microcspv    "time is not money"
logo Marilyn


::: cikkek -> filmekről

2020-08-30

képzelt riport: szülinapi interjú Bódy Gáborral

A legtöbb ember mélyen beleágyazva él saját korában, a korszakban, az aktuális történelmi periódusban, és amikor éraváltás történik, egyfajta sokkot kap, addig viszont ki sem lát a korból, amiben él. Ez egyfajta írástudatlanság. Mivel más korokat nem értesz, nem ismersz, a sajátodat abszolútként látod. Bódy Gábor otthonosan mozgott az időben, a történelem különböző rétegei mind élő valóságokként léteztek a számára. Lásd Gulliver mindenekelőtti utazását digitáliában…

illustration

Saját korát egy verzióként látta. Mint egy bizonyos berendezkedést egy bizonyos hatalmi koncepcióra alapítva. No és – tenné hozzá, gondolom – egy bizonyos ideológiára. Ha tudod, hogy a saját korod berendezkedése a lényeget tekintve nem annyira sokban különbözik más korokéitól, nyomban minden áttekinthetővé válik, mert csak annyit kell tenned, hogy megkeresed a helyi megfelelőit az univerzális mintának.

A lényeg: ha Bódy Gábor valamilyen időgörbülés vagy egyéb kozmikus csíny révén felbukkanna itt nálunk, ebben a valóságban, nem valószínű, hogy rengeteg dolog meglepné. Viszont néhány dolog mégis, de ezek emberi dolgok. Meglepné például minden bizonnyal az, hogy rengeteg kínálkozó lehetőséget kihagytunk művészet, népművelés / köznevelés, felvilágosodás, tudásterjesztés terén. Meglepné, és nem hinne a szemének, hogy a videót és a komputereket milyen bénán használjuk – “ti nem vágtok?”, kérdezné, "nincsenek vágó alkalmazások?"
"De, vannak" – felelné az, aki éppen olyan szerencsés, hogy vele beszélgethet, és mondaná, “például KDENLIVE”. Majd elkezdené magyarázni, hogy free és open source, közösségi fejlesztés, amire sűrűn bólogatna, jelezve, hogy ez magától értetődik. De nem értené, miért nem vág senki? Hogy miért nem vág mindenki? Az artikuláció a lényeg. A szerkesztés a lényeg. Felvenni valamit nagyszerű, de ez csak az első lépés, még a rátekintés és újra-rátekintés, az értelmezés és az artikuláció előtt. Ha mindenkinek van komputere, miért nem ír senki? Nem értené, feltételezem, miért nem voltak még kollektív digitális géprongálások, több és emberibb és kreatívabb funkciókat követelve digitális eszközeinkbe. Tüntetések a Google ellen, például. Mert eszközeink lebutítása a mi lebutításunk, cselekvési szabadságunk, kreativitásunk fizikai korlátok közé terelése.

Ha Bódy Gábor felbukkanna, napokig nyilván nehéz lenne elérni egy interjúra – lehetetlen – hiszen a barátait látogatná. Családját és a barátait. És azt a rengeteg sok embert, akiket szeretett és ismert. Szívesen megnézné mindegyiket, ki hogy van, mit csinál éppen. Amikor még itt élt, írta egy helyen, hogy előszeretettel képzelte el, hogy mit csinálnak a barátai éppen. Ez óriási “gyakorlat”! A valóság tökéletes modellezése! Megvan a fejedben minden, és el tudod képzelni, meg tudod jeleníteni, mi történik éppen XY barátoddal. Az élet legfelsőbb fokú ismerete ez, a megvilágosodottság szintjén. Ezt gyakorolta anno.

