művészet, szépség és modernitás – á la Bódy Gábor
Bódy Gábor: Dancing Eurynome (video), 1985
(a Ludwig Museum tulajdona, 2005 óta)
Bódy Gábor nemcsak amiatt kulcsfontosságú szereplője a posztmodern iránt érzékeny művészettörténetnek, hogy élete vége (véletlenül vagy sem) egybeesett a posztmodern állapot bekövetkeztével és az új korszak kezdetével, hanem (egyebek közt) amiatt is, hogy művészete az első perctől kezdve esszenciálisan modern volt. Olyannyira az, hogy szinte kényszerhelyzetben vagyunk, mert amint Bódyt említjük, ha akarnánk sem tudnánk elkerülni a modernség szerepének elemzését a művészetben, művekben, s a szépség effektusában.
mit jelent az, hogy modern?
A posztmodern, ha nem lenne, fel kellene találni. Utalok ezzel arra, hogy az ezer megközelítés mellett az is egy elegánsan, sőt, szinte magától is működő aspektus, hogy a posztmodern a modern jelenségével lett elültetve kertünkben, és csak idő kérdése volt, hogy mikor szökken szárba. Értsd, aki bármire rámondja, hogy “ez modern”, illetve bármivel kapcsolatban, s különösen bármivel való találkozása során (encounter) átjárja őt az újdonság varázsának szuperlatívusza, az gyakorlatilag bekapott egy kapszulát, mert némi idő elteltével ismét ugyanezt fogja érezni, és akkor megint ugyanazt kell mondania: ez nagyon modern. És akkor mi lett az előző “nagyon modern” élményével? Meghaladottá vált, persze. De csak egy újabb modern haladhatja meg a modernt.
jelenetkép a Kutya éji dalából -- a templomkertben
Az újszerűség szuperlatívusza úgy néz ki, hogy nemcsak a szemlélt objektum újszerű, de az egész szituáció is, mert már egy más logikájú gondolkodás (és interpretáció) van érvényben, a szemlélők pedig úgy érezhetik, hogy amit látnak, történelmi jelentőségű, ők látják legelőször, de hamarosan az egész világ látni fogja (a Rogers Görbe által reprezentált dinamizmusnak megfelelően).
Amikor elmegyünk megnézni egy kiállítást / filmet / videó válogatást, persze, újdonság lesz, amit látunk. De nemcsak azért lesz az, mert “ez” (a konkrét mű) még nem létezett korábban, hanem elsősorban azért, mert “ilyen” még nem volt korábban. Értsd, nemcsak a mű új, de legelőször is, a mű által generált élmény az. Az ilyen élményhez pedig, ami azt illeti, nem előfeltétel a transzgresszivitás. Lásd, Beethoven V. Szimfóniája sem transzgresszív az első 4-hez képest, mégis “szenzációs” élmény lehetett a korabeli befogadónak, amely “szenzációt” mi magunk is át tudjuk élni.
De mitől új egy mű által generált élmény?
Nos, e kérdés megválaszolása tetszőlegesen messzire és mélyre vezethet, de összegző üzemmódban elég annyit mondani, hogy egy mű a modern, élvonalbeli újszerűségét az általa propagált viselkedés / attitűd / valósághoz való hozzáállás újszerűsége adja. Azaz, a rálátás a korabeli valóságra. Egy következő szintű tudat / tudatosság. Ez pedig tényleg nagyon jól modellezhető azzal, amikor anno valaki hazajött külföldről, nyugatról, és egy teljesen új valóság élménytől vibrált minden megnyilvánulása.
a modernség effektusa Bódy személyében...
Bódy egész lénye hallatlanul modern volt – ami véletlenül sem jelenti azt, hogy a posztmodern korban elavulttá vált volna, sőt, a legvalószínűbb az, hogy ahogyan a korszakváltozás előtt, úgy utána is a modernség élvonalát képviselte volna, csa már egy oylan korban, ami hivatalosan túl van a “modernen”.
A '80-as évek elejétől félig “már” Nyugat-Berlinben élt, ahol még tanított is, a legendás DFFB-n – ahol az emlékét legendaként őrzik, köszönhetően az ott is megnyilvánuló művészi / gondolkodói élvonalbeliségének (lásd e gyönyörű cikket/novellát, Friederike Anders tollából). Valahányszor hazajöttek Verával, és felbukkantak az FMK-ban, az konkrétan “esemény számba ment”. És nem véletlenül.
