Kínai kiállítás a Szépművészetiben

Ha egy kiállításnak sikerül felvetnie a kérdést, hogy egyáltalán mi is az a művészet, akkor máris izgalmas. Adott a nagy kínai birodalom, 2 milliárd ember, egy ötezer éves kultúra, tetejébe pedig egy kommunista diktatúra. Vajon hogy néz ez ki? Milyen az ottani művészet? Milyen képeket készítenek a képzőművészek, milyen képekkel tudják megszólítani a társadalmat? Milyen képeket néznek s tartanak jónak a kínaiak ma? Hogyan nyomja rá a bélyegét a művészi kifejezésre a véleménynyilvánítás szabadságának (FREEDOM of EXPRESSION) a hiánya?

A kiállítás nagyon pontos válaszokat adott az összes fejünkben zakatoló, kíváncsiságunkat izgató kérdésre. Először is, a képzőművészet nyilván nem egyenlő azzal, amit itt felvonultattak, ezt a tévében látható művészeti műsorokból tudjuk. Azaz, ahogyan tanult kollégánk, Földes András előttünk már megfogalmazta, ez egy propaganda kiállítás. A kínai állam összeállított egy tárlatot, amit Föld körüli pályára állított, a következő állomás pl. London.

Mivel a képek szembeötlően unalmasak, az embernek egyből az az érzése támad, hogy csak úgy, mint a híres kínai öncenzúra esetében, a kínai művészek is valahogy önmagukat nyomják el. Vöröscsillagot, masírozó katonákat, rendőröket, de sztriptíz táncosnőket sem látni, de az ősi kínai motívumok is hiányzanak – Király Tamás China Wedding-je milliószor kínaibb volt .) Az élet semleges és kiegyensúlyozott. A némaság, a csend szinte lüktet az ember fejében. A képek általában nem organikusak, különösen a hagyományos európai stílusú olajfestmények nem. Nem érezni, hogy egy kultúrába illeszkednének, helyette azt érzed, hogy valahol, az óriási kínai birodalomban, a 2 milliárd ember országában valaki egy iskolában egy bizonyos stílusban festett egy képet. Ez a kép azonban sosem fog fiatalok népszerű kulturális szórakozóhelyén egy kiállításon sikert aratni, hanem mindig csak a zsűrik passzolgatják egyik helyről a másikra.

Úgy tűnik, ezek a kiválasztott képzőművészek elégedettek az életükkel, illetve azzal, hogy a társadalmi szerepleosztásban nekik olyan élet jutott, hogy képeket festhetnek. A szexualitás hiánya az leginkább, ami végképp lerántja a leplet a tárlatról. Ott vannak a gyönyörű kínai nők, kínai nők milliárdjai, ehhez képest a legszexuálisabb kép a kiállítás poszterére is kitett kínai munkás férfi képe, aki pontosan úgy nézett ki, mint egy helyes srác egy meleg bárban – fellépéskor, munkásnak öltözve. Itt azért valami tényleg nincs rendben – illetve, itt nagyon konkrétan kitapintható, hogy ez egy nyomott művészeti szcéna, nyomott művekkel. Világos persze, hogy például ahogyan a Bollywood-i filmekben a csók a szex maximális megnyilvánulása, ugyanígy a kínai kultúrában is simán előfordulhat egyfajta szemérmesség. Amivel azonban szembesülünk, az nem szemérmesség, hanem a szexualitás ignorálása – és mellesleg a Bollywood-i filmek is roppant erős szexuális töltetűek.

Az egyetlen kép, ami úgy-ahogy tetszett, az az volt, hogy „született a ló évében”. Ez jól is nézett ki, és organikus is volt, el tudtuk róla képzelni, hogy ez a kínai kultúra szövetéből nőtt ki, és illeszkedik is abba. Ráadásul még vicces is volt, majdnem, mint egy feLugossy kép, hiszen a figura egy kis lovat tart a kezében. Az illető kép alkotója professzor egy művészeti egyetemen – ez is nyomottság, hiszen nem egy fiatal lány, aki az anyjáék tetőterében fest, úgy, hogy a család kajapénzéből lop festékre, vászonra. Ahogy a régi bölcsesség mondja, ha forradalmiságot keresünk, azt ne Kínában keressük. A festő oda jár az akadémiára, majd egyszer csak tanár lett belőle, ugyanott. Jól fest, jó a karrierje. Az, hogy a társadalomban zajló igazságtalanságok iránt becsukja a szemét, nem róható fel neki, hiszen Kínában a diktatúra sokkal durvábban kifejlődött, mint például nálunk, bár (hogy legalább mi ne csukjuk be a szemünket a társadalmunkban zajló folyamatok előtt) érdemes megjegyezni, hogy kormányunk, népünk bölcs vezérei szemlátomást egy kínai modell bevezetésén fáradoznak (e kiállítás is nyilván része a nagy összeborulás folyamatának).

