A Bourne Hagyaték

Sokan (tévesen) azt hiszik, a műalkotásokat fabrikálják, konstruálják, összerakják, készítik. Pedig nem, a műalkotásokat előhívják. Az alkotók egyszer csak ráéreznek az új műre, és elkezdik kirakni, mint egy puzzle-t. Egyik részlet után jön elő a másik – és ha jó a mű és elegendően jók az alkotók is, akkor minden a helyére kerül. A Bourne Legacy egyszerűen tökéletes film.

Szemben a korábbi részekkel, a rendező ezúttal maga írta az új részt. Ez 100%-ig Tony Gilroy műve, így nem kellett semmiféle kompromisszumot hozni egy évtizedekkel korábbi könyv kedvéért. Tony Gilroy briliáns munkát végzett, mind mint rendező, mind mint forgatókönyvíró, látványosan nagyszerű dolgot hozott létre. Ez a film nemcsak jó, nemcsak nagyon jó, nemcsak hibátlan – de tényleg ott van benne minden, amit kell: tökéletes. Tony Gilroy az eddigi összes 3 rész forgatókönyvének a megírásában részt vett, az első két részt egyedül, a harmadikat 2 társával írta – Robert Lundum regénye alapján. Ez azonban már Tony Gilroy „regénye” .))

A filmnek minden része, minden eleme, minden porcikája a helyén van, és briliáns. A legizgalmasabb persze (minden film esetében) a nyitó kép, a nyitó jelenet, ami ráteszi a track-re a nézőt – amin végigsuhan a következő 2 órában. Egy férfi lebeg a vízben, a víz tetején, és alulról veszi a kamera. A férfi mozdulatlan, a víz gyönyörű kék, és jéghideg (ezt a feliratokból tudjuk meg, lévén a helyszín sarkvidéki). Ott lebeg a férfi, úgy, ahogy már láttuk Bourne-t is lebegni. Majd hirtelen megmozdul, és … ahelyett, hogy kidugná a fejét a vízből, elkezd lefelé úszni. Ekkor bejön a zene. Úszik a jeges kék vízben lefelé, és lefelé, legalább 4-5 métert. Majd felhozza a víz alól, amit akart, és csak utána bukkan fel. Már itt meg vagyunk véve, már itt önmagára hangolt minket a film (tökéletes pszichológiával: meglepett minket, szembe ment azzal, amit várunk volna, és szavak nélkül felkeltette a szenvedélyes érdeklődésünket filmünk hőse iránt).

Jeremy Renner-t a The Town óta imádjuk. Akkor úgy voltunk vele, hogy „úristen!!! ez a fickó annyira durva!!! reméljük, többet nem kell a vásznon látnunk!!!” – de aztán, ahogyan a filmélmény ülepedett, egyre jobban rájöttünk, hogy ez a srác NAGYON-NAGYON ott van, maximálisan valódi, hihetetlenül, hátborzongatóan izgalmas. Őt látjuk a film elején a jéghideg víz tetején lebegni.

Rachel Weisz – mit mondhatnánk, a legeslegeslegkedvesebb színésznőnk, ever. Weisz ráadásul kitűnő biztosíték, hogy a film, amiben játszik, jó minőségű. Rachel Weisz egy tudóst alakít, aki egy laborban – ”csak a munkáját végzi”. Egy tudós nő, Hypatia szerepe után (Agora) most ismét. Azt azonban érdemes figyelembe venni, hogy amíg Dr. Christmas Jones a Világ Nem Elég c. James Bond-ban csak egy szexi csaj, aki történetesen tudós, addig Weisz-nak e karaktere nagyon is komoly. Komoly szálakkal kötődik a valósághoz – mint az egész film.

Weisz karaktere valóban egy tudós nő, egy a munkájába burkolózó kutató, aki „viselkedés manipulációval” (vagy viselkedés kontroll?) foglalkozik. Fogalma sincs, mi az, amiben részt vesz, számára Jeremy Renner egy szám – az „ötös” – és tényleg csak végzi a dolgát, tudását az őt megbízó cég szolgálatába állítva. Már ezen a ponton is tökéletes a film  – egy olyan durva jelenséget világít meg, amivel ma még csak kevesen vannak tisztában. Mi van, ha privát cégek veszik át az eddigi egyetemes emberi kutatás folytatását? Mi van, „ha” a privát cégek által megbízott és fizetett tudósok tízezrei olyan szintre juttatják el megbízóikat, amely meghaladja a tudomány mai állását? Értsd: senkinek fogalma sincs arról, hogy mi zajlik, mert a tudományos kutatás titkos zónába tevődött át, a kutatók pedig naponta úgy mehetnek haza, hogy én csak megdolgoztam a pénzemért (arról pedig, hogy óriáscégek olyan hatalomra tesznek szert, amely túlmegy az emberiség számára elérhető tudományos színvonalon – nem gondolkodnak túl sokat, plusz ott a titoktartás).