Bódy Gábor és Vera -- kép az 1987-es Bódy Gábor katalógusból
Bódy már a Psyché előkészítési periódusa óta mindig tudott valami elképesztően újat mondani beszélgetőtársainak. Valami izgalmas tervet, amin éppen dolgozott. Mindig volt neki ilyen. Munka-naptárát, projektjei előkészítésének naptárát mindenki megcsodálhatja jegyzeteiben – forgatókönyvszerűen vezette a tervezett lépéseket, éspedig átfedésekkel, párhuzamosságokkal, azaz, sosem csak egy projekten dolgozott, illetve egy-egy projekt sosem csak önmagában állt ott a tervei közt. Füzetekben készített time-planner jegyzetei egy kísérleti programzene notációjával érnek fel.
Projektjeiben is mindig volt valami – vadítóan – új, illetve újszerű. Ez pedig, valljuk be őszintén, tulajdonképpen az, amit mindig elvárunk egy-egy új művészeti projekttől: hogy legyen vadítóan új. Minden megbeszélésre ezzel a reménnyel a kisagyunkban megyünk el. Ezt várjuk, mindig. Bódy pedig mint a világ legszorgalmasabb kreatívja, mindig gondoskodott arról, hogy ez a várakozás totálisan be legyen teljesítve.
Ebben az effektusban pedig – nem véletlen, hogy meglepetés helyett várakozás beteljesítést említettem – kulcsmotívum az, hogy a kortársak maguk is mind gondolkodtak, maguk is mind érdekeltek voltak valami újszerű dolog létrehozásában. Azaz, amivel Bódy előállt, az nemcsak újszerű volt, mindig, hanem egyben olyan is, amire a kortárs élvonalbeli művészek ráismertek, hogy “ez az!!”.
Napjaink művészei számára ebből kb. annyi maradt, hogy valahányszor valaki ismertet egy új projektet, az első reagálás az, hogy ilyen már volt – mivel valamit, ami formáját, koncepcióját tekintve hasonló, már fel lehet említeni. Élet az elvárt transzgresszivitás csapdájában, mondhatni.
Bódy modernsége, ha személye felől közelítünk, legeslegjobban a Bonta Zoltán által készített felvételen érzékelhető, amelyen Walter Gramming-gel beszélget a videóról. Bódy minden mondata a már elérhető közelségben lévő jövő mámorától vibrál, és minden gondolata a jövőbe mutat, és széles és hatalmas perspektívában végződik. Ez a műve, akárcsak az Axis, hogy a Kutya éji dalát most ne említsük, méltán tekinthető posztmodernnek, hiszen átugorva a jelen dátumvonalát, közvetlenül a jövőből beszél hozzánk, mindazt, ami majd a jövő lesz (vagy lehet / lehetett volna) jelenként prezentálva. E videófelvétel azért is hallatlan kincs, mert ízelítőt kapunk abból, milyen lehetett Bódyval beszélgetni, részt venni egy beszélgetésben, amelyben Bódy is jelen volt.
képkocka a Bonta Zoltán által készített "A videó" c. beszélgetésből...
A másik személyes megnyilvánulása, amellett, ahogyan pályája kezdetén, 1976-ban, Mannheim-ben odament a Fassbinderrel együtt fesztiválozó Udo Kier-hez, és azt mondta: “filmet akarok csinálni veled” – az lehet, ahogyan a DFFB-n hozzászólt egy konferencián a beszélgetéshez a videó jövőjéről. E hozzászólását egy egykori diák / fiatal videóművész, Friederike Anders egy csodálatos írásában örökítette meg nemrégiben, utalva Bódy mágikus hatású De Occulta Philosophia c. művére is, amely a rendőrségi besúgó tevékenysége, s kísérteties körülmények közt bekövetkezett halála mellett egy szinte megmagyarázhatatlan hatású posztumusz üzenetté vált.
a modernség Bódy műveiben
A modern annyit jelent, új, a legújabb, plusz jelenti azt is, hogy tartalmaz mindent, ami addig volt, és hozzátartozik a lényeghez, és túl is mutat azokon, mintegy meghosszabbítva, folytatva a felfedezést. Azaz, azt jelenti, hogy aki élvonalbeli s azon túli (cutting-edge) modern élményben részesül, az a világ tetején áll, és rálát mindenre, pont úgy, ahogyan ezt József Attila leírja az új kötészetről (s persze először is, az ő saját új költészetéről) szóló gondolataiban (szerpentin, hegycsúcs, kilátás, rálátás az egész megtett útra, egyszerre).