De tegyük fel, hogy mégis sikerült elcsípni valahogy. Mondjuk, Vera révén, aki esetleg átadna neki egy üzenetet, hogy nagyon szeretnénk egy interjút készíteni, ha lehet. Bódy, tudjuk, nem egyszerű interjú alany. Volt az a nagyszerű film, amit Michael Mann 2x is megcsinált (a második volt a tökéletes és a nagy költségvetésű verzió), HEAT, és abban volt, hogy Al Pacino, mint a rendőrség fő nyomozója, kollégáival Robert De Niro nyomában volt, és amikor épp egy hatalmas nyitott placcon voltak, gabonasilók között (vagy mik), hirtelen rájött, mit keresnek ott, vagyis, hogy De Niro miért csalta őket oda. Azért, mert ő akarta megfigyelni őket :) Bódyval interjút csinálni ilyesmi lehet… Volt egy eset, amikor Jeles András, a '80-as évek másik, Bódyval egyenrangú filmes zsenije, interjút készített vele, valami filmes büfé buszban, és Bódy minden gondolat végén elkezdte mozgatni a fejét, hogy ne lehessen “megvágni”, hanem csak egyben lehessen leadni a teljes felvételt. Nem Jelesre gyanakodott, hanem a televízióra, hogy képesek lennének efféle turpisságra. Plusz, az is nyilván ott volt benne, hogy Jeles, a másik filmes, aki ugyanott és ugyanakkor volt ugyanúgy, de persze másképpen zseniális, tökéletes – bárcsak láthatta volna a Mosoly Birodalmát a Szkénében! – szóval, egy egyenrangú filmesnek interjút adni izgalmas szellemi játék.

Esetünkben persze nem az egyenrangúság a modell, hanem az utókor (a jelenben deklarált) felsőbbrendűsége, amit Bódy értelemszerűen elutasít, és ezzel mi is egyet kell, hogy értsünk. Mégis, tuti, hogy nem szolgáltatná ki magát csak úgy, nem jönne oda védtelenül. Az élet, a kommunikáció értelmezés-harc, értelmezés-játék. Avagy, ki keretezi (be) a másikat :)

Szóval, hogy nézne ki az interjú, ha számos szerencsés körülmény és sikeres kommunikáció lehetővé tenné? Úgy képzelem, egy kis papírra rajzolt üzenetet kapnánk. Lefotózva, átküldve, valamelyik messengeren. A kép talányos lenne, sokkal-sokkal talányosabb, mint a Pioneer Plaque, amelynek a talányosság nem is volt a célja. S valami szerződésfélét propagálna, feltételekkel, amik az interjú készítését szabályozzák. Például, az intervieweee, a továbbiakban BG, csak mosolygással, valamilyen irányba nézéssel, vagy egyéb “utaló” jelekkel kommunikálna. Azaz, így válaszolna a kérdésekre…

Mindezt azért, mert nem akarja megszegni a kozmikus be-nem-avatkozási egyezményt… És egyébként sem akarná csak úgy osztani az észt, mert tudja, az nem működik, mert lennének követők, viszont semmi sem történne, semmi sem változna, csak létrejönne egy mini-szekta, mint az ufó-rajongók esetében. Ami számít, az a felismerés, az, hogy a beszélgetőpartner intuitíve mit ismer fel, mit ért meg, mit fedez fel magától, mintegy. Bódy eleve a felvilágosodás '68-ban indultén második hullámának művésze s gondolkodója. De nem is kell megmagyarázni, mert akármit is kér, örömmel teljesíti az ember.  Üzenet ment: “ok”.

Az interjúra csakis valamilyen helyszínen kerülhet sor, ebben mindenki egyetért. Bódy is. Viszont a kis ábra, amit átküldött arra utalt, “te interjúd, te válassz hozzá helyszínt”, hozzátéve, hogy “de úgy, hogy legyen értelme, a számomra is”.

Oké, challange taken. Annál is inkább, mert magunknak kerestük. Szóval, az FMK nem működik, mert az FMK nem létezik. New York kávéház? Aligha. Bódy nem szerette sem megszerezni a pénzt, sem bután költeni, mint valami dzsentri – bár a mai árak akkor még nem léteztek.
Gondolkozz egyszerű helyszínben. Oké. Megvan. Kisüzem. Úgy, hogy DJ Gonnok is ott van, az első ember, a húgom után, aki a posztmodern fogalmát elmagyarázta nekem, anno a Zanzibárban – '90-es évek eleje.

