ami azt illeti, Bódy Gábor használt először time lapse technikát nagyjáték filmben…

Ez a cikk nem az, aminek látszik… Nem arról van szó, hogy valaki deklarálja, hogy az ő kedvenc filmrendezője volt az első, ami a time lapse technika filmbéli alkalmazását illeti… Nem is említve a tényt, hogy én spec a Koyaanisqatsi-t, a Kizökkent Világ-ot láttam először, és akkor még azt sem tudtam, hogy egy olyan nevű filmrendező, mint Bódy Gábor egyáltalán létezik. Ez a cikk, most komolyan, csakis a történetírás kedvéért jött létre… akármilyen vicces is ilyet mondani, lévén, hogy a post-post-modern éra kellős közepén vagyunk, amit más néven post-historikus éraként emlegetünk :)

Szóval, a tények: Bódy Gábor, egy fiatal magyar filmrendező, elképesztően tehetséges, a '70-es évek végén, ill. a '80-as évek elején készített egy filmet Nárcisz és Psyché címmel. Pontosan úgy, ahogyan picit később David Lynch is, ő is már készített korábban egy főiskolás vizsgafilmet, ami egy fekete-fehér játékfilm volt, s így az első filmje már a második filmje volt gyakorlatilag (Amerikai Anzix / Radírfej).

A Psyché nem olyan film volt, amit egy harminc-valahány éves filmrendezőtől váltál volna, aki új a filmiparban. Minden idők legnagyobb költségvetésű és legnagyobb szabású filmje volt akkor. De nemcsak ettől volt különleges. Bódy Gábor a "film nyelvnek" egy új verzióját "beszélte" már. Egy új stílusról, az "új látásról" beszélt, egy újfajta módról, ami mindent átváltoztat majd, beleértve a mozi / film kultúra átalakulását videó kultúrába! Olyan volt, mint egy ügynök a terepen, bevetésen, egy küldetéssel, amit végre kell hajtania. Elképesztő gyorsan és tudatosan csinált mindent. Mire oda jutott, hogy elkezdje tervezni "első" játékfilmjét, a következőket pipálhatta ki:

• járt egyetemre, ahol szemiotikát tanult

• tanulmányozta a filmnyelvet, beleértve, hogy script-doktorként dolgozott idősebb filmrendezők számára, akik már bejutottak a főiskolára… (Magyar Dezső volt a legszebb történet ezek közül).

• létrehozta "saját" filmnyelvi elméletét… a történelmi elméleteket összesítve… s azokkal harmonizálva… hihetetlenül közel hozva s konkréttá téve a korábban misztikus dolgot…

• nagy tudást szerzet történelemből, és filozófiát is tanult…

a filmiskolában a következőket pipálta ki:

• készített kísérleti filmeket, a film nyelvvel, a filmi jelentés tulajdonítással kísérletezve… demonstrálva az elméletét…

• készített „narratív” filmet (Hogyan verekedett meg Jappe és Do Escobar után a világ… ), amelyben elméletét élesben alkalmazta…

• készített egy nagy játék filmet (Amerikai Anzix), amelyben ugyanezt csinálta :)

A lényeg az, hogy amikor a Psyché-t elkezdte előkészíteni, már specialista volt, szakértő, expert, mind filozófia, mind történelem, s mind film nyelv terén. „Jelentéstulajdonítás a filmben”, ez volt a diploma dolgozatának a címe. Egy új tehetség a horizonton, egy friss és újszerű művész, hihetetlenül népszerű volt művész körökben, s mindez azért, mert a film egy új nyelvét beszélte, és mert többszörösen bizonyította, hogy eredeti, és... mert baromi jól nézett ki, és lenyűgözően karizmatikus volt.

Amikor ő és szintén fiatal barátja, az író, Csaplár Vilmos elkezdtek dolgozni a Psyché adaptációján, Bódynak óriási tudása és élménykészlete volt már ahhoz, hogy keresztülvigyen egy annyira hihetetlenül NAGY projektet, mint amilyen a Psyché volt lelendő. Csaplár csodálatos „ötlete” (koncepciója) alapján, Psyché, a fiatal költő lány átutazik majd az időn, akár Virginia Woolf Orlando-ja – azért nem írom Sally Potter-t, mert az ő filmje ekkor még javában nem létezett. A film elején, Psyché tinédzser korában, kb. 1830-ban járunk, aztán, a film végén már 1933-at is elhagytuk – ezt onnan tudhatjuk biztosan, hogy egy jelenetben Hitler üvölt a telefonban.