Ilyen műveket csak úgy lehet létrehozni, hogy az illető művész már meghaladta a jelent, amelyben él. Azaz, már múltként látja azt, ami a többiek számára még jelen. Keresztül lát azon – azokon a valóság narratívákon – amikben a kortársak zöme még hisz. Múlttá fokozza le a jelent, a jövő aspektusából.
későbbi illusztráció helye (kép a Kutya éji dalából :))
Mondanunk sem kell, a Bódy Gábor és Vera által szerkesztett INFERMENTAL műveiből összeállított AXIS c. videó antológia keretjátéka pontosan ezt mintázza meg, virtuóz, humoros és filozofikus módon, Bódyra jellemzően. Az említett “keretjáték”, amely fel-felbukkan a blokkok / fejezetek közt, két ásatásokat végző kutatót ábrázol a sivatagban, akik menet közben videókat néznek tábori mobil tévéképernyőjükön. Hogy régi szobormaradványokat kutatnak-e vagy a vadiúj VIDEÓ jelenségének modern élvezetében fürdőznek – “Fernseh? Video!!” – az a néző intuíciójára van bízva :) Mindenesetre, számunkra ott van az is, hogy maguk a vadiúj videóművek is már régészeti leletek, mondhatni – annál is inkább, mivel az INFERMENTAL-ban voltak újak, és itt már retrospektív megjelenésről van szó. Így jön létre a vadiúj művek régészeti leletként való prezentációja – ami ott és akkor, a Kossuth Klubban, 1986-ban, posztumusz Bódy műként nemcsak humorosan, de kozmikusan-tragikusan is hatott.
3 példa, amit okvetlen említenünk kell...
Mindazonáltal, ha csak 3 darab példát szeretnénk megjelölni a Bódy műveiben mindenhol ott vibráló cutting-edge modernségre, akkor az egyik első az lenne, amikor Tabea Blumenschein piros tűsarkú cipőjét és a pirost telefon zsinórját követi játékosan a kamera a Testvérek c. kísérleti videóműben. Persze, a lány frizurája is “cutting-edge”, a jelen valóságán túli (ahogyan a Psyché bizonyos hair és make-up kompozíciói is, hogy a Kutya éji dala tüdőbajos lányának barátnőjét / szobatársát és az ő frizuráját ne említsük), de az a jelenet a cipővel cipő profin válaszolja meg a kérdést: milyen cipőt visel az a lány, aki Berlinben él, és már a jelen valóságán túli tudattal rendelkezik? Milyen cipőt visel, és hogyan viseli? :) Azt a videót, bár csak tanulmány egy lehetséges filmhez / videóhoz, nehéz lenne úgy nézni, mintha szereplői hétköznapiak lennének…
A make-up és a fények remek lehetőséget kínálnak a jelenen való kívülállás demonstrálására / érzékeltetésére. Lásd, első Udo Kier-es projektjeiben is már, például Krétakör, Udo Kier sminkje olyan volt, hogy az egész videó mű (tévé színház) ledobta magáról a normál megközelítést. A fények pedig, illetve a modern világítás, amelyekről a Das Schöne Licht c. előadás sorozata is szólt a DFFB-n, éspedig a videó kontextusában, forró nyomként működtek egy másik Mannheim-i vagy Oberhausen-i (?) fesztiválon, ahol Johanna Heer-rel (a Kutya éji dala cinematográfusa) azért ismerkedett meg, mert nagyon tetszett neki, ahogyan a lány a világítást használta.
A második random példa Bódy modernségének megnyilvánulására műveiben értelemszerűen a Psyché. A Psyché egésze. Plusz az összes részlete :) Hogy csak egy példát említsünk, az egészének modernitását illusztrálva, ott van az egy bizonyos Mr. Daumann producer számára írt levele. Ebben nem kevesebbet körvonalaz, mint azt, hogy ha valami miatt a korszakalkotóan új és újszerű mű nem tudna időben megjelenni – mint ahogyan Bódy gondoskodott róla, hogy ez ne legyen élő veszély –, akkor mire a film kijönne, már csak utánérzés film lenne, mert az új stílus, az “új látásmód”, “neue sehen”, amit ő és a műve elsőként képviselt, más művészek és művek alakjában ezerszám fog felbukkanni, akárcsak a giliszták az eső után. A Psyché, mellesleg, a legelső film volt a Nyugati civilizációban, amely nagyjátékfilm és hangsúlyos módon alkalmazta a time lapse technikát – azaz, a suhanó felhőket. A “második” a Kizökkent Világ volt, de a legokosabb holtversenynek tekinteni a szitut, hiszen mindkét mű a másik ismerete nélkül jött létre, és mindkettőt évekkel korábban kezdték el forgatni is és előkészíteni is, mint a megjelenés dátuma.
