget írt az ÉS-ben. Máriás Béla is írt, BTW. Most pedig festett. DE ez nem megengedhető, nem fér bele az ÉS békés nagypolgári levegőjébe, szalon hangulatába, "kritikára nemigen közlünk ellenkritikát, sem írásban, sem festményben, se semmiben" -- nyilatkozott a főszerk, lásd a 444 cikket. EZ pedig szörnyűséges leleplezés, mert egyszeriben kiderül, hogy a sok-sok író intellektus, akiknek a sorait az olvasó intellektusok úgy szívták magukba, évtizedeken át, hogy azt feltételezték, van szabadság, van szabad véleménynyilvánítás, van polgári nagykorúság, van vita, s van egyetértés, és ha nem lenne, az is oké lenne, mert szabad gondolkodók vagyunk, vagy mi a franc, akik a szabad gondolkodást, s a véleménynyilvánítás szabadságát is mindenek előtt TISZTELJÜK.

Ez a tudat éltetett bennünket évtizedeken át, mígnem egy szülinapi ünnepség kapcsán kiderült, hogy át lettünk verve, éspedig csúnyán. MERT nem az a lényeg, hogy gondolkodók gondolkodjanak, s hogy mindenki gondolkodjon, hogy mi mind gondolkodjunk, hanem az, hogy a központban, az ÉS szerkesztőségben megmondják, hogy mit kell gondolni. Mit kell gondolnunk – persze önszántunkból, s polgári nagykorúságunk teljes tudatában, full szellemi erekcióval. A központi akaratnak kell alárendelünk magunkat, nekünk olvasóknak, s nekik is, az íróknak, szerzőknek, mert aki másképp gondolkodik, akinek a véleménye per pillanat kisebbségben van, az nem számíthat másra csak elnyomásra. Mint Dr. Máriás. Aki Orbánról rajzolhat képeket, akkor a közösség hőse, de György Péterről nem, mert ő történetesen haver. Benne van az intellektuális top-elitben, és az elittől coki mindenkinek.

Az ominózus képet (Dr. Máriás "György Péter tanácsot ad a Ligetben" c. képét) végül nem közöljük, mert elfogadhatatlannak tartjuk, hogy Schiele képeit egy közlésben a "krv@" szó szinonimájaként alkalmazza.

Bárcsak élne még Bada Tibor!!! Több okból is, persze... DE konkrétan, nem nehéz elképzelni, milyen remek kis előadást tartott volna a Godot Galéria mikrofonjával s hangfalaival szemben, pusztán a saját Latinovits Zoltános hangjával, s saját hangerejével! Micsoda néhány mondatos kioktatást fogalmazott volna meg, amely után levette volna a képét a falról, és távozott volna. De talán előtte még énekelt volna egyet, mint Ginsberg egy tüntetésen. Vagy nem. Nem tudhatjuk, hogy zajlott volna a jelenet egészen pontosan. (Sőt, teszem hozzá utólag: egyáltalán nem tudhatjuk, hogyan reagálna.)

DE az fix, hogy vagy van saját újságírás, vagy nincs. Vagy van a közösségnek újságírása, ami azon alapul, hogy a szerzők hajlíthatatlan módon eredetien reagálnak a valóság újabb és újabb fejleményeire – vagy nincs nekünk ilyen. Ez utóbbi esetben saját újságírás helyett csak saját sztárok vannak, előadók, „celebek”, csodacsatárok a szórakoztatóipari (kultúrműsor készítő) stábban. VAGY/ VAGY. Vagy valamilyen alapon gondolkodva jutunk, közösen, írók és olvasók egy-egy eredményre, gondolati konklúzióra, vagy.. vagy csak úgy, hogy amit megírnak, azt átvesszük. Illetve, amit megrendelnek, azt megírják. Ezer jó cikket el lehet rontani egyetlen egy durva fiaskóval. Mint amilyen ez.

Dóra Attila megnyitó act-je:  minden festmény előtt szaxofonozik egyet

Tisztelet az ÉS-nek? Tisztelet György Péternek! Tisztelet a tekintélynek! Tisztelet azoknak, akiknek több komoly barátjuk van! Tisztelet a LIGET-projektnek, amely elveszi a budapestiektől a városligetet, bezabálja, ÉS majd ipari létesítményként köpi ki, turistaközpontként, ahol limuzinok és ocsmány audik tömegei parkolnak, drága ruhákban újgazdagok mulatnak majd, és persze az Euróval fizető turisták, de a budapestiek nem mehetnek ki leülni a fűbe többé úgy, mint egy rendes városban egy közparkban tehetnék, mint mondjuk Oslo-ban. Nem, a budapestiektől ezt erőszakkal elveszik. ÉS az ÉS ebben cinkosságot vállal György Péter esztétával, még annak árán is, hogy egy másik szerzőt, aki nemcsak ír a művészetről, de művészetet csinál „is”, kitiltanak a kiállításról. Ilyen áron nem kell saját sajtó orgánum. Ilyen áron nem kell a szabadság- és a saját narratíva illúziója. Nem kell ünnepség, ha hamis az egész.