Hihetetlen film volt az első perctől kezdve. A legek legje, a top-ok top-ja. Ehhez csak annyit kell hozzátennünk, hogy Bódy Gábor nagyon-nagyon népszerű volt művész körökben, személye egy elképesztő jelenség volt, s ami azt illeti, író barátja, Csaplár Vilmos sem csupán egy briliáns elme volt, egy tehetséges író, hanem egyszersmind egy baromi jó kinézetű, cool fiatalember – van egy „cameo” róluk a filmben, hát eléggé ott van, ami azt illeti…

Bódy Gábor professzionális forgatókönyvíró volt már a húszas évei óta, ennek ellenére, a Psyché „írása” nem az volt, ami a legtöbb filmrendező esetében lett volna. Mert nem a forgatókönyv megírásáról volt szó, amit mellesleg Csaplár Vilmos írt legnagyobbrészt. A forgatókönyv „csak” része volt az írásnak, a „csataterv” készítésnek, ami alapján a forgatás fog zajlani. Jellemzően Bódy Gáborra, az első perctől VIZUÁLISAN komponálta, tervezte a filmjét. Hogy hol lesz a jelenet, és kik és hogyan fogják előadni, és milyen zene lesz hallható közben, milyen audio effektek, ez mind része volt a tervezésnek, mondhatni „a forgatókönyv írásnak”.

A kamera mozgások, a fényképezés tervezése egy külön mester-vonal volt az előkészületek folyamában. Bódy egy vad és experimentális fiatal művész volt. Egy avantgárd. Ahogyan színész barátja, Cserhalmi György mesélte a Tabán moziban egyszer, az eredeti „operatőrét”, Haraszti Zsolt-ot, „leválasztották” a produkcióról, már az elején, és egy idősebb úr lett kijelölve a feladatra, aki nem épp a kísérleti-filmes múltjáról volt híres.

Jellemzően Bódy Gáborra, mesélte Cserhalmi, ahelyett, hogy akárcsak megszeppent volna, csak még jobban felszabadult. Elkezdte azt nézni, hogy mekkora szerencse érte a filmjét a kinevezett operatőr – egy cinematográfus mester révén. Ami azt illeti, óriási!!

Bódy Gábor központosította a művész hadseregét, éspedig nemcsak maga körül, de a filmje körül. Ahogyan én látom, számos kommunikációs csatornát nyitott és tartott fenn a különböző művészeti „departmentekkel”, és mindegyik csatornán jelen volt, mint egy barát, mint Gábor, mint egy művész, és a célja nem az volt, hogy bárki azt csinálja, amit ő diktál, hanem, hogy minden résztvevő szabadon alkosson! A Psyché így nem egy ember műve, akinek asszisztáltak barátok, művészek, ipari alkalmazottak, hanem egy kollektív mű!!!! Amíg más filmrendezők a színészekkel próbálnak zárt ajtók mögött, mert az az esszencia a színészi játék, addig Bódy Gábor mindenkivel baráti viszonyt folytatott, mindenkivel megvolt a baráti csatornája (channel), és mindegyik csatornán ott volt, jelent volt, hogy megteremtse az alkotáshoz szükséges inspirációt és szabadságot. Egyszer egy statisztaszervező hölgy, egy Kanadai-Francia produkcióban, ahol én magam statisztaként vetem részt, csomót beszélt arról, mennyire különleges volt Bódy Gáborral dolgoznia. Amíg egy normál filmrendező számára van egy pont, ami után már nem lát, mert az már az IPAR, a világosítókkal, statisztákkal, satöbbikkel, addig Bódy Gábornál nem létezett ilyen pont. Mindenki számított, és mindenkivel őszinte, művészi beszélgetéseket folyatva dolgozott.

a mester és a fiatal avantgárd

Ami Bódy Gábor és Hildebrand István barátságát és művészi együttműködését illeti, egy egész filmet lehetne erről készíteni. Azt hiszem, Hilderbrand-dal túlkerült a szakadékon amit a korkülönbség és a tapasztalat, valamint, Bódy részéről, az avantgárd mivolta, s az, hogy egy minden ízében ÚJ és forradalmian ÚJ filmet készült csinálni, hozott létre.

Ahogyan Cserhalmi elmesélte, ott, egyszer a Tabánban, Bódy beavatta Hildebrand-ot az ő filmelméleti koncepciójába, s mindabba, amiben utazott, beleértve az új stílus, az „új látás” jelenségét, amelynek a Psyché egy demonstrációja  lesz (volt leendő). Minden átment. Ezzel nem azt mondom, hogy a cinematográfus onnantól azt csinálta, amit Bódy Gábor diktált neki. DEHOGY IS! Ellenkezőleg! Senki sem azt csinálta, amit mondtak neki, helyette, minden résztvevő művész inspirálva volt és folyamatosan ellátva inspirációval, hogy működhessen. De/és önállóan alkotott.