A suhanó felhők, persze, a modernség élvonalát képviselték. De ez “csak” forma, egy formai motívum. Bódynál azonban sosem kell félni attól, hogy a forma üres marad, kitöltetlen, vagy csak éppen, hogy kitöltött, mert ő művész filozófus volt, szóval, a formai modernitás “mellett”, illetve annak foglalataként ott volt történelmet összefoglaló időutazás koncepció – Csaplár Vilmos találmánya, Weöres Sándor koncepcióját eredeti módon kiterjesztve. E koncepció a filmet valódi posztmodern művé avatja visszamenőlegesen. Éspedig azért, mert a történelem, amelyet a film felvonultat, illetve a nagy átalakulás – metamorfózis / transzformáció – nem csupán és nem egyszerűen csak a korabeli jelenbe érkezik el végül, hanem abba a jelenbe, ami korábban a jövő volt, és amelyben a történelem egésze feloldódik és alkotóelemeire esik szét. Röviden: a történelem utáni jelenbe.
későbbi illusztráció helye (kép a Psyché-ből, noha :))
(ez egy ad-hoc cikk, illetve alkalmi cikk, az illusztrációk beszerzése időigényes :))
Ezzel együtt, ha a Psychéből egy formai motívumot kellene kiemelni, amely demonstrálja a mű cutting-edge modernitását, az természetesen a “Nárcisz Halála” c. videó jelenet lenne, amelyről külön tanulmány lehetne / érdemes írni, de ha csak összevetjük a videó mint a “jelen”, úgy is, mint “élő adás”, plusz a videó mint “végtelen tükröződés”, illetve a videó mint a film utáni modern globális médium fogalmait, akkor is pikk-pakk kijön az, hogy ez a jelenet egy nagyjátékfilmben a vibráló modernség briliáns manifesztációja.
De ha tényleg csak 3 példát akarnánk említeni – mint ahogyan 300 van –, akkor az egyik a Kutya éji dala Super-8-as klipje lenne: “Europa ist Amerika, Asien ist Afrika”, a Palais Schaumburg együttes számával a Lupa c. 1982-es, modern lemezükről. Ez a klip a vadiúj, élvonalbeli posztmodern (visszamenőleg posztmodernnek tekinthető, a korabeli jelenben pedig cutting-edge modern, illetve avantgárd) látásmód esszenciális megvalósulása: VIZUÁLIS MEGKÖZELÍTÉS.
Értsd, egy újra-rácsodálkozás mindenre. Mindenre a látvány alapján, tisztán, a kognitív háttér nélkül, úgy, ahogyan egy külföldi, sőt, akár földön kívüli kozmikus utazó látná a valóságunkat. Vagy egy 6-10 éves gyerek…
Bódy Gábor “Kozmikus Szem” koncepciójának megvalósulása ez. De ahelyett, hogy simán csak elfogadnánk a Bódy-féle hangzatos (igazán jól hangzó, izgalmas tartalmat sejtető) címet, érdemes belegondolni, hogy a vizuális megközelítés gyakorlatilag egyet jelent minden újraértelmezésével, illetve a régi alapok eltörlésével. Egy kognitív forradalom ez, ami azt illeti. Az ölünkbe hullott jövő játékos élvezete – “Europa ist Amerika, Asien ist Afrika”: semmi sem ugyanaz, mint régen, illetve bármi lehetséges, az útjelző táblák, címkék mind össze lettek keverve, szabadság van, globális újraértelmezés.