A kiállítás, így, mint kulturális propaganda exportcsomag önmagában is egy expresszió, egy nagy műalkotás: a kínai kormány által komponált, gondozott és finomhangolt művészeti kifejezés, amely arról szól, hogy Kínában a művészet egy végtelenül semleges, leszedált terület, amely felett a rendszer tökéletes kontrollt gyakorol, a kormány ura a helyzetnek, az emberek pedig elégedettek. Kína saját rezsimjét állítja ki, demonstrálva, hogy lám, milyen szuperül működik, még a művészet sem talál hibát benne!

Apropó, művészet. Sokan vannak vele úgy, hogy a művészetnek nem kell a napi dolgokkal, az un. politikával foglalkoznia, a művészet maradjon elvont, s kínáljon színvonalas időtöltést az állampolgároknak, ez a feladata. Mi azonban meg vagyunk róla győződve, hogy a művészet feladata az, hogy a valóságról képet adjon a embereknek. Az 1848-as forradalom idején Petőfi is megfogalmazta, hogy a lant nem tetszetős dalok előállítására való, hanem a szabadságért folytatott harc eszköze (amit Mario Micheli idéz is Avantgardizmus c. nagyszerű könyvében). A hatalom persze mindig megpróbálja entertainmenté degradálni a művészetet, a művészi pályát pedig szakmává, megélhetéssé, a közért végzett hivatalos munkává – de ezt a művészeknek, a művészetnek esze ágában sincs elfogadnia. Hogy miért?

Hogy miért nem bír valaki nyugton maradni a bőrében, amikor van megélhetése, dolgozhat, alkothat? A szabadság elemi ösztön, elemi létszükséglet – ennek adja ékes bizonyítékát a Mások Élete c. csodálatos film is – arról pedig, hogy a Jeles András / Mrozek – féle Mosoly Birodalma bekövetkezik (mikor az utolsó politikai fogoly is áttér, megjavul), hiába álmodoznak azok, akik az emberek elnyomására alapítottak hatalmat, ipart. Ahol nincs szabadság, ott művészetről csacsogni, semleges, liftzene jellegű művészetet gyártatni arra kiválasztott, jogosítvánnyal rendelkező művészekkel, felesleges próbálkozás. Mert úgyis mindig jön egy valódi forradalmi hullám, valódi művészettel, valódi közlésekkel, valódi szépséggel – valódi avantgárddal. Művészet nem jön létre egy leszedált, elsivatagosított kultúrában, amilyennek a mi bölcs vezéreink is próbálkoznak. S mindenféle rezsim-barát művészet felvonultatása azzal egyenértékű, mintha kiírnák: ez itt a művészet helye.

A kiállítás legdirektebb darabja a „Hagyomány” szekció végén található kép arról, hogy Kínában a fiatalok megtalálták az új identitásukat. A kép egy amerikai magazin címlapját idézi, ez a festmény baloldalát kitöltő rész, a másik komponens pedig egy fiatal lány a szobájában. A kép a lehető legkeményebb formában didaktikus, és persze az sem mellékes, hogy mit akar a nézők szájába rágni. A kép kigúnyolja az amerikai magazin állítását, mintha azt mondaná, hogy „ja, persze”. A kép jobboldali felében a fiatal lány úgy ül a szobájában, az íróasztala előtt, mintha heroinnal lőtte volna be magát, Pontosan az a póz, az a kartartás is, ráadásul a lány totálisan kába. A szoba kong az ürességtől, a szabadság és az önkifejezés szimbólumai, mint komputer, gitár, úgy hevernek ott, hogy úgy látszik (úgy tűnik), semmi értékük sincs. A lány fásult, és bár megvan mindene, amire egy fiatal lány vágyik, az egész mégis totál nihil. A jelenet tovább van cifrázva azzal, hogy a fotó után készült fotó-realisztikus képen az okostelefon úgy néz ki, mintha fából lenne. A billentyűzet be van csúsztatva az asztal lapja alá, a helyén pedig egy könyv található. A kínai fiatalok nem akarnak japánok lenni? Világos az üzenet – mégis, ez a rendszert működtető hatalom állításaként egészen másról szól, arról, hogy a kínaiaknak identitás problémájuk van (nem csoda, az egy rezsim - két rendszer országában), és hogy a rendszer azt sugallja, nem kell annyira rohanni a fránya „haladással”.

A kiállítás végső és legkeményebb darabja azonban mégis maga a katalógus, és ezzel kapcsolatban már „büszkék” lehetünk népünk bölcs vezéreire, kormányukra is, hiszen ez az ő közreműködésükkel készült. Már csak a köszöntő beszédek elolvasása is óriási trip – mintha visszarepültünk volna a nagy magyar kádkészítő korszakba, a kádár rendszerbe. Hol élünk? De tényleg? Ez a legelemibb kérdés, amit egy műalkotás feltehet – éppen ezért volt ez a kiállítás meghatározó élmény, egy hatalmas intenzitású mintavétel. Köszönjük a közreműködőknek ...