Háromra beszéltük meg, egy-kettő-három – 15 óra, hogy még ne legyenek sokan. Mostantól az elképzelést valóságként jelenítem meg, de ez ne tévesszen meg, kedves olvasó :) Nem akartam túl hamar odaérni, mert az olyan, mintha kisajátítanám a helyet, amit ismerek, ő pedig nem. Bicikli lelakatolással együtt 15:02-kor toppantam be. Sehol senki, a hely kellemesen üres, alias szellős. Nyitott ablakokkal. Leültem az ajtótól jobbra a második asztalhoz. Normálisan az első a kedvencem, de fontos, hogy ne egy periférikus választás legyen. Azután várakoztam. Semmi. Semmi üzenet a Linux messengeren. Aztán érzem, hogy mintha valaki nézne… A pultban ott állt ő, Bódy Gábor. Hogy csak képzeltem-e az egészet, vagy a tér-idő görbületei, plusz a kommunikációs tárgyalások tényleg sikerrel jártak, nem derül ki soha…

Ott állt, karbafont kezekkel, mintha várta volna, hogy végre felismerem. Csak néztem, mint egy boci, ki a fejemből. Majdnem olyan volt, mint azon a Vető János által készített isteni fotón, amikor egy konyhában áll, garbóban, a fotó vagy fotográfia c. magazinban.

Mondtam egyből, “helló!”, mire ő mosolygott, majd a telefonját bogarászva ismét átküldte a vizuális szerződésünket: “csak szavak nélkül”…
“Oké, bocsánat!”. “De én azért beszélhetek, nemde? én itt élek...” – feleltem.

Aztán leült, Gonnok a pult mögül mosolygott. Ők ketten már haverok lettek valahogy. És elővettem a cetlim, amire a minimál kérdéseim fel voltak írva…. De ahogy Bódy nézett, abból nyilvánvalóvá vált, hogy a sok kis forgács-kérdés helyett be kell vetni egy farönköt. Meg kell találni azt, amiről a forgács kérdések szólnak. Szóltak volna.

Első kérdés: hogy vagy?

válasz: mosoly

Mik a benyomásaid Budapestről?

válasz: szemöldök felhúz….

Oké, bocsánat, a benyomásaid Budapest mai állapotáról….

válasz: szem lehunyva… majd mosoly…

újabb üzenet a telefonomon: vicces ábra, ami az idő múlását szemlélteti egy bolygón… mint az Eurynomé tánca végén… s oda van írva: 2020

újabb kérdés: mi történt? s mit kellene csinálnunk?

válasz: ujjával a kör alakú kő-asztalra érdekes vonalakat írt…

kérdés: Isten görbe sorokkal is egyenesen ír?

válasz: mosoly

kérdés: lehet ma egy Psyché-t készíteni?

válasz: nevetés

kérdés: oké, egy kutya éji dalát?

válasz: összevissza ingatta a fejét, mint abban a Jeles interjúban… később jöttem rá csak, hogy azt kommunikálta, hogy kutya éji dalát mindig lehet csinálni.. mert az egy olyan recept, mint a paprikás krumpli… mint a Kizökkent Világ… Bármikor elkészíthető… Valóság-kutatás... Csak szét kell nézni, hogy mik a valóság aktuális elemei… és látni a kozmikus összefüggéseket… Rögzíteni, rápillantani / gondolkodni / editálni, s publikálni...

Akkor akartam feltenni a mélyebb kérdéseim közül az elsőt… de bejött Vera, és úgy, ahogy voltak, kisétáltak, s köddé váltak. Gonnok, a filozófus, kihozott egy deci rumot, mondva, hogy Bódy fizette… fejével az ajtó felé bökött… és mosolygott…

kérdem: mi vaaaan??

Gonnok: minden van

válasz: értem… köszönöm!

 

-jepe-
2020-08-30

Címkék: Bódy Gábor, 2020