A Psyché nem egy ember műve, akinek segítettek többen is, több művész is, hanem egy film, amit jó sok művész hozott létre egy koordinált összmunkában. Koordináció: Bódy Gábor. Ahogyan képzelem, a cinematográfia mesterével is létesített egy „beszélgetést”, amely révén be tudta őt vonni tervének megvalósításába, de nem mint egy passzív tényezőt, hanem egy önmagában működő művészt.

Ha elakarjuk képzelni a fiatal avantgárdot, amint elkezd együtt dolgozni a tradicionális úriemberrel és mesterrel, akkor fontos azt is látnunk, hogy Bódy Gábor abszolút vonzódott a hagyományokhoz. ABSZOLÚT! Imádta a vallást, igen, a kereszténységet (de nem más vallásokkal szemben!!), és imádta a történelmet, és a tradicionális dolgokat általában. Előszeretettel viselt például régi öltönyöket. Szeretett úgy kinézni, mint valaki a '30-as vagy '90-es (1890-es) években. Imádta az időtlenséget, imádta úgy feltüntetni magát, mint a történelem részét, lásd azt a fotót, annak ellenére, hogy láthatóan tudta, hogy a történelem peremén élt, egy átmenet kezdetén, ami után a történelem megszűnik, „terminates”, ahogyan erről fiatalkori SCI-FI regényében is írt, amiből 1986-87-es filmjét forgatta volna. Ha nem hal meg.

A két ember barátsága ennél gyümölcsözőbb nem is lehetett volna. Ehhez persze nyilván kellett az, hogy a fiatal avantgárd mutassa annak jelét, hogy nem kicsi tudással rendelkezik a film és a filmkészítés terén, amivel kivívhatta az idősebb mester viszont-tiszteletét, és megnyerhette őt a filmnek, úgy, hogy művészileg teljesen nyitott legyen.

Bódy Gábor úgy kommunikált vele mint „erre és erre a szimfóniára gondolok”. És a mester mindig értette, amit a faital avantgárd mondott, illetve elképzelt. A cinematográfus jellemzően egy óriási bőrönddel érkezett a forgatások helyszínére, tele „filterekkel”, és addig dolgoztak a jelenet hangulatán, amíg meg nem találták azt vizuálisan is, illetve, Hildebrand végül mindig meglepte Bódyt, mert oylat csinált, amit Bódy szeretett volna látni, de még ő sem látott soha, illetve senki...
(a fenti kép egy jellemző minta Hidelbrand és Bódy barátságából, művészi együttműködéséből).

Ja, igen, minden jelenetnek egy külön saját „hangulata”, világa volt, vizuálisan „is”, és így a film nemcsak annyiban időutazás, hogy a lány átutazik 100 évet, de úgy is, hogy a film, ami ábrázolja ezt a történetet, „metaforfikulál”, mondhatni, s folyamatosan változik az ábrázolt történelmi korokkal szinkronban… Így a filmet nézve, a némafilmek naiv stílusától a legmodernebb vizuális stílusig jutunk el, ideértve a videó alkalmazását, Nárcisz halálakor.

ami a time lapse felvételeket illeti…

A time lapse fotográfia alkalmazása a 3 órás filmben nem holmi látványelem volt – most csak a 2 részes, 3 órás verzióra gondolok… BTW, bárcsak a csodálatos David Lynch-nek is lett volna lehetősége a Dune-t olyan hosszúra készíteni, amit a történet követel(t)… Nem látvány-elem volt csupán, sőt, elsősorban nem az.

A film egy időutazás. Psyché korokon utazik át. A time lapse fotográfia ennek az utazásnak az átélhetővé tételét szolgálja. Amíg a normál, ipari filmekben óvatosan, vigyázva bánnak a látvánnyal, nehogy lelepleződjön, hogy csak illúzió -- lásd a 8. Utas a Halál készítésekor "megmérték", hogy max 8 másodpercig szabad mutatni a  szörnyet, különben áttekinthetővé válik, és elveszíti félelmetességét -- Bódy pont az ellenkezőjével ért el művészi hatást: azzal, hogy amit a néző az adott pillanatban még valóságként él meg, a következő pillanatban, mondhatni, elillan... Ezzel a nézőt nem egy sötét teremben tartja, nem egy illúzióba vonja bele, hanem egy utazásba, amely során a  néző nemcsak emocionálisan érintett, hanem kognitív szinten is, maximálisan... az Amerikai Anzix második tekintetét tovább fejlesztve, egy egész reflektív réteget hozott létre a a filmjében (amely réteges volt, mint egy "rakott palacsinta", ahogy mondta) a reflektálás része volt a filmnézésnek...