Az imént egyébként nem mondtam teljesen igazat, mert a 3 db példa egyike – Bódy műveinek modernitására – a Kutya éji dala “Még, még” című Bizottság-szám jelenete lenne. Az “Europa ist Afrika” azért ugrott be hamarabb, mert az egész film kozmikus, a jelen fogalmairól leválasztott megközelítésének esszenciája. De a “csúcs” jelenet mégis a “Még, még”. Oké: az egyik csúcs…
Kutya éji dala: "Még, még" / Laca -- a jelenetet lásd itt
A “Még, még”, ma is emlékszem, elsöprően tudatmódosító élmény volt anno. Ma is az, de akkor másképp volt az, avantgárd módon, azaz, olyan élményt adott (intuitív és affinis befogadás esetén), ami túlrepítette az embert a kor jelenén, gyakorlatilag másodpercek alatt.
Amíg a korabeli televízió- és film kultúrában lelassult, komfortjukat élvező emberek éltek a mindennapjaikban, mint halak a vízben, azaz, különösebb gondolkodás nélkül, addig az A. E. Bizottság aktuális frontemberei (e szám két énekese), Kokó és Laca valami hivatalos valóságon túli óceánban tobzódtak. A lehetőségek végtelenjében. Egy űrkorszak űrtudatú modern valóságában. Mindenki tudja, és jól tudja, hogy a Szerelem c. Bizottság szám nem egy dekoratív, andalító szám volt, hanem a nyilvános leköpése a kor hivatalos “szépség motívumának”, amikor két ember szereti egymást, meg minden. Wahorn András előadásában a “szerelem” közhelyes jelensége hirtelen más megvilágításba került, és lelepleződött a dajkamese, hogy “szerelem egy nagyon szép dolog”, és helyette a szexualitás olcsó és unalmas napi rutinja jelent meg. A Szerelem azonban csak a második szám volt a filmben, és a Kalandra fel albumon is, amely a szerelem jelenségét leleplezte, és vadítóan modern színben ábrázolta. Az első szám pedig a “Még, még”.
Kutya éji dala: "Még, még" (aka bisz-basz) / Koko -- a jelenetet lásd itt
Kokó egy jéghideg tekintetű űrcsaj, aki túl van a legtöbb dolgon, és egy robot tárgyszerűségével szemlél mindent, s magát is. Laca pedig egy tobzódó vad földi fickó, aki az űrbe kívánkozik, meg mindenhova, egyszerre. Ahogy dobálja magát a színpadon, fehér pólójában és napszemüvegében, csatakosan az előadás intenzitásától, nem teszi lehetővé számunkra, hogy bármihez úgy viszonyuljunk, mint előtte. Mert amit ez a jelenet is képvisel, sőt, propagál, megjelenít, az egy a jelenen túli tudat. A néző számára ez jelenik meg: “dobj el mindent, és megkapod a jövőt, beléphetsz”, és a néző gondolkodás nélkül IGEN-nel felel. És már el is dobta. Így vált a hivatalos jelen összes “modern” motívuma hirtelen ócska kacattá. Ez az avantgárd mindent elsöprő ereje.
Laca és Kokó posztmodern űrrealizmusának sztorija egyébként nem ér véget itt. Igaziból, legelőször is, a 3 db példa felsorolásakor, ezt említettem volna: a Jégkrémbalett-et, illetve a Milarepaverzió-t, csak fura lett volna a Jégkrémbalett egy “videóklipjét” Bódy műként aposztrofálni egyből, mint ahogyan nem is Bódy mű, hanem Bizottság mű, Bódy közbeavatkozásával, amit művészet-produceri tevékenységként érdemes tekinteni leginkább.
A Milarepaverzió egy a kor kultúráján túli napi beszélgetést mutat be, amelyben Kokó és Laca művészetről csevegnek a strandon, és egy fura alakú objektumot pakolgatnak egymás kezébe, oda-vissza. Az egész hivatalosan szürreális, valójában azonban posztreális, a hivatalos / elfogadott valóságon túli. Posztreális, illetve szuperreális. Bódy keze nyoma e klipben mindennél izgalmasabb módon lelhető fel. Az történt ugyanis, hogy a vad kísérleti film a vad zenekar koncertjeivel és szürreális jeleneteivel – ideértve a korcsolyás Albert Einsten klónok támadását – egy idő után saját dugájába dőlt, mert a csúcspontot képviselő koncert jelenetnél a tűzoltósági hab, amiben a közönség elmerült volna, elszippantotta az összes pénzt. Ekkor jött elő Bódy, mint a Balázs Béla Stúdió vezetőségi tagja, s mint a videóművészet úttörője, evangelistája azzal, hogy videóra kellene forgatni a továbbiakban, amihez a csapat rendelkezésére is bocsátotta a U-Matic kamerát, amelyhez hozzáférése volt, sőt, még egy extra gyártásvezetőt is “kölcsönadott”.
