Szirtes András – 2017

a kép a Rodolf Hervé megnyitón készült az OSA-ban

Izgalmas elképzelni Szirtest a Hivatali Patkányok c. film egyik jelenetében, amikor a céghez szakértők érkeznek, hogy racionalizálják a munkafolyamatokat, és elbocsássák a felesleges munkaerőket. Ott ülnek egy hivatali szobában, és egyre másra hívják be a szegény dolgozókat, és a legkényelmetlenebb, vérfagyasztó kérdéseket teszik fel nekik szinte viccelődő formában: és amúgy te mit csinálsz itt? Mi egészen pontosan az, amit te csinálsz? Hogyan írnád le egy napod? Mondjuk onnan, hogy reggel nyolckor bejössz az ajtón? Jó párszor elképzeltem ezt a jelenetet a Szirtessel a főszerepben, úgy, hogy két szexi nő interrogálja egy high tech irodaház legfelső emeletén, szexi fehér ingekben, a miközben felhők szinte benéznek az ablakon. Elképesztő belegondolni is, mennyire megsemmisítően fölényesek tudnának lenni a rendszer gépezetét racionalizáló szakértők egy művésszel szemben. Szirtest teljes nyugalommal kicserélhetjük egyébként akár feLugossyra is, vagy Van Gogh-ra, vagy Courbet-re.

Teljességgel megsemmisítő tudna lenni a jelenet, amit ma leforgatnánk Szirtessel vagy Courbet-vel a kihallgatói székben – simán lehetne vetíteni vígjátékként bármelyik kereskedelmi csatornán, „művészleépítés” vagy „művészracionalizálás” címmel, teljesen Orwelli, mármint 1984-es stílusban. A nézők hatalmas tömeget visítanának, nyerítenének, rázkódnának a röhögéstől a tévékészülékeik, facebook képernyőik előtt, csapkodnák a térdüket, és olyanokat mondanának, mint „nem semmi ez a fazon”, meg hasonlók. Majd, amikor a show-nak vége, és szavazásra bocsájtják a kérdést, hogy „egyáltalán szükség van-e un. 'művészekre'?”, mindenki ezerrel vetné rá magát a telefonjára, hogy jól emelt díjas esemesezzen egyet, üzenetében a 3db lehetőség közül, a „NEM”-et választva, értelemszerűen.

De minél megsemmisítőbb ma a jelenet, amelyben kikérdezik a művészt, hogy vajon mi értelme az életének, a tevékenységének, annál megdöbbentőbb lesz holnap a fordulat, amikor egyszer csak vége ennek a hipnózisnak, és az emberek elkezdenek kijózanodni, és ismét képesek lesznek látni azt, hogy hogyan néz ki egy értelmes emberi élet, és hogyan nem. Mert ki lehet ám józanodni ebből a modernista, technokrata, bizniszmodellből, meglehetősen könnyedén. Ez is csak olyan, mint a coca-cola, reklámozzák, ezért isszák, s lévén, hogy isszák – azaz fogy – reklámozzák, van miből, a fogyasztók maguk fizetik a reklámot is.

a kép Szirtes András birtokán készült (saját csónakjával a háttérben),

A kijózanodás után pedig ámulat lesz úrrá a fogyasztók milliárdjain, „hogy tudtunk ilyen buták lenni”, „persze, félrevezettek”, „stb”. Az olyan művészekből pedig, mint Szirtes, aki egész életében folyamatosan reflektál az életre, a valóságra, ezen belül – a művészi őszinteség kívánalmának bőségesen eleget téve – a saját életére, egyszeriben „hősök” lesznek. Újságírók fogják egymással versenyezve, egymást túlordítva kikiáltani, „ez az ember egy hős!”, az ilyen művészek valóságos hősök!! Nem Batman a hős, hanem a hús-vér, gondolkodó ember, aki akkor is gondolkodik, amikor a legtöbben már rég robotpilótára kapcsoltak és úgy élik az életüket. Satöbbi, satöbbi.

És akkor megjelennek a sitcom-ok, amelyekben művészeket alakítanak majd a tévésztárok, s a művészek, piros bőrdzsekiben lesznek, mint amilyenben Szirtes nyomult pár éve, például amikor az Átrium moziban, a Délinél, levetítette a Pronuma Bolyok-ok c. filmjét, de úgy, hogy nem volt hang a mozi hibájából, és így Szirtes + 2 társa, dobkísérettel és a rendező szinkrontolmácsolásával / kommentálásával tették teljessé az élményt a lelkes közönség számára. Szóval, a tévében majd művészeket alakítanak a tévésztárok, és ők fogják kikérdezni a hideg, racionalizálással foglalkozó ügynököket, hogy „oké, és te mit csinálsz? hogyan néz ki az életed? mivel töltöd az időd? mivel járulsz hozzá a közösség életéhez, esetleg közérdekű kutatásokhoz, művészethez, a diskurzushoz?”… a nézők pedig röhögnek majd, akár tévé előtt ülnek, akár facebbook-on néznek belőle snitteket, mert tudni fogják, hogy a művész az, akinek igaza van, és hogy a rendszer embertelen volt még 2017-ben, világszerte.

Egy olyan művész, mint Szirtes, persze attól sem lesz különösebben boldog, amikor egy lezárult korszak után ér majd kritizálni azt, ami volt – fogyasztói társadalmat, globál-kapitalizmust, nevezd, aminek akarod. Egy ilyen művész, aki – szemben a médiában szereplő népségekkel – ténylegesen az, ami, és nem a Beverly Hills-re megy haza aludni, hanem Kisorosziba, éspedig egy életvidám, benzines meghajtású, tehát modern (!!), trabanttal, szóval, egy ilyen művész nem attól lesz boldog, hogy végül igazat adnak neki azok, akik korábban őrülnek nézték, hanem attól boldog, elve, és minden nap, ahogyan él, és amit csinál.

jelenet a Mester és Margarita alapján készült Forradalom Után-ból

De most komolyan, hányan mondhatjuk el, hogy mondjuk forgattunk egy filmet, egy minimál felbontású videó kamerával, a Mester és Margarita alapján? És hogy jó lett! De ami azt illeti, egy ilyen művész valószínűleg nem is attól boldog, amit már megcsinált. Hanem attól, amin esetleg éppen a napokban töri a fejét, s amit a közeljövőben fog csinálni. Érdemes erre fókuszálnunk, amikor születésnapján egy ilyen művészt ünneplünk, hogy ne valami „veteránt” vagy „hőst” tiszteljük benne, hanem inkább az éppen most is alkotó, gondolkodó, beindult művésszel szimpatizáljunk, éspedig aktívan, például megkérdezve: min dolgozol András? Segítségedre lehetek valamelyik projektedben? Mert ahogyan a szórakoztatóiparban „the show must go on”, úgy a művészetben „the work must go on!”. Egyszóval, kedves András, kívánunk neked… jó munkát! :)