Bikanyak

A legutóbbi flamand film, amit láttunk, egy elég erőszakos krimi volt, lehet, hogy a flamand filmgyártás mostanában ezen a pályán halad, és a jellegzetes (flamand) stílusú thrillerekkel próbálja otthagyni a névjegyét az európai filmek között.



Mindenesetre emiatt (és a film trailere nyomán) azt gondoltuk, a Bikanyak is egy krimi/thriller, ami ezúttal a marhattenyésztés növekedési hormonokkal való manilupációjának illegális világát dolgozza fel, belga gengszterekkel, nyomozó gyilkossággal, stb..., de végül is nem, a film nem thriller, hanem egy túlságosan megrázó elemet használó dráma.

Az elsőfilmes Michaël R. Roskam rendező írta a forgatókönyvet is, és láthatóan úgy vélte, hatásos dramaturgiai elem lesz, ha a film közepetáján azt látjuk, hogyan tesznek fizikailag tönkre egy életre egy szép, okos és érzékeny kisfiút (a főszereplőt kiskorában), aki azért tévedt a végül életveszélyesnek bizonyuló területre, mert egy lányt akart látni még egyszer. Nem írjuk le, mi ez az „elem”, de valóban annyira brutális, ami túlságosan megrázza a nézőt. Bár a filmben a másodszálban vannak gengszterek, akik keménykednek és fenyegetik egymást, az igazi erőszak nem velük kapcsolatos, hanem a főhős egyik elmebeteg gyerekkori szomszédjával.

A forgatókönyv eléggé széttartó: több szálat is elindít, és később nem tud rendet tartani köztük, bár az állatok hormon manipulációja elvileg hangsúlyos elem, az ezzel kapcsolatos rendőri nyomozás, bűnözők kocsi-eltüntetési akciója jó időre visszaszorul a gyerekkori tragédiával szemben, az, hogy a főhős szteroidokat és hasonlókat szed, szinte csak a végén lesz „érdekes”, és hasonlók.

A film főmotívuma (amiről a címet is kapta), a főhős testalkatával és önmagába fojtott indulatával kapcsolatos, de ezt sem sikerült rendesen kibontani, bár több jelenetben látjuk őt szuszogva, dühösen bokszolni egyedül, és akadnak olyan jelenetek is, amik érzékeltetik a szexuális magányát (pl. amikor hazafelé hosszan megnéz egy kirakatban ülő prostituáltat), végül nem áll össze a kép erről a „bikanyak dologról”.

A már említett brutál elem miatt nem jó nézni a filmet, és miközben elmondhatjuk róla, hogy egy „komoly dráma” a történet, némi krimiszerű körítéssel, nem az ilyen sokkolással ható történeteket és filmeket szeretjük, ráadásul a két vonal keverésével nem lett sem művészfilm-szerű, se nem thriller a film, hanem a kettő valamiféle furcsa keveréke. Reméljük, a flamand filmgyártás ennél többet tartogat számunkra...