A videó Bódynál nem azt jelentette, hogy valami a film helyett, ami olcsó, hanem azt, hogy valami, ami a film egész történelmén túli (ahogyan napjainkban ez már valóság). Amikor a Bizottság a Balatonnál a Milarepát forgatta, új operatőrrel, a zseniális Mihók Barnával, Bódy produceri, művészet-történet-írói koncepciója valósult meg. Mindenki örömére. Ez a klip az egész filmhez képest csúcspont is és esszencia is, egyben. Bár a Youtube-on filmre átírt formában látni, a Jégkrémbalett részeként, igaziból ez egy echte, őseredeti videóklip, amit videóra is forgattak (nem filmre, ahogyan az MTV videóklipjeinkek 99%-át).
A videó anyagtalan materializmusa pedig ott vibrál az egészben, és ez már a film utáni történelmi kor egyik úttörő műve, úttörő szellemben. És itt gondoljunk arra is, hogy ha nincs Bódy és a videó, akkor ez a remek zene és performance nem lett volna így megörökítve, mintegy kimentve a múló idő sodrából :) Ami pedig a klip performance jellegét illeti, vedd észre, milyen profin koccintanak, igyekezve eltalálni a playback-et :) Viszont amikor a playback-ben Kokó “elrontja”, mert bemond egy nem oda való “oh”-t, akkor Kokó a felvételnél is előadja a hibát, még el is pirul :) Pedig nem ott és akkor történt, hanem még a koncerten, a hangfelvétel idején.
a szépség alapvetően modern / a modern és az avantgárd
Bódy modern film- videó művész volt, és tökéletesen illusztrálja a művész szerepét a kor… mondjuk így, “tökélyében”. Egy kor pedig akkor jó, akkor sikerül tökéletesre, ha meg tudja haladni önmagát. Azaz, ha a kor “bentlakóinak”, művészeinek, avantgárdjainak sikerül elbontaniuk az egész kognitív keretet, és új alapokra helyezni a valóság megközelítését (“akár 50 ezer évet tekerve előre történelem kerekén”). Amint sikerül leleplezni a kort, hogy ugyanaz, mint a korábbiak, csak másképp, minden hirtelen valóságossá válik, a rengeteg hamis fikció pedig kipukkad, mint megannyi hitel “bubble”. És amint teljes valójában látható egy kor, meghaladottá válik. Ez azonban nem destrukció, mert ezáltal egy új, következő “fix pont” keletkezik, amire rá lehet lépni a látszatvalóságok ingoványán… egy egészséges jövőbéli valóság értelmezés felé haladva.
A kor valóság-megvilágító tevékenységét művészek & gondolkodók végzik, szemben a hírolvasókkal, és hír írókkal, szóval, a médiával. A művészek olyan “dózisokat”, olyan adásokat, olyan KÉPEKET (filmeket, videókat, előadásokat, zenéket, szövegeket) készítenek, amik SZÉPEK. A SZÉPSÉG a csalétek, a SZÉPSÉG a drog a dologban. Ez azonban nem csalás és nem ámítás. Mert a SZÉPSÉG (érzet, szépség élmény), bár hamisítják, igaziból úgy jön létre, hogy a befogadó átéli a hegy tetejéről való “rálátás” élményét a kortárs valóságra. Amíg az ipari termékek csak imitációs szépségélményt adnak a valóságra való rálátás illúziójával, addig az avantgárd művészek valódi szépségélményt idéznek elő műveikkel. Valódi megvilágosodást, mondhatni. Ez pedig kiábrándulással jár a kor hamis narratíváiból.
A valódi szépség mindig modern, napjainkban is az (lenne, ha lenne, vagy az, amikor létrejön), és mindig progresszív, azaz, a korabeli valóság-narratívákon túlmutató. Az tehát, hogy Bódy Gábor egy velejéig modern művész volt, nemcsak azt jelenti, hogy olyat csinált, ami új volt, hanem azt is, hogy olyan műveket hozott létre, amelyek SZÉPSÉGE (a generált szépség élmény) megvilágosító hatású volt. Szóval, avantgárd…
2021 aug 30.