A Psyché-ben a time lapse az egész filmélmény központi eleme... a tűnékenység, múlandóság, az átmenetiség, s az idő múlásának megjelenítésére szolgál... a time lapse a Psychében nem látványelem, hanem, magyar kifejezéssel, a film lelke :)
// vicces, mert Psyché = lélek :)  Pszichológia = lélektan

A time lapse fotográfia nem dekoratív effekt volt, hanem organikus része az egész vizuális koncepciónak, az „ÚJ STÍLUSNAK”, az „ÚJ LÁTÁSNAK”, új látásmódnak. Akkoriban elmagyarázta, egy levélben, hogy semmi új nem volt a time lapse körül, hiszen kísérleti filmesek akkoriban már régóta alkalmazták a ”kockázásos” technikát. Az újdonság csak annyi volt, ahogyan magyarázta, hogy egy játékfilmben alkalmazták a kísérleti film eredményeit, mondhatni. Ami azt illeti, ő teljesen otthon volt a kísérleti fimben, s nemcsak a Super-8, de a video is ideértve.

Abban a levélben, Mr. Dauman-nak, elmondta, hogy sietnie kell, mert az új stílus képviselői úgy jönnek majd elő, mint eső után a giliszták, s így önmaga epigonjává válhat, ha a film nem jön ki időben.

Az 1970-es évek végén kezdett dolgozni a Psyché-n, a diploma filmje után, és 2 év előkészítés után kezdődhetett a forgatás, és 1980 végén, karácsonyi időben, a film a mozikba került már. És ez volt az az időszak, amikor Bódy Gábor és Baksa-Soós Veronika összeházasodtak. Azaz, minden cselekményszál szépen révbe ért.

Koyaanisqatsi

A Kizökkent Világ minden idők egyik elképesztően különleges filmje, Godfrey Reggio és Ron Fricke, és Philip Glass alkotása. Egy különleges állomás a filmtörténetben, s a vizuális kultúrában. A prototípusa annak a filmnek amit vizuálisan komponálnak (nem úgy, mint az ipari filmeket). A prototípusa annak a filmnek, amit először leforgatnak, mármint részben, majd elkezdenek gondolkodni azon, hogy miről is szól.. a felvett anyag (!!). Egy csodálatos prototípus, amit nem követtek újabb példányok… Még a folytatás-filmek is tulajdonképpen bénák lettek…

Ami a time lapse versenyt illeti :) Mind a Kizökkent Világ, mind a Psyché évekkel korábban már létező produkció volt, értsd, a '70-es évek végén. Az, hogy a Psyché történetesen 1980-ban, december végén, bekerült a cirkulációba, „csak” amiatt számít, hogy Bódy Gábor konkrétan versenyt folytatott az idővel. Akár csak 1 év késés is elvett volna abból az élvonalbeliségből, amivel a filmje ténylegesen rendelkezett. Nemcsak el akarta készíteni, de még 1980-ban be akarta fejezni.

Ez az, ami miatt a filmje egy tiszteletreméltó említést megérdemel valahányszor arról van szó, "ki alkalmazott először time lapse fotográfiát egy jelentős nagy játék filmben"?

Látod? Az egész kategória definíciója béna. Bódy Gábor pont ezt mondta, amikor arról beszélt, hogy ez nem egy új dolog, már ezren alkalmazták, csak még nem nagy játék filmben.

Akárhogyan is, ahogyan a marketing osztályok folyton olyan motívomuok kiemelésével próbálkoznak, amik a terméket különlegessé teszik, lásd rekordok, az első valami a valamik közül, nekünk másképp kellene… ezt az egészet megközelítenünk…

Mind a Kizökkent Világ, mind a Psyché úgy készültek, hogy alkotóik nem tudtak a másikról. Épp ezért, párhuzamos műveként érdemes tekintenünk őket. A „párhuzamos” Bódy Gábor egyik kedvenc kifejezése volt, mellesleg…

DE, ami számít, az az, hogy mind a Kizökkent Világ, mind a Psyché óriási film!!! Lehetne az is, hogy van egy film, ami alkalmazta a time lapse technikát, nagy film, nagy bevétel, satöbbi, de ócska film, vagy silány, vagy csak nem elég jó. A helyzet azonban az, hogy a Psyché is és a Kizökkent Világ is eszméletlen jó film. Ezt a tényt nem lehet eléggé nagyra értékelni... :)

PS:

A szülővárosomban, nem Budapest, hanem egy másik város, vidéken, ma is meg tudom mutatni, hol volt az, amikor egy sima őszin délután összefutottam azzal a sráccal , a filmklub és a jazz klub organizátorával, és mondtam neki, hogy imádtam a Kizökkent Világot, mire ő, örömmel és vigyorogva jelezte, hogy remek, de még van egy film, amiben ugyanez van, és mindenképp látni kell, a Psyché… egy modern, fiatal, rendkívül izgalmas rendező, Bódy Gábor filmje...