 
A másik elemi motívum, amivel a film előrukkol, az amerikai drone repülőgépek esete. A drone-ok nem a Csillagok Háborújában szereplő népek, hanem távvezérelt repülőgépek, amik nagyon is valóságosak, olcsók, hatékonyak, és mindent visznek. Annak idején, amikor egy államfőt le akartak szedni az amerikaiak, mondjuk Ecuadorban, oda kellett küldeniük egy F16-ost. Ma elég egy drone. Egy szinte hangtalanul közlekedő, pilóta nélküli, távirányítású repülő. Ha Julian Assange valaha kijut Angliából, tuti, hogy egy ilyen drone-nal fogják meggyilkolni (az intelligens világ totális felháborodására), és majd azt mondják, pokolgép volt. A drone-ügy annyira forró ma, hogy külön petíciók foglalkoznak a drone-ok támadófegyverként való ellenőrizetlen felhasználása ellen. Közben pedig az Apple bejelentette, hogy nem támogatja a drone-jelző telepítését az iphone-okra (egy olyan kis alkalmazás, amely riasztaná a telefon tulajdonosát, pl. Assange-t, hogy egy drone közeledik felé).

Tökéletes film, és nem mondanánk ezt, ha csak akció lenne, vagy csak románc (pedig mindkettőnek tökéletes .)) Egy filmnél ugyanis a legfontosabb, hogy mi a viszonya a valósághoz – ez a film azonban e téren is maximálisat teljesít. Kihasználva az előző Bourne-részek politikai töltetét, illetve hűen azokhoz, ebben a Bourne 4-ben sikerült tökéleteset alkotni: tiszta játszma, tiszta viszonyok, minden totál egyszerű – mégis minden komplex. Az egyszerűség ott jön be, hogy fel kell számolni az egész ügynökhálózatot (mindenkit megölni). A komplexitás pedig ott, hogy a néző azt látja, hogy tulajdonképpen mindenki a maga helyén jófej, Edward Norton sem negatív hős, csak neki az a dolga, hogy a rendszert védje. Ebből máris egy különleges szituáció áll elő: a titkosügynökségek, a hatalom, az USA hatalmi rendszere harcol, háborúzik – az emberekkel. A háború célja az, hogy az emberek ne tudjanak meg semmit abból, ami történik. Tiszta sor :) Mégis, végtelenül komplex szituáció. Egy naiv demokrata, ha csak úgy besétál e filmre, valószínűleg rosszul lesz, és kirohan hányni, annyira keményen ingatja meg az ember demokratikus komfortérzetét. Korábban a Közellenség próbálkozott ezzel – szegény Tony Scott rendezésében. Nos, az akkor még nem lehetett akkora durranás, mint most ez a Bourne 4.

Gyönyörű film, tökéletes, állam kontra emberek. Az elején a The Guardian újságíróját lövik le. Van, aki számára ez egy akciófilm – mások, mint mi is, úgy vagyunk vele, hogy ez egy giga nagy ALERT egy nagy művésztől, egy csodálatos műalkotás formájában. Megjegyzés: a CNN ilyen tekintetben még csak fel sem merül, arra már régóta úgy tekintünk, hogy egy állami tévére.

A film azért zseniális, mert minden percben tiszta, hogy miről szól, és miközben ez a háttér sztori borzasztó komplex, mégis, a film gyönyörűen itatja magát – hihetetlen élvezetet nyújtva !!:)))

A korábbi Bourne-ok némelyikénél (pl. a második rész) konkrétan fárasztó volt a sok sztorizás, hogy a treadstone így, a treadstone úgy. Most minden a helyére kerül. Adott az USA top level ügynöksége, akinek az a feladata, az USA hatalmi gépezetének az érdekében, hogy egy egész ügynökséget kiradírozzon, mintha nem is létezett volna. Rachel Weisz-nek mennie kell. Jeremy Renner-nek mennie kell. Egy-egy észrevétlen haláleset főszereplőiként kell eltűnniük, mert nemkívánatosak. Nos, ez nemcsak nem jön össze, de éppenséggel egy eszméletlen izgalmas film során a leggyönyörűbb szerelmi történet kibontakozásának lehetünk tanúi, olyan akciók közepette, hogy azt kívánjuk, bárcsak lenne vége, mert túl izgalmas – mert totál valós a tétje.



Tökéletes film, s a végén, amiikor megszólal a Moby szám, az Extreme Ways egy remixe, tudjuk, hogy mindaz, amit láttunk, nemcsak gyönyörű volt, de maximálisan valódi is, és alig várjuk a